50. fejezet

Hát ez is elérkezett. El sem hiszem. Olyan gyorsan elrepült az idő, és olyan hamar a történet végére értünk! Íme, a legeslegutolsó fejezet, az eddigi leghosszabb :) Kivételesen több képet is találtok hozzá, így megláthatjátok Annie-t az ő gyönyörűséges ruhájában, és a végén extra meglepetésként még két szereplőt, akit reményeim szerint nagyon megkedveltetek az elmúlt hónapokban! ;)
Bízom benne, hogy nem csalódtok és elégedettek lesztek a befejezéssel! Ha pedig nehezetekre esik a búcsú, elárulom, hogy a szavazás állása szerint esélyes egy újabb történet Pire varázslatos szigetéről! ;) De nem is tartalak fel tovább Benneteket, jó szórakozást kívánok a befejezéshez! :)



Hitetlenkedve fordultam meg, ám a mögöttem álló George sápadt arca, háborgó tekintete kétségbevonhatatlan bizonyítékként szolgált.

Egyszeriben összeállt fejemben a kép. Az üzenet, amit Dennis hagyott: „Amit tenni fogok, az nem én leszek.” Az interjú, amelyben Audrey-ról áradozott. És George, aki, miután meglátta, hogy elolvastam, ezt mondta: „nem hinném, hogy megértette volna, mire gondoltál… Komolyan gondoltad, hogy nem fog a tudomására jutni?” Most már egészen biztos, hogy Dennisszel beszélt. És ezért volt olyan nyugtalan az előző telefonja miatt. Valószínűleg Dennis hívhatta fel, tudósítva őt az irtózatos viharról, amibe keveredtek.

Dennis minden bizonnyal mindvégig abban bízott, hogy én egy percig sem fogom elhinni mindazt, amit abban a cikkben nyilatkozott, hogy megértem, ezt az ő másik énje mondta, akit a világ ismer, és nem az, akit talán csak én. Hogy hiába a hirtelen jött állítólagos barátnő, a távolságtartás és a tény, hogy szemmel láthatóan egyszerűen csak hagyta, hogy Mike és Audrey átvegyék az élete felett az irányítást, én hűségesen, minden zokszó nélkül kitartok mellette. A biztonság kedvéért azért hagyott egy üzenetet, bár lássuk be, az elég kódoltra sikeredett. Így aztán George felvilágosította, hogy nem igazán vált be a dolog, erre ő idejött. Ezért tűnt el a világ elől. Ezért vetett véget annak a fura kapcsolatnak közte és Audrey között. Döntött hát. És mellettem.

Ám mindez mit sem ér, ha szerencsétlen vízbe fullad, mielőtt még végre partot érne. Egy régi sétánk képe villant fel előttem: „Szeretném hinni, hogy onnan érkeztem, és oda is térek majd vissza egy nap” – mondta akkor a tengerről. „Istenem, add, hogy az a nap ne a mai legyen!” – fohászkodtam kétségbeesetten.

Időközben lassacskán kivergődött a kikötő melletti fövenyre az első néhány menekült. Fejemben tébolyultan kavargó képekkel Dennis borzalmas tragédiájáról és a másnapi címlapokról, lerohantam a kikötő lépcsőjén az esőáztatta homokra. Idegesen kérdezgettem a már partra ért nyomorultakat, hogy nem látták-e őt valahol. Szegények alig bírták két lihegés között kinyögni, hogy nem. Végül aztán az egyik matróz, aki megkönnyebbülten terült el alig egy-két lépésnyire a tengertől, nem törődve a rendületlenül szakadó esővel, hiszen már amúgy is tetőtől-talpig vizes volt, vigyorogva bólintott:

- Dehogynem! Ő még előttem vágott neki a partnak. De hát neki valószínűleg tovább tart kikecmeregni.
- Miért? – kiáltottam. – Mi történt?

A tengerész zihálva gyűjtött erőt a meséléshez. Alig bírtam parancsolni magamnak, hogy ne noszogassam, ugyan beszéljen már, ráér majd utána fújtatni!

- Hát, amikor ez az ócska hajó az oldalára fordult, egy kissrác, Johnny Grant majdnem a vízbe pottyant, de sikerült megkapaszkodnia a korlátban, viszont látszott rajta, hogy nem bírja sokáig. Még olyan kicsi, ő nem tudott volna kiúszni, ha beleesett volna a vízbe, neki meg kellett várnia a csónakokat. Így aztán leengedtünk neki egy kötelet. De egyre csak sírt az a kölyök, nem merte elkapni annak az átkozott kötélnek a végét, hiába könyörögtünk! Ekkor Mr. Lleyton kijelentette, hogy ő majd lemegy érte. Le is mászott, rákötözte a kis Johnny derekára a kötelet, mi meg felhúztuk. Ezalatt jött egy nagy hullám és lesodorta Mr. Lleyton-t a korlátról, amibe kapaszkodott. Rögtön felbukkant, de azok az istenverte hullámok még néhányszor ide-oda vetették, nekicsapták a hajónak, így aztán felkiáltott nekünk, hogy inkább megpróbál partra úszni. Neki is vágott. Azóta nem láttam.

Kétségek között hagytam hátra a matrózt, hadd pihenjen. A fekete tengert kutatta tekintetem, minden előbukkanó alakban Dennist véltem felfedezni, de mindannyiszor csalódnom kellett.

- Gyorsan, emberek, ide! – ordított valaki nem sokkal távolabb tőlem.

Egy kimerült férfi nagy nehézségek árán egy másikat igyekezett partra ráncigálni. Sokan azonnal odarohantak és körülállták a vízből kimentett, eszméletlen embert. Elkeseredetten siettem oda magam is, felkészülve a lehető legrosszabbra. Átfurakodtam az álldogálók között, és a Shillay kapitányára ismertem rá a férfiban, akit épp sikerrel térítettek magához.

Amilyen rossz bőrben volt az idős kapitány, nem is tudtam örüljek-e vagy sem, amiért ő és nem Dennis volt az, akit kivonszoltak. Hiszen bármilyen ijesztően is festett, ő legalább kinn volt már a parton – élve.

Visszasétáltam a vízhez és immár maradék reményemet is elveszítve, szabad utat engedtem a könnyeimnek. Kárhoztattam magam, amiért olyan gyorsan és könnyedén elengedtem. Ha nem fordítottam volna hátat neki, amikor kilátogattam a forgatásra, mindent megbeszélhettünk és megoldhattunk volna. Én ostoba, hát minek is mentem oda, ha nem ezért?

Hála Istennek nem kellett túl sokáig ostoroznom, gyötörnöm magam a „mi lett volna, ha” kezdetű kérdésekkel. Egyszer csak a messzeségben megpillantottam egy alakot, amint láthatólag utolsó erejét összeszedve kászálódott elő a habokból. Mikor már lábát nem mosta víz, egy pillanatra megállt és felnevetett, alighanem azon hitetlenkedve, hogy lám, végül mégiscsak sikerült kivergődnie, majd tehetetlenül elvágódott a fövenyen.

Lélekszakadva rohantam oda. Tudtam, hogy csak ő lehet az. Elsodorhatták a vad hullámok, ezért ért partot ennyire távol a többiektől. S ezért tartott ilyen sokáig kijutnia.

Végre odaértem. Igen, ő volt az. Boldogan térdeltem le mellé, ő pedig végtelenül fáradtan rám tekintett, és miután kezét nagy nehezen felemelte, végigsimított arcomon. Ekkor vettem észre, hogy másik karja és egyik lába erősen vérzik. Elkapta aggódó tekintetemet, és oly régen hallott, könnyed hangján megszólalt:

- Mindez semmiség. A lényeg, hogy itt vagyok.

Ezúttal boldogságtól potyogó könnyeim fátylán át bólintottam.

- És nem is megyek el. Nélküled soha – folytatta lassan, nagy erőfeszítéssel formálva minden egyes szót. – Életem legnagyobb hibája volt, hogy itt hagytalak. És elhiheted, még soha semmit nem bántam meg annyira, mint ezt. Soha nem éreztem még magam ilyen szörnyen… mint valami borzalmasan gonosz alak, aki csakis önmagának köszönheti rettenetes magányát… De vége! Vége mindennek. Audrey-nak, Mike-nak, a hazugságoknak. Szeretnék tiszta lappal indulni, új életet kezdeni… És ehhez szükségem van rád… Na, mit szólsz?

Elnevettem magam. Megszorítottam a kezét.

- Csak annyit, hogy rendben.

A katasztrófa viszonylag szerencsésen végződött. Habár, hogy a Shillay képes lesz-e valaha újra szolgálatba állni, nem tudom. Ám ahhoz képest, hogy mi történt vele, az a két-három sérült, akiket a fogadóba vittek, nem túl rossz végeredmény.

Dennis hamarosan visszatérhetett abba a tágas, szép szobába, ahol oly sok hetet töltött el a nyáron. Gondos kezek gyújtottak be a kandallóba, világították meg gyertyákkal a helyiséget, tették puha párnákkal és meleg takarókkal a lehető legkényelmesebbé ágyát, látták el sebeit.

Odakint még mindig szakadatlanul esett, habár a mennydörgés és a villámlás időközben befejezte munkáját a sziget felett.

Dennis szobájának ajtajában álldogáltam. Mrs. Brenish lépett oda hozzám az ágytól:

- A karján és a lábán lévő sérülés elég csúnya. De csontja nem tört, nincs komoly baja. Holnap talán lábra is áll – súgta biztatón. – Ám sok pihenésre, nyugalomra van szüksége.

Egy mosollyal köszöntem meg a tájékoztatást, majd Mrs. Brenish távozott. Odamentem az ágyhoz, amelyben Dennis pihegett a hatalmas, hófehér párnák között. Számtalan kisebb horzsolás-zúzódás, alaposan bekötözött karja és erőtlen tekintete árulkodtak a történtekről. Megfogta kezem, és magához vont. Leültem az ágy szélére. Erőt véve magán legyűrte a kimerültséget és szemébe a jól ismert, huncut csillogás tért vissza, miközben pajkosan rám kacsintott:

- Nagyon úgy fest, hogy most már sehogy sem úszom meg azt a holnapi lakodalmat, igaz?

***




És valóban: Dennist immár semmi sem menthette meg a Nagy Esküvőn való részvételtől. Már csak azért sem, mert a kis Johnny Grant megmentőjeként egyszeriben valóságos hősként üdvözölték, egy csapásra feledve mindent, ami kivetnivalót ez idáig találtak benne, s végtelen tisztelettel, sőt, talán meg merem kockáztatni: szeretettel vették körül.

Mrs. Brenish ágyba vitte neki a reggelit, amely olyan bőségesnek bizonyult, hogy Dennis teljesen biztos volt benne, a lagzi finomságai közül már semmit sem lesz képes megkóstolni.

- És képzeld, végig ott állt az ágyam mellett, türelmesen megvárta, amíg az utolsó falatot is elpusztítom – mesélte nekem. – Utoljára ilyesmi akkor esett meg velem, amikor vagy tízévesen kimaradtam az iskolából, mert otthon nyomtam lázasan az ágyat. Anyám is így ácsorgott felettem.

Később pedig Bob nézett be hozzá, hogy legszélesebb mosolya kíséretében átnyújtson neki egy sétabotot, amellyel még a nagyapja rótta kényelmes köreit a szigeten nap mint nap. Dennis erre támaszkodva várakozott rám a fogadó előtt. Másik oldalán meg én magam lettem a segítsége. Miközben karját az enyémbe fűzte, halkan felszisszent. Cinkosan kacsintott rám:

- Feltételezem, nincs igazán ínyedre, hogy egy nyomorék lesz a kísérőd. De most még meggondolhatod magad.

- Ahhoz képest, hogy tegnap este még úgy volt, egyedül megyek, ez a nyomorék is megteszi – feleltem némi tettetett habozás után.

Dennis nehezen megtalált egyensúlyát veszélyeztetve megigazította nyakkendőjét, majd kiadta a vezényszót:

- Indulhatunk!

Mivel minden létező holmija a tenger fenekén pihen a kikötő mellett, Duncan Grimsay-től kapott kölcsön egy öltönyt. Ő maga hozta el neki vagy egy órával korábban, szinte az utolsó utáni pillanatban, amikor már Dennist a kétségbeesés kerülgette, nem tudván, mit is vegyen fel egyáltalán a nagy eseményre. Aztán Duncan beállított hozzá, pontosan ráérezve, hogy mire is lenne éppen a legnagyobb szüksége a végszóra érkezett vendégnek. Dennis feszengett benne, mert jó volt ugyan a méret, de az évekkel ezelőtt készült öltözet finoman szólva nem felelt meg az ízlésének.

- A nyakkendőm is többe kerül, mint ez az egész hacuka – morgott.
- És mégis hol van most az a nyakkendő? – kérdeztem. – Talán beúszol érte?

Dennis megadóan, ám cseppet sem egyetértően bólintott és több szó nem esett az öltönyről.

Végül szép lassan megérkeztünk a helyszínül kijelölt mezőre, ahol már mindenki izgatottan toporgott. Számtalan széket állítottak fel két oszlopban a tenger felé, közöttük keskeny szőnyeg vezetett előre a rögtönzött oltárhoz, amely tulajdonképpen nem volt más, mint két, karcsú állványra helyezett virágcsokor, melyek azt hivatottak jelezni, hova is álljon az ifjú pár az esketéshez. A krémszínű rózsákból és halvány mezei virágokból kötött bokréták természetesen Mrs. Borgh hozzájárulása voltak a nagy eseményhez. A szirmokon még ott csillogtak a gyémántos harmatcseppek, a virágok láthatóan még a hölgy kertjében vészelték át az elmúlt éjszaka izgalmait.

Voltak, akik már kényelmesen helyet foglaltak, mások arcán még nyugtalanság látszott, amint beszélgettek, vagy egyszerűen csak körbejáratták tekintetüket, megszemlélvén, hogy ki miben jelent meg, ki hol ül, és ki késik.

Egyszer csak élénk integetésre lettem figyelmes: Katie hívott minket két üres szék felé. Ő és George Annie családja mögött üldögéltek, és a lehető legudvariasabban, mégis határozottan harcoltak a mellettük lévő két székért, amelyeket nekünk szándékoztak fenntartani. Átvágtunk a tömegen, és végre letelepedhettünk. Dennis hatalmas sóhajjal rogyott le a székére, mire Katie azonnal megkérdezte, hogy érzi magát. Ő egy szokásos kézlegyintéssel és egy mosollyal hárított. Természetesen az elképzelhetetlen volna, hogy valami olyasmit válaszoljon, hogy „mintha egy tucatnyi ló tiport volna meg – nem is, inkább kéttucatnyi”. Ilyen gyengeséget nem szabad megengedni. Ám bárhogy leplezte a valóságot szavaival és mozdulataival, a tekintete árulkodó volt. Ekkor határoztam el, hogy ezentúl mindig a szeméből fogok olvasni, mert az nem hazudhat. Sok megpróbáltatást megspórolhattam volna magamnak, ha erre előbb rájövök.

Az egyik csokor mellett már idegesen téblábolt Duncan Grimsay. Mögötte álló apja időről-időre a fülébe súgott pár szót, bizonyára igyekezett megnyugtatni, bár megjegyzem, nem úgy látszott, mintha ez olyan nagyon sikerült volna neki.

- Az járhat a fejében, hogy most még leléphetne – szólalt meg George.
- Nincs mivel, a Shillay totálkáros lett – replikázott Dennis sajnálkozva.
- Halászlegény, alighanem van saját hajója. Ha mégsem, hát úszni biztosan tud.
- Valószínűleg minden lehetőséget számba vesz, mielőtt végleg igába hajtja a fejét.
- Így van, és ha van egy csepp esze, fogja magát, és gyorsan elúszik az örök rabság elől.
- Úgy nézem, elég közel vagyunk a tengerhez. Csak pár lépés és egy kis csobbanás választja el a szabadságtól.
- Még ha így is lenne, most majd meggondolja magát – vetette közbe Katie hátrapillantva.

Ekkor ugyanis magányos hegedűszó hangzott fel, s csodálatos dalával azon nyomban csendre intette az egybegyűlteket. A vendégek izgatottan fordultak hátra és hamarosan feltűnt Mr. Brogaig, oldalán a leányával. Annie leírhatatlanul gyönyörű volt. De nem a kezében szorongatott kis, kerek csokornak, vagy a nyaka körül tekergőző, ősrégi, feltehetően nemzedékek óta öröklődő láncnak köszönhetően, és még csak nem is a szépségesre sikeredett ruha miatt, hanem mert arcán olyan soha nem látott, földöntúli boldogság terült szét, amely káprázatos fényként ragyogta körül egész alakját, és amely olyan varázslatossá tette, hogy minduntalan a tündérhercegnőt jutatta eszembe. Minden bizonnyal ő is így lépegetett annak idején az ifjú király, az új kezdet felé.

- Ezt a ruhát tényleg ti varrtátok? – fordult felénk hitetlenkedve Dennis.
- Az első öltéstől az utolsóig – húzta ki magát büszkén Katie.
- Tudnék szerezni nektek jelmeztervezői állást, ha érdekel.

Katie-vel egymásra néztünk, majd mosolyogva ráztuk meg a fejünket.

- Mindjárt gondoltam – vigyorgott Dennis, és visszafordult a menyasszony felé.

Az enyhe nyárvégi szellő megértette elképzelésünket, s oly könnyedén játszadozott Annie ruhájával, hogy valósággal megelevenítette a Pire legendáit idéző aprócska, hímzett tündéreket, amelyek víg táncba fogtak a hófehér szoknya lágy hullámain. A finom selyem elegánsan suhogott, amint az ara ellépdelt mellettünk.

Mr. Brogaig hasonlóképpen mosolygott, mint leánya. Olyan büszkén járatta tekintetét Annie és vőlegénye között, mintha sohasem fordult volna meg a fejében, hogy elsőszülöttjét máshoz adja. És valószínűleg ő maga már régen elfeledkezett a nem is oly régi bonyodalmakról, a viszályról, melyet éppen ő szított ezen esküvő megakadályozására. Felesége, aki az első sorban szipogott egy jókora, csipkés szegélyű zsebkendőbe kapaszkodva, nyilvánvalóan ugyanígy érzett: szemében az elválás aggodalmával vegyes öröm csillogott. Mellette ült kisebbik gyermeke, Daisy, akinek igencsak szokatlan módon egy hang sem jött ki a torkán, s az ő szemeiben is az örvendezés könnyei villantak meg. És persze a vendégsereg asszonyainak java előbb-utóbb buzgón kotorászni kezdett a táskájában, ki-ki a maga gondosan bekészített zsebkendője után kutakodva.

Az oltár előtt Duncan hálásan vette át Annie kezét az édesapjától, és megkezdődhetett a szertartás, amelyhez a sirályok szolgáltatták a zenét. A tegnapi vihar alaposan eltakarította a legkisebb felhőket is a kék égről, így a szikrázó, puhán melengető napsugaraknak semmi sem állta útjukat, következésképp annak rendje és módja szerint körberagyogták az ifjú párt, amely már amúgy is sugárzott a boldogságtól.

Nemsokára a két ősi pire-i család sarját házastársakká nyilvánították, és az emberek nekiláthattak a mulatozásnak. A Nyári Vásáréhoz hasonlatos szabadtéri pub körül gyülekeztek a vendégek, a hosszú asztalok mellett mindenki elfoglalhatta a neki kijelölt helyet. Órákba tellett, mire végére értünk a jó néhány fogásnak, megkóstoltunk minden finomságot. A pazar ételek sokasága középkori lovagi tornákat követő lakomákat idézett. Pompás halak és más tengeri csodák érkeztek tányérjainkra: ez volt a mögöttünk hullámzó tenger ajándéka a mai napra, amely ezúttal olyan békésen vetette fodrait, hogy tegnapi irtóztató haragja távolinak, sőt meg nem történtnek tűnt.

Vígan koccantak a poharak, az ismét felhangzó vidám zene kedélyes társalgás és gondtalan nevetés hangjaival keveredett. Hamarosan előkerült az óriási torta, melynek tükörsima, hófehér mázán pajkosan csillant meg a napfény. Mrs. MacIntyre büszkén helyezte el tálcástul műremekét a fiatal pár előtt, s jól hallhatóan fellélegzett, hogy végre megszabadulhatott roppant terhétől. George mohó szemeit egy pillanatra sem vette le a jól megtermett süteményről, míg csak egy szelete el nem jutott hozzá.

Miután a jóllakott emberek kipihegték magukat, kezdődhetett a tánc. A vendégek lassacskán elszállingóztak az asztaloktól az alkalmi táncparkett irányába. Rövidesen magunkra maradtunk Dennisszel, a körülöttünk ülők már vígan ropták. Kedvtelve nyugtattam tekintetemet Katie-n és George-on, utóbbi lépésein már jól felfedezhetőek voltak a fogadóban töltött esték során szerzett tapasztalatok: minden nehézség nélkül sikerült alkalmazkodnia a korábban általa olyannyira idegennek és lehetetlennek tartott stílushoz. Nem sokkal távolabb tőlük, az újdonsült házaspár járta első táncát: pillantásuk úgy fonódott egymásba, hogy látszott rajtuk, körülöttük nem létezik más, ők úgy érzik, mintha egymaguk lennének csupán e csodás sziget közepén.

- Mindjárt csatlakozhatunk mi is, csak még erőt gyűjtök – kortyolt az italába Dennis.
- Dehogy csatlakozunk, csak nem képzeled, hogy táncolni fogsz ilyen állapotban? – csattantam fel.
- Mégis milyen állapotra gondolsz? – nézett rám értetlenül Dennis.

Válaszra sem várva az utolsó cseppeket is kiitta poharából, majd olyan fürgén ugrott talpra, hogy valóban nyomát sem lehetett rajta látni a tegnap történteknek.

- Hölgyem, szabad egy táncra? – nyújtotta a kezét felém gálánsan.

Haboztam pár pillanatig, már csak azért is, mert meginogott egy másodpercre, de még időben sikerült megkapaszkodnia az asztal szélében.

- Ugyan már, ne hezitálj ennyit! – kiáltott fel türelmetlenül. – Tánccal kezdtük közös pire-i nyarunkat, hát nem emlékszel? Így is kell befejeznünk, így lesz kerek a történet. Jók vagyunk a parketten, nem igaz?

Cinkos kacsintását boldog mosollyal viszonoztam. Igen, jók vagyunk a parketten. És éppen így kezdődött. Összevillanó pillantásokkal, megfejthetetlennek vélt szándékokkal, megvalósultnak hitt álmokkal.

Kezem a kezébe tettem, és megindultunk a többi pár felé.

Más volt a zene, más volt a helyszín, más volt a társaság, más volt minden. Csak mi nem. Csupán az ő szeme nem, amelybe tudtam, ha belepillantok, elveszek. És éppen ezért fejemet bátran felszegve, örömmel néztem a szemébe. Ismét ott éreztem magam, azon a bizonyos első estén, amikor először láttam meg, amikor először éreztem magamon ezt a perzselő tekintetet. És ahogyan akkor, most is én voltam az, aki önfeledten mosolygott, ő pedig az, aki komolyan nézett rám.

- Bizonyára tudni szeretnéd, hogyan tovább – törte meg az áhítatos csendet váratlanul Dennis.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Szeretnék belefeledkezni ebbe a pillanatba, szeretném legalább egy kicsit azt hinni, hogy sosem lesz vége.
- Feledkezz csak bele nyugodtan, addig én csak azért is elmesélem, mert volt ám időm mindent részletesen kitervelni idefelé jövet. Rájöttem, hogy talán a lehető legtökéletesebb hely az elmélkedésre a Shillay fedélzete. A friss, sós tengeri levegőben csak úgy szárnyalnak a tiszta gondolatok. De mindez már a múlté, ki tudja, ezek után milyen hajó kerül ide…
- Talán semmilyen – nevettem. – Talán arra ítéltettünk, hogy itt éljük le életünk hátralévő napjait.

Dennis előbb meghökkent, majd ő is elnevette magát.

- De ha mégsem – folytatta –, akkor sem lesz okod a panaszra. A mai nappal teljesen új fejezetet nyitunk az életünkben. Igen, jól hallottad, az életünkben. Mert a tied és az enyém immár szétválaszthatatlanul összefonódott, mondhatnám azt is, úgy összegubancolódtak, hogy ezt már senki emberfia nem oldozza ki. Én már csak tudom, hiszen balga módon megpróbálkoztam vele…
- Én is megpróbálkoztam vele – vetettem közbe. – Igyekeztelek elfelejteni.
- Na és sikerült? – kíváncsiskodott.
- Szerinted? – kacagtam rá.
- Tehát megállapodhatunk abban, hogy nem menekülhetünk egymás elől. Nem tehetünk mást, kénytelen-kelletlen muszáj lesz együtt maradnunk – sóhajtozott az égre emelt szemekkel. – De ha már így alakult, nézzük, mit tehetünk. Tudom, van két szó, amit nem szeretsz hallani: Audrey és Mike. Ezután nem is kell. Előbbivel szakítottam, utóbbit kirúgtam. Végleg. És én tettem ezt, nem ők, bármit is mondanak. Bár azt hiszem, te vagy az utolsó, akinek ezt magyaráznom kellene.

Egyetértőn bólintottam.

- Sejtettem, hogy így van.
- Rendben, szóval mi is megcsinálhatnánk azt, amit Katie és George – pillantott a mellettünk táncoló vidám párra. – Én is eléldegélhetnék itt, néhanapján elutaznék ezért-azért, de közben itt laknék veled. Csak hát valaki egyetemre jár Londonban…
- Ez nem fair! – toltam el magamtól mérgesen. – Különben is, talán már nincs is szükségem arra a diplomára, hiszen dolgoznom sem kell, úgyis egy rakás pénzt keresel, nem?
- Na, ezt nem játszanám el még egyszer, ha nem haragszol – komorodott el Dennis.
- Nyugalom, csak vicceltem – léptem vissza hozzá. – Akkor hát mi legyen?
- Marad London. Befejezed szépen az egyetemet és amint lehet, lelépünk. Megszökünk ide, akár minden hétvégén. Legfeljebb majd gyakrabban veszem igénybe a helikopteremet. Na, jó lesz így?

Minden hétvége Pire-on? Hát hogy ne lett volna jó?

- Hát… - mosolyogtam ábrándosan. – Azt hiszem, nekem megfelel.
- Ezt örömmel hallom – öltött Dennis elégedett képet. – Akkor nincs más hátra, mint hogy kiélvezzük a nyarat, amíg valakinek eszébe nem jut ismét összekötni ezt a szigetet a külvilággal. Ja igen, és nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem van egy csomóm egy fűzfán, amit minél hamarabb ki kell oldanom.

***

Így történt hát. Tengerparti sétákkal, jeges fürdőzéssel, titokzatos tó partján elköltött piknikkel, latin hangulatú partival, fogadóbéli víg estékkel, tündérkerti teadélutánokkal, hajnali ücsörgésekkel a kőfalon, derűs horgászattal, véletlen találkozással Mr. Thompson boltjában, esküvői ruha hímzéssel, Nyári Vásárral, éjféli lovaglással, tűzhely melletti beszélgetésekkel, fövenyen alvással és végül a hét országra szóló lakodalommal eltelt hát életem eddig volt legcsodálatosabb és legfelejthetetlenebb nyara. Ám én hiszem, hogy ez még csak a kezdet. Káprázatos és új életemhez méltó kezdet. Íme, a Megvalósult Álom.

VÉGE