49. fejezet

Csak meghoztam az utolsó előtti részt, a nagy finálé első felvonását! És ahogy ígértem, a megszokottnál jóval hosszabb a fejezet ;) Cserébe kérek sok-sok véleményt erről a részről és/vagy a történet egészéről, illetve az oldal jövőjéről! Aki pedig még nem szavazott, feltétlenül tegye meg! :)
Vajon lesz happy end? Kíváncsi lennék, mik az elképzeléseitek, írjátok meg!
Jó olvasást!



Holnap lesz tehát a nagy nap. Azazhogy inkább már ma. Éjfél ugyanis már jócskán elmúlt, mikor e sorokat írom Neked. Ám annyi minden történt ezen a napon, olyan izgatott és ideges vagyok még mindig, hogy sehogy sem bírtam elaludni, bárhogy próbálkoztam is. Miután megszámláltam már vagy egy tucatnyi nyájra való bárányt és még mindig felpattant a szemem, akárhogy is igyekeztem csukva tartani, úgy döntöttem, inkább hasznosítom éberségem, és megírom Neked, mi is az a sok minden, ami a mai napot kiváltképp emlékezetessé tette.

Vacsora után Katie-vel leballagtunk a fogadóba, ahol Annie és Duncan ünnepelték utolsó hajadonként, illetve agglegényként eltöltendő estéjüket. A népes társaság körében folyó mulatozás hangja messzire elhallatszott: még csupán parányi pontnak tűnt a pub épülete, nem nagyobbnak, mint egy százszorszép feje, amikor a víg zeneszó és nevetés foszlányai már eljutottak hozzánk. Köszönhető volt ez főként a hatalmas szélnek, amely alig egy órával korábban kerekedett fel és egyáltalán nem úgy festett, mint ami egyhamar csitulni készülne. Szorosra fogtuk magunkon vékony kis kabátunkat és leszegtük fejünket, hogy sikerrel megtehessük az elemek által igencsak megnehezített utat.

Talán Dagda, az Egek Ura és Gwydion, a Levegő Erőinek Fejedelme éppen összevesztek valami semmiségen. Mert az égbolt beborult, fekete fellegek lepték el, melyeket a valósággal orkánná izmosodott szél kegyetlenül fújt ide-oda: hol egymáshoz vágta őket, hol meg messzire száműzte őket az égen, hogy a még fehérlő részeket is beborítsák sötétséggel. Míg az egyikük hatalmasra duzzadt, a másik picinyre töppedt.

A máskor oly csodálatosan sokáig világos este immár félelmetessé és fenyegetővé vált. Különösen miután leértünk a kikötőhöz, ahol az egyébként szelíd és barátságos hullámok most irtózatos erővel csapódtak neki a kicsi öblöt körülölelő kőfalnak. Ráadásul jól megtermett példányok voltak, amelyek egyre nagyobb területen terítették be hideg vizükkel a partot, s magát a kikötőt is, midőn óriási robajjal átcsaptak a fal peremén. A halászbárkák szokásuktól eltérően nem békésen ringatóztak a víz felszínén, hanem úgy hánykódtak, mint a rabláncra vert vadállatok, amint minden erejükkel a kiszabaduláson vannak. Vidám színűre festett tatjuknak ellenségesen ütődtek a szürke fodrozatú tajtékok.

Bár már csaknem megérkeztünk a fogadóhoz, a szigethez mind közelebb érő vihar lármája elnyomta a kiszűrődő kedélyes hangokat. Szerencsénkre azonban az istenek nem ránk haragudhattak, így türelmesen megvárták, amíg elértünk Bob-hoz, s csak azután kezdett rá a villámlás és a mennydörgés, csak akkor kezdődött meg igazán az égi koncert. Katie sietve lépett be előttem a meleggel és fénnyel hívogató kiskocsmába, én pedig még egy utolsó pillantást vetettem a külvilágra.

Pire, a mindig oly bájos és elbűvölő kicsi Pire fölé öreg, fekete esernyőként borultak a mérges felhők, melyeket a még náluk is ingerültebb szél minduntalan kövérebb, terjedelmesebb fellegekké gyúrt. Utolsó cseppig megtelt vizes hordókhoz hasonlítottak, melyek már nyugtalanul várták, hogy végre csapra verjék őket, s kizúdulhasson belőlük feszítő tartalmuk. Mintha az égzengéssel a méltatlankodásukat fejezték volna ki.

És a szél rendíthetetlenül süvített tovább. Őrült táncra kényszerítette a sziget néhány fáját és bokrát, ijesztgetve csapkodta a nyitva felejtett ablaktáblákat, s innen-onnan éktelen csörömpölés hallatszott, amint sikerült valamit a földhöz vágnia. Az iménti talán Mrs. Borgh vázája volt, amit a kerti asztalka közepére szokott állítani. Nem, az nem hallatszódhatott volna el idáig. Inkább az üres üvegek, amelyeket Bob a fogadó mögött tárol.

Aggódó tekintetemet végül a tenger felé vetettem. Mikor az előbb elhagytuk a kikötőt Katie-vel, még csak embermagasságúak voltak a hullámok. Most már inkább kétembernyinek tűntek. Kéretlenül is alaposan feltakarították az ott vergődő hajók fedélzetét. Félelemmel gondoltam a Shillay-re, amely még nem érkezett meg. A legtöbb ember ugyan a másnapi esküvőre készülvén nem ment ma dolgozni, ám azért a komp hűségesen átúszott reggel Turner Island-re és nemsokára haza is kell térnie Pire öblébe. Ki tudja, miként hat az öreg és szeszélyes hajóra a rendhagyó sötétség és a tajtékzó tenger? Azzal igyekeztem nyugtatgatni magamat, hogy talán Turner Island felől érkezik a vihar, így útjára sem engedték az idős kompot. Valójában azonban nagyon is jól láttam, hogy ez a förgeteg egyenesen a nyílt tenger felől jött, s csak akkor vonul majd el Turner Island felé, ha itt már kedvére kitombolta magát.

Ebben a pillanatban Katie jelent meg az ajtóban.

- Mi az ördögnek álldogálsz itt még mindig? Gyere már be! – szólt rám szigorúan.

Hirtelen méretes esőcseppek koppantak a földön. Mikor hideg vizüket már a fejtetőmön is megéreztem, egyetértettem azzal, hogy ideje lenne végre bemennem.

Odabenn ételtől és italtól roskadozó asztalok, derűs, a kinti hangulattal mit sem törődő – vagy arról mit sem tudó – embersereg és egy tekintélyes, örömmel pattogó tüzű kandalló fogadott. Rögvest kiszúrtam magamnak egy kellemesnek ígérkező helyet a tűz mellett, és oda letelepedve nekiálltam szárítgatni éppen csak nedvessé vált hajamat és ruhámat.

Nem úgy látszott, mintha Katie azért hívott volna be az imént, mert annyira hiányolt volna. Ugyanis amint bejöttem, már el is tűnt a szemem elől. Mikor elhelyezkedtem a székemen, és kíváncsian körbetekintettem a pub-on, azonnal felfedeztem őt, amint önfeledten táncolt a helyiség közepén George-dzsal. Számtalan pár ropta szorgalmasan az egynéhány helybéli férfi által szolgáltatott zenére. Mások kedélyesen társalogtak, ettek-ittak, mintha máris a lakodalom napja lett volna.

Ekkor pillantottam meg Mr. MacBrayne-t, amint kezében egy bögre gőzölgő teával és ősz szakállú arcán széles mosollyal, egyenesen felém tartott. Lerogyott a mellettem árválkodó székre, és átnyújtotta a forró italt.

Fura illat csapta meg az orromat, gyanakodva kortyoltam az érdekes színű folyadékba, mialatt ujjaim szinte ráolvadtak a bögrére. A következő pillanatban felszisszentem, ahogy leégettem nyelvem hegyét a tüzes lével.

- Mégis miféle tea ez, Mr. MacBrayne? – vontam kérdőre a nézelődésbe belefeledkezett urat.

Egy másodpercig úgy nézett rám, mint akinek fogalma sincs, miféle gondom akadhatott.

- Ja, az? – derült fel egyszeriben. – Természetesen puncs, Flora, mi más is lehetne?

Hogy mi más is lehetne? Bármi más. Én még sosem ittam puncsot ezen a szigeten, sosem hallottam, hogy valaki is említette volna egyáltalán, de mindegy. Ráhagytam.

- Már egy éve nem láttam ehhez fogható vihart – jelentette ki, miközben aggodalmasan nézett ki a mellette lévő ablakon.

Na igen, a tavalyi vihar. Szerencsétlen módon éppen a Nyári Vásár napjára esett. Akkorra már kiárultuk portékánkat, és javában vigadoztunk a mezőre költöztetett, szabadtéri pub-ban. Egyik pillanatról a másikra csapott le a zivatar, amely messze földre elhallatszó mennydörgéssel párosulva egy szemvillanás alatt halálra rémített, majd eláztatott mindenkit. Senki sem látta előre jöttét, csak Mrs. Ross rikácsolt valami olyasmit, hogy egyikünk biztosan vérig sértette az isteneket, és ezért kellett meglakolnunk. Lehetetlenné vált a közlekedés a tengeren, a vásár vendégei kénytelen-kelletlen Pire-on éjszakáztak. A fogadó zsúfolásig megtelt emberekkel, úgy festett, mint egy menekülttábor.

Katie és George kifulladva érkeztek meg hozzánk, a szomszédos üres asztalt húzták közelebb és két széket is kerítettek maguknak. Nagy örömükre Bob azonnal megjelent két sörrel.

- Kész, nem bírom tovább! – zihálta George. – Most már látom, alaposan melléfogtam, amikor azt állítottam, hogy ez a sziget unalmas és itt nem lehet jól mulatni. Kikészültem, egy lépést sem bírok megtenni! Jól leültem ide, és azt hiszem, sosem leszek képes felkelni innen. De minek is kelnék, amikor minden, ami fontos, itt van mellettem? – azzal egyik kezét Katie vállára tette, a másikkal meg az egyik korsót vonta magához. – Különben is, borzalmas az idő odakinn, az ellenségemnek sem kívánnám, hogy a szabad ég alatt kelljen ma éjszakáznia.
- Igen, legalább tíz éve nem volt errefelé ilyen rettenetes vihar – bólintott Katie.

Elgondolkodva pillantottak egymásra Mr. MacBrayne-nel, minden bizonnyal ugyanazt a napot idézték fel emlékezetükben. Katie megkönyörült rajtunk, tudatlanokon, és elmesélte a történetet.

- Egy téli napon hatalmas vihar tombolt a tengeren. Tulajdonképpen a szigethez épp csak a széle ért el, ez volt a szerencsénk. Egy álló éjszakán át süvített a szél, amelyet, úgy hiszem, teljes joggal nevezhetünk akár orkánnak is. A hátborzongató mennydörgéstől senki sem bírt aludni, ébren reszkettünk egész éjjel. Egyetlen helyen keletkezett kár: a Rhiannon-parton álló házikó tetejéről ledobott néhány cserepet a szél, és, elképzelni sem tudom, hogyan, egy-kettőt közülük bevágott az ablakon. Másnap a szoba közepén bukkantunk rájuk.
- Ezer hála, hogy senki sem tartózkodott éppen abban a házban – tette hozzá homlokát ráncolva Mr. MacBrayne. – Könnyen fejen találhatta volna az illetőt egy elszabadult tetőcserép.

Ebben a pillanatban megcsörrent George telefonja. Kelletlenül húzta elő a zsebéből, ám amint rápillantott a készülékre, fanyalgó arca izgatottá vált, és elnézést kérve olyan gyorsan pattant fel a székéről, hogy azzal rögtön rácáfolt minden korábbi állítására a kimerültségéről. Meglehetősen idegesnek látszódva tűnt el a tömegben.

De nem sok időm maradt azon tanakodni, hogy vajon ki hívhatta, milyen rossz hírt kaphatott, mert a fogadós ismét megjelent asztalunknál. George és Mr. MacBrayne kiürült korsói helyett hozott frissiben telitöltötteket, nekem pedig odaszólt:

- És magának, Flora, azonnal hozok még egy puncsot.
- Teát, Bob. Köszönöm, de inkább továbbra is maradnék a teánál.

Kocsmárosunk megértően elmosolyodott, majd kétségbeesetten tekintett ki az ablakon.

- Már vagy huszonöt-harminc éve nem tapasztaltam ehhez foghatót – sóhajtott. – Hátul már vagy tucatnyi üres üveget zúzott porrá ez az átkozott fergeteg. Maga, Mr. MacBrayne bizonyára még jól emlékszik arra a viharra. Pontosan egy héttel az után történt, hogy megházasodtam.

Mr. MacBrayne bólintott.

- Persze, fiam, hát hogy is felejthetném el azt a borzasztó napot? Kinn halásztunk a tengeren, igencsak messze a parttól. Akkoriban Angus Grimsay apjával halásztam, Isten nyugosztalja. Remek fogásunk volt, talán a legnagyobb egész életemben.
- De szerencsére időben visszaértek a kikötőbe – folytatta Bob.
- Na igen, bár valósággal menekültünk a vihar elől. A hajó orrában még szikrázó napsütés volt, hátul viszont éjszakai sötétség! – bizonygatta Katie és felém fordulva az öreg, mi pedig igyekeztünk minél hiszékenyebbnek tűnni. – Hátra kellett hagynunk a nagy fogást, csak hogy minél gyorsabban eliszkolhassunk onnan. De sikerült. Kikötöttünk az öbölben, és lélekszakadva rohantunk haza. Otthon aztán magunkra zártuk az ajtót, és ki se dugtuk az orrunkat másnap reggelig!

Mr. MacBrayne ivott egyet a nagy megmenekülés emlékére. Aztán szótlanul meredt a kinti időjárásra fittyet hányó, vígan pattogó lángokba, újra meg újra átélve azt a régi napot.

Időközben George is visszaérkezett közénk. Katie aggodalmas arccal fürkészte, ő azonban csak mosolyogva rázta a fejét, hogy semmi baj sincs.

- Még mindig nem állt el? – kérdezte kibámulva az ablakon. – Akkor itt kell éjszakáznotok a fogadóban – jelentette ki olyan elszántan, mintha csak Katie-től tanulta volna. – Nincs ellenkezés, szó sem lehet róla, hogy akárcsak egy lépést is tegyetek, amíg így dühöngnek kinn az elemek! Bob-nak bizonyára van szabad szobája.

A fogadós bólintott, majd visszatért a pult mögé. Hát hogy ne lett volna szabad szobája, amikor a stáb nem régi távozása óta George volt az egyetlen vendége?

A mellettünk álló asztalhoz ekkor ült le Annie és Duncan. Nevetgélve fújták ki magukat a tánc után, azonban nem sokáig örvendezhettek, mert hamarosan Mrs. Ross lépett oda hozzájuk.

- Gyermekeim, nem gondolták meg magukat?!

Annie tanácstalanul nézett az öregasszonyra, Duncan viszont határozottan válaszolt:

- Nem. Egy cseppet sem.

Vajon kitől tanulhatta el ezt az elszántságot…?

- Hát nem értitek, mire figyelmeztetnek benneteket az istenek?! Ez a vihar égi jel! Az istenek óvva intenek titeket az egybekeléstől! Napjaitok boldogtalanságban telnek majd, házasságotok tragédiával végződik! Igazán kivételesnek érezhetitek magatokat, amiért az istenek előre felhívják erre a figyelmeteket, megkímélve benneteket a keserű tapasztalatoktól és a csalódástól! Most még nem késő, hogy megértsétek az istenek szándékát!
- Az ifjú pár köszöni szépen a jókívánságait, Mrs. Ross, de most már elég volt belőlük – szólt át Katie mérgesen.

Az idős nő dühödt pillantást vetett a közbeszólóra, aki meg merészelte zavarni szónoklatát.

- Ha nem változtattok szándékotokon, hatalmas bajt hoztok nem csak a saját fejetekre, de az egész szigetre is! – folytatta tovább. – Az istenek ritkán vetemednek ilyen egyértelmű akaratnyilvánításra, nem lehettek olyan ostobák, hogy nem törődtök vele! Nem kockáztathatjátok, hogy veszélybe sodorjátok a szigetet! Elhatározásotokra az ég a valaha volt legnagyobb viharral válaszol, hát nem elég félreérthetetlen jel ez?
- Most aztán már elég legyen! – kiáltott Katie. – A saját esküvője előtt is így rémisztgették magát, Mrs. Ross?
- Az én házasságom szerencsés csillagzat alatt kötetett, hitetlen leány! – vicsorgott az öregasszony. – Azért is volt olyan hosszú életű és boldog. Bezzeg te vénlány maradsz egész életedre, sosem ízlelheted meg majd azt az örömöt, ami nekem jutott! S ezért csakis a saját önfejűségedet, a saját fennhéjázásodat okolhatod, megátalkodott teremtés! – majd visszafordulva Annie-ékhez, hozzátette: - még ma éjjel meglátjátok, micsoda katasztrófát idéztetek a szigetre!

Azzal morogva elsomfordált, egyenesen az ajtó felé indult, s távozott is a fogadóból.

George közelebb hajolt a feldúlt Katie-hez és odasúgta neki:

- Én a helyedben nem aggódnék emiatt a vénlányság-izé miatt.

Katie arcáról mintha elfújták volna az iménti dühöt, helyét széles mosoly vette át.

Pillantásom ismét Mr. MacBrayne-re esett, aki egyre növekvő aggodalommal figyelte a kint dühöngő vihart, amelynek mérge nem akart csitulni, épp ellenkezőleg, mintha egyre erősödött volna.

- Vagy ötven éve nem éltem már ilyet! – fordult felém. – Fiatal voltam még, akkoriban kezdtem neki a halászat mesterségének. Hálóinkat leszaggatta a szél, a bárkánkat ide-oda dobálták egymás között a hullámok. Rettenetesen meg voltam ijedve, szentül meg voltam róla győződve, hogy az lesz életem utolsó napja! Sötétség borult ránk, körülöttünk hegymagas falakat vontak a hullámok, készen arra, hogy bármelyik pillanatban örökre maguk alá temessenek. Az életemet annak köszönhetem, hogy tapasztalt tengerészek voltak mellettem, akiknek, habár legalább annyira féltették az életüket, mint én, volt annyi lélekjelenlétük, hogy ezt ne mutassák, és a legnagyobb nyugalommal vezették a bárkánkat a kikötőbe. Másnap, amikor lesétáltam a tengerhez, tucatnyi soha nem látott élőlényt láttam kisodorva a partra. Ki tudja, mifélék lehettek és honnan, milyen messziről hozta őket ide a megvadult tenger?

Ebben a pillanatban kialudt minden lámpa, csak a mellettünk lévő kandalló vidám lángnyelvei világítottak. A vendégsereg egy emberként hördült fel, elhallgatott a zene, és síri csend telepedett a pub-ra. Csupán a tűz meghitt pattogása hallatszott továbbra is.

- Nyugalom, csak semmi pánik – szólalt meg végre Bob, s hangján érezni lehetett, roppant nagy erőfeszítést kívánt tőle, hogy megpróbáljon úgy tenni, mintha legalább ő megőrizte volna a lélekjelenlétét. – Már máskor is előfordult ilyesmi, nem igaz? Csak egy kis áramszünet, nem egyéb. Bizonyára a vihar a felelős. Rengeteg gyertya van a házban, egy-kettőre barátságos hangulatot teremtünk. Semmi akadálya, hogy zavartalanul folytatódjon a mulatság!

Mrs. Brenish már elő is hozott egy nagy dobozra való gyertyát: mécsest és hosszút, csavartat és egyszerűt, fehéret és színeset.

- A holnapi vacsorára szántuk – mosolygott.

Miután letette a dobozt az asztalra, ismét eltűnt, kezében egy régi, háromágú gyertyatartóval, hogy végigjárva a szobákat újabb, ez idáig csupán díszként használt gyertyák után kutasson. Nemsokára valóban csaknem olyan világosság támadt, mint korábban, a lámpák segítségével, ám ez a fény mégis más volt. Valahogy melegebb, otthonosabb, meghittebb. Bob-nak igaza volt: a hangulat sokkal barátságosabb lett.

Így hát e kicsiny közjáték után az emberek hamarosan belenyugodtak a megváltozott körülményekbe, és ott folytatták a táncot, no meg az evés-ivást, ahol az imént abbahagyták. Mert hát a fogadós nem tévedett: a söröshordónak, a hegedűnek és a vigasság egyéb kellékeinek aztán egy cseppet sem hiányzott az áram.

Mi magunk is könnyedén elfeledkeztünk az előbbi zavarodottságról, ám visszatért jó kedélyünket Mr. MacBrayne-nek egyetlen komor mondattal sikerült elűznie:

- És a Shillay még mindig nem érkezett meg…

Igen, a Shillay. Alig egy tucatnyi ember lehetett a fedélzetén a legénységgel együtt. És már órák óta itt kellett volna horgonyoznia a kikötőben. A vihar kétségtelenül megnehezítette a dolgát, na de ennyire?

Pillantásom véletlenül George-ra tévedt. Homlokát soha nem látott mélységű ráncok barázdálták, rendkívül nyugtalannak és zaklatottnak tűnt, bár egy szót sem szólt. Nem értettem az okát. Hiszen ő maga mondta nemrég, hogy mindene itt van, amit csak kívánhat: Katie, no meg a söre.

Velőtrázó mennydörgés hallatszott, meggyőződésem, hogy a világ végére is eljutott ez a hátborzongató hang. Rögtön utána óriási villámlás terítette be az eget, nappali fénybe vonva az egész szigetet. A szél nem csupán ledér táncra, hanem egyenesen fekvő helyzetbe kényszerítette a szerencsétlen fákat. Besüvített a kéményen, megrázkódtatva a kandallóban lobogó lángokat. Megtalálta a legapróbb réseket is az ajtón és az ablakokon, jeges levegőt fújt át a helyiségen, meglibbentve hajunkat, libabőrt varázsolva karunkra.

Mr. MacBrayne síri hangon folytatta:

- Még soha életemben nem találkoztam ekkora viharral…

Vártam egy újabb, az előbbieknél még ijesztőbb és hihetetlenebb történetet, ám úgy festett, az égi csata ezúttal a torkára fagyasztotta a szót.

Azt hittem, rémületemet már nem lehet fokozni. Sosem éreztem magam még ennyire kicsinek, ennyire kiszolgáltatottnak az elemek kénye-kedvének. Hiába ücsörögtem egy meleg és emberekkel teli építmény közepén, ha már ide is befurakodott a vihar, nem tűnt többé biztonságosnak. Ráadásul a halott csend, amelyet az iménti égzengés okozott, és amelyet ezúttal még Bob sem volt képes megtörni, még kísértetiesebbé tette a helyzetet.

A mennydörgés alábbhagyott pár percre. Ebben a pillanatban vérfagyasztó reccsenés hangzott. Mintha egy repülő zuhant volna a kikötő betonjára. Vagy egy ház teteje szakadt volna le. Esetleg maga a sziget hasadt ketté, miután belecsapott egy jókora villám. Átvillant az agyamon, hogy a vihar bizonyára kifejezetten azért enyhült, hogy ez a hang még iszonyatosabbnak hallatszódjék. Mert aztán újult erővel vágott neki ismét a pusztításnak és ijesztgetésnek.

- A Shillay… - rebegte valaki elhaló hangon.

Aztán egyre többen visszhangozták mind hangosabban és határozottabban:

- A Shillay, a Shillay!

Türelmetlenül tódultunk ki a pub elé és nem törődve a zuhogó esővel, a fejünk fölött csatározó fellegekkel, lerohantunk a kikötőbe, és feszülten kémleltük a sötétlő tengert, habár még a vizet sem igen lehetett elválasztani az égbolttól, olyan egyformán fekete volt mindkettő. A következő villám sietett a segítségünkre: egy hosszú pillanatra fényárral árasztotta el az öblöt.

Az elénk táruló látványt sosem feledem: a Shillay, a jó öreg Shillay bizony megérkezett Pire-ra, ám a nagy sötétségben elvétette az irányt. Hiszen a sziget talán minden lakója a fogadóban tartózkodott, csak annak néhány földszinti ablakában pislákolt halványan a gyertyafény. A komp tehát csak sejthette az őt aggódva váró kikötő hollétét, a sok évtizedes tapasztalat pedig mit sem ért ebben a kegyetlen viharban. Így aztán szegény hajó nekifutott az egyik roppant sziklának, amely az öböl bejáratát őrizte. Ez volt hát az a dermesztő hang.

A Shillay elejének jobb oldala találkozott a sziklával, s szinte láttam magam előtt, amint a kétségbeesett matrózok rettegő kiáltások közepette észlelik a közelgő veszélyt, ám túl későn: már nem sikerült kitérni a semmiből felbukkanó akadály elől. A komp egy részét lezúzta a szikla, s így egyensúlyát vesztve az oldalára dőlt. A tenger túl sekély volt azon a helyen, hogy teljesen elsüllyedjen, de az embereknek nyilván így is menekülniük kellett. Tették is, fejvesztve, halálra váltan. Segélykérő kiáltások hallatszottak. A legtöbben a vízbe ugrottak és igyekeztek partra úszni, ami, tekintve a nem túl nagy távolságot, egyáltalán nem volt reménytelen vállalkozás. Néhányan azonban elkeseredetten kapaszkodtak a fedélzetbe, képtelenek voltak rábeszélni magukat, hogy a hideg tengerbe merészkedjenek. Nekünk, parton bámészkodóknak rimánkodtak, s néhány férfi nem volt rest és fittyet hányva a még mindig zúgó viharra, csónakba pattant és elindult értük.

Végtelenül halkan szólalt meg valaki a hátam mögött:

- Dennis is a kompon volt…