46. fejezet

A nyuszi meghozta Nektek a folytatást! :) Sajnálom, nem ilyen hosszú szünetet terveztem, csak kicsit összejöttek a dolgok. Remélem, a következőre nem kell ilyen sokat várnotok.



A következő napok szélsebesen teltek. Sosem lehetek eléggé hálás a Brogaig-lányoknak, amiért hozzánk fordultak ezzel a kéréssel, ugyanis amivel én magam oly sokáig hiába próbálkoztam, nekik rögtön sikerült: kínáltak egy elfoglaltságot, ami végre minden időmet és energiámat lekötötte, ami megfékezte fájdalmasan csapongó gondolataimat.

Csillogó üveggyöngyök, fénylő fonalak, leheletfinom csipke és hófehér selyem között teltek az órák reggeltől estig. Miközben az ebédlőasztalnál egyik kezemmel táncoló lepkéket és szélben ringatózó virágszálakat rajzolgattam soron következő, kihímzendő motívumokként, másik kezemmel ügyetlenül igyekeztem a számba kanalazni a levest. Míg a teámat kavargattam, a fejemben folytonosan szabásminták és öltések, anyagminták és hímzések jártak.

Annie szinte naponta átjött próbálni, nyomában csacsogó testvérével, aki gondosan ellenőrizte a munkafolyamatot.

- Mostanra már mindenki kézhez kapta a meghívóját – huppant le egy székre Daisy. – Még a Franciaországban élő rokonaink is. Rengetegen leszünk, fergeteges mulatság lesz! Persze vannak néhányan, akik biztosan nem tudnak eljönni, ők már el is kezdték küldeni a nászajándékokat. Egy Londonban élő távoli nagybácsinkat állítólag a munkája nem engedi el egyetlen napra sem – legyintett hitetlenkedve. – Mindegy, kompenzálta egy csinos kis étkészlettel. És Dennis Lleyton sem jön – szegezte rám a tekintetét. – Szentül meg voltam róla győződve, hogy ti együtt érkeztek, azonban amikor pár napja átadtam neki a meghívót a pub-ban, azt felelte, köszöni, de nem tud eljönni. Azt állította, hogy addigra már elmegy a szigetről és annyi dolga lesz, hogy nem tud visszajönni. Mindenesetre Annie-éknek ajándékozott egy hatalmas, ódon étkezőasztalt. Szerintem egyenesen egy középkori várkastély lovagterméből származhat, tényleg akkora, hogy csaknem egész Pire körbeülhetné! És jó pár évszázados lehet! Egy vagyonba kerülhetett az a monstrum, de csodálatosan szép, igaz, Annie? Milyen gyönyörű faragott lábai vannak! Tegnapelőtt érkezett meg a komppal, rajta lógott egy cetli. „Hogy legyen mi körül összegyűlnie a majdani családnak” – ez állt rajta. Dennis Lleyton alighanem azt feltételezi, hogy többtucatnyi gyereketek lesz – nevetett Daisy a nővérére.

„Ez igazán kedves gesztus volt Dennis részéről” – gondoltam magamban, miközben azért fohászkodtam, hogy Daisy-nek eszébe ne jusson tovább firtatni, hogy mi ketten akkor miért is nem együtt megyünk a lakodalomba. De hál’ Istennek Annie-re időközben felkerült a még csak félkész ruha, amely már ilyen korai stádiumában is leplezetlenül árulkodott közeljövőbeli szépségéről, és a látvány elérte azt, amire még soha senki és semmi nem volt képes: a kotnyeles leányzó torkára fagyasztotta a szót.

***

Elmentek hát. Az egész stáb felpakolta minden holmiját és az ide rendelt tucatnyi hajóval elhagyták a szigetet. Mikor az utolsó hajójuk is eltűnt a láthatáron túlra, szinte hallani lehetett, amint egész Pire egy emberként megkönnyebbülten sóhajt fel: végre!

Visszakapták hát a csendet és nyugalmat, a békét és háborítatlanságot. Jó ideig ismét nem néz el errefelé senki. A helybéliek homloka megint kisimulhat, az udvariasan csak a szemükben meg-megvillant, ki nem mondott rosszallás és szemrehányás elpárologhat. Mr. Thompson-t senki nem fogja zargatni, hogy hitelkártyával szeretne fizetni, a pub sem zeng majd a mulatozástól hajnalig. A pire-iak, akik kiadták házaikat a filmeseknek, visszatérhetnek otthonaikba, az Athar Monadh alatti partszakaszon pedig újra csupán a sirályok járnak-kelnek. A szigeten tehát helyreállt a megszokott rend.

Szó mi szó, azért ezek a pire-iak alaposan rátettek egy lapáttal. A filmesek többsége ugyanis azért igencsak jól nevelt volt, valójában nem is nagyon keletkezett konfliktus a helyiek és a „betolakodók” között, néhány apró nézeteltéréstől eltekintve. Amelyek jó része egyébként Dennis nevéhez fűződik. Ha valaki, hát ő szemrebbenés nélkül visszaküldette az ételt, ha szerinte nem volt elég meleg, sós vagy egyszerűen csak nem felelt meg az ő ízlésének. Minden teketóriát mellőzve szóvá tette, ha úgy gondolta, a szobáját nem takarították ki eléggé. És volt olyan hihetetlenül pimasz, hogy sok pire-inak nem köszönt előre, ha meg mégis, hát nem vágott hozzá túl kedves képet. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy a róla szóló, nem éppen dicsőítő történetek nemsokára kész anekdotákká növik ki magukat, amelyeket szívesen mesélnek majd a pub kandallója mellett üldögélve, utánozva Dennis hanglejtését, mozdulatait. Hogy honnan tudom mindezt? Hát onnan, hogy valójában már most is ezt csinálják.

Az első estén, amely immár a stáb nélkül köszöntött a szigetre, Katie-vel lementünk a fogadóba, amelybe ismét szabad bejárásom volt. Meglepően sokan ücsörögtek az asztaloknál és a pultnál, s víg muzsika szólt. Ekkor tudatosult bennem tulajdonképpen, hogy milyen sok helyi lakos hanyagolta az elmúlt hetekben a pub-ot, vélhetően az „idegenek” ottléte miatt. Élénken emlékszem rá, hogy a szigetlakók vagy csak hajnalban tették be ide a lábukat, mielőtt a hétalvó filmesek lebotorkáltak volna a reggelijükért, vagy egyáltalán nem is jöttek. Amikor itt töltöttem az estéimet Dennis-szel, alig láttam egy-két helybélit, természetesen ők is gondosan félrehúzódva méltatlankodtak a folyton idegesnek tetsző Bob-bal egyetemben, aki büntetésként fogta fel, ha valamelyik jöttment odaszólította őt magához.

Amint azonban a stáb távozott, e hely ismét megtelt vidám pire-iakkal, akik csaknem úgy festettek, mint a sziget régi királyának hadai, amint éppen legutóbbi fényes győzelmüket ünneplik. Harsány nevetés, söröskorsók csörömpölése és vígan folyó beszélgetés hangzott mindenfelől. No meg az esküdözések, fogadkozások, hogy ezúttal nem felejtenek, és nem lesznek olyan ostobák, hogy még egyszer hozzájárulnak egy filmforgatáshoz hőn szeretett szigetükön.

Minden olyan tehát, mint a tavalyi nyáron: ha nem láttam volna a saját szememmel, magam sem hinném, hogy itt valaha is filmet forgattak.

Két dolog, azaz két ember mégiscsak emlékeztetett a történtekre. Először is George Spencer, aki immár cseppet sem volt az a fickó, aki, amikor először járt nálunk, még kikérte magának, hogy ő egy ilyen helyen, mint Pire, jól érezhetné magát. Mit is mondott? „Nyugdíjasoknak való ez a sziget.” Mégis, ezen az estén ott ácsorgott a pultnak támaszkodva, pedig kollégái már hetedhét-határon túl voltak. Alighanem kevéssel korábban ő maga sem hitte volna, hogy így alakulnak majd a dolgok. Hogy éppen ő, aki állítása szerint ki sem bírná egy ilyen nyugis helyen, éppen ő önként és dalolva marad. És ki tudja meddig? Megeshet, örökre…

George-dzsal tehát nagyot fordult a világ. Féktelen bulizás helyett szemmel láthatóan örömmel beérte egy kis jókedvű beszélgetéssel Mr. MacBrayne és a frissiben visszatért Mr. MacLean társaságában. A kocsma vendégei kézről-kézre adták az este folyamán, mindenki váltani akart pár szót azzal az elszánt fiatalemberrel, aki úgy beleszeretett Pire-ba – no és persze Katie-be –, hogy a maradás mellett döntött. Hiába, Pire már csak ilyen. Ha erre a szigetre teszed a lábad, betolakodóként tekintenek rád, de amint kijelented, hogy imádod ezt a helyet, és ezt még tetézed is azzal, hogy idetelepülsz, nos, akkor semmi sem menthet már meg a helyiek szeretetétől.

A másik személyi változást Emily Brenish jelentette. Mint említettem már, elhatározta, hogy ő bizony hátrahagyva szülőföldjét, Will Grey-jel tart. Új életét már meg is kezdte: a stábbal együtt ő is búcsút intett a szigetnek és Will oldalán a napfényes Kalifornia felé vette az irányt. Hogy visszatér-e? Ki tudja… Mindenesetre Mr. és Mrs. Brenish erősen bízik benne, hogy egyetlen gyermekük mindössze egy kis kalandozásra vágyik, s ha ezt már megkapta, ha már kedvére kitombolta magát a messzi idegenben, a szíve visszahúzza majd Pire-ra.

Kényelmesen elhelyezkedtünk Katie-vel az egyik asztalnál, s hamarosan George is csatlakozott hozzánk. Bob kéretlenül is megjelent három sörrel a kezében.

- Ma ünnepelünk! A legjobb söröshordómat vertem csapra erre a különleges alkalomra – újságolta.

Felesleges lett volna rákérdeznem, mit is ünnepelünk. A visszakapott szigetet, természetesen.

Koppantak a korsók az asztallapon, ám a fogadós még nem távozott. Kötényzsebéből hófehér borítékot húzott elő és letette elém. Kérdőn pillantottam rá. Arcáról lefagyott mosolyából, elkomorult tekintetéből szavak nélkül is kitaláltam, vajon ki lehetett a levél küldője.

Bob elment, Katie és George pedig tapintatosan az asztal túlsó felére húzódtak és beszélgetésbe elegyedtek, így zavartalanul egyedül maradhattam nem várt postámmal. Mély lélegzetet véve igyekeztem erőt gyűjteni, aztán egyetlen határozott mozdulattal feltéptem a borítékot, amelyben egy meglepően kicsi papírlap rejlett.

„Amit tenni fogok, az nem én leszek. De meg kell tennem, így kívánja a kötelesség. Kérlek, ne felejtsd el azt az embert, aki melletted lehettem. Köszönet a feledhetetlen nyárért, Dennis”

Ennyi.

De mi az ördögöt jelenthet ez? Mégis mire készül? Istenem, remélem semmi ostobaságra! De nem, Dennis nem olyan. Nem az a hősszerelmes típus, aki egy csalódás hatására valami borzasztó, végzetes tettre vetemedne.

Az egész olyan, mintha búcsúzna. Mintha végleg lezárná életének azt a fejezetét, amely az elmúlóban lévő, különleges nyarunkat jelentette. Mi mást is várhatnék? Hiszen én voltam az, aki sarkon fordult, amint megláttam arcán a vágyat, hogy találkozzon velem. Ám ő volt az, aki számomra mindmáig érthetetlen módon játszotta a tehetetlen foglyot, aki az Audrey Brown nevezetű szörnyűséges börtönben sínylődik, és képtelen kiszabadulni. Szökött volna ki az ablakon! Vagy keresett volna fel a házunkban! Lehetetlen, hogy ne sikerült volna neki, ha nagyon akarja.

Hát nem. Most már nem fogok visszakozni, nem fogom elkezdeni ismét sajnálni magam, búslakodással tölteni idei utolsó pire-i napjaimat. Nem kísérletezek az üzenet megfejtésével. Ezzel az elhatározással sietősen összegyűrtem a papírlapot, és zsebre vágtam. Azon igyekeztem, hogy csupán a levélke legutolsó mondata ragadjon meg az emlékezetemben. Mert Dennis-nek igaza van. Ez a nyár tényleg feledhetetlen. Életem legfeledhetetlenebb nyara. Bár sajnos nem csak jó értelemben.

Az elején hirtelenjében nyertem egy nagyszerű barátot, aki az örök és őszinte barátság ígéretét hozta magával, és aki azóta éppolyan sebesen tűnt el előlem, ahogyan annak idején felbukkant. Fogalmam sincs, látom-e még valaha, de ha azt vesszük, hogy távozása óta mindössze egyszer beszéltünk, a válasz egyre bizonyosabban nemnek tűnik.

De hogy ne keseregjek sokáig az elvesztésén, Isten, a Sors, a Gondviselés vagy akárminek-akárkinek nevezzük is, elküldte nekem a Megvalósult Álmot. Ami talán csak egyszer esik meg az emberrel életében. Vagy egyszer sem. Hogy legszebb, legdédelgetettebb és leginkább lehetetlennek látszó ábrándjából valóság legyen. Az én álmomban a szőke herceg jön el értem fehér lovon. És bár Dennis nem szőke és a lova fekete, de mégiscsak eljött. A dolog szépséghibája csupán az, hogy mielőtt még megjelenhetett volna fejünk felett a „Vége” felirat, a herceg gondolt egyet és mégsem engem választott, hanem inkább gyorsan lelépett. Amilyen meseszerűen indult ez a történet, olyan kiábrándítóra sikeredett a vége.

Két csodálatos, nem mindennapi embert sodort mellém az élet ezen a nyáron, olyan váratlanul, amennyire csak lehet, és olyan boldogságot szerezve nekem ezzel, amilyet csak lehet. Ám sajnos ugyanazzal a lendülettel mindketten el is tűntek mellőlem.

Pontosan úgy állok most itt, ahogyan a nyár elején. És ahogyan ez idáig minden pire-i nyár minden egyes napján. Tulajdonképpen miért is szomorkodok én? Hiszen mindenki itt van körülöttem, akiknek eddig tökéletesen tudtam örülni, akik eddig kifogástalanul elegendőek voltak számomra. Igen, voltaképpen örülnöm kellene. És kétségtelenül örülnék is, maradéktalanul elégedett lennék, ha nem alakult volna úgy ez a nyár, ahogyan alakult. Mert bármennyire is szépek voltak ezek a napok, bármennyire is állítom, hogy eszem ágában sincs bánni a megtörténtüket, mégis ragyogó emlékükkel kenterbe verik az eddig felülmúlhatatlannak tartott egyszerű pire-i napokat.

Nincs más dolgom tehát, mint tudatosítani magamban, hogy ami történt, megtörtént, ám soha nem tér vissza, így ismét be kell érnem azzal a Pire-ral, amit egészen az idei évig ismertem. És ez nem lesz nehéz. Nem leszek boldogtalan, hiszen ez a kedves kis sziget mindig is Édenkert marad a szívemben. Még Dennis nélkül is.