48. fejezet

Folytatódik a történet, ráadásul egy elég hosszú résszel! Lassan összeállnak a dolgok, s elárulhatom, hogy két, extra hosszú fejezetből álló fináléval fog véget érni a történet, amelyek közül az első legközelebb érkezik! ;) Így kereken 50 részünk lesz összesen, és szerintem igazán megadjuk a módját a befejezésnek.



Amint említettem, Katie pitét sütött, így magától értetődően kisvártatva George is felbukkant. Éppen végeztem a reggelimmel, amikor megjelent, és éhes tekintete ide-oda röpködött a konyhában az ínycsiklandó illat forrása után kutatva. Szemei valósággal kopogtak, mintha már mérföldek óta, de legalábbis a fogadótól követte volna a sütemény tényleg pompás illatfelhőjét.

- Még a sütőben van – szólaltam meg köszönés helyett. – Várnod kell még pár percet.

George megadóan bólintott és leült az asztalhoz. Várakozóan pislogott rám, alighanem azt remélte, addig is kellemesen elbeszélgethetünk. Nekem azonban nem volt hozzá hangulatom. A tény, hogy még mindig pizsamában lebzseltem, holott az idő már erősen közelített a délhez, jó okot kínált arra, hogy elhagyhassam a helyiséget.

Így hát nem sokkal később már az ágyam végén üldögéltem. Eszem ágában sem volt felöltözni, bár ezzel mentettem ki magam George előtt. Fejemben hamarosan újra tébolyult száguldásba kezdtek azok a gondolatok és érzések, amelyek megkeserítették elmúlt napjaimat, és amelyekről mindezidáig szilárdan hittem, hogy végre sikerült velük örökre leszámolnom. De nem, mert most, ahogyan kiszabadultak agyam egyik távoli, gondosan elzárt szegletének börtönéből, újult erővel lendültek támadásba. Kétségbeesetten néztem ki az ablakon, mintha kívülről reméltem volna a megoldást, hogy miként is meneküljek meg attól az önsajnálattól és szomorúságtól, amely épp elég pire-i napomat tette már tönkre, holott ezeknek kellett volna az idei év legcsodálatosabb napjainak lenniük, amelyeket aztán szorgosan elraktározva magamban, újra meg újra felidézhetek, hogy erőt merítsek belőlük az őszi nyirkosságban, a téli fagyban és a tavaszi hűvösben.

A természet azonban nem igyekezett a segítségemre sietni: az eget nem túl biztató sötét fellegek takarták, a zord sziklákat tükröző szürke, s a tenger legveszedelmesebb haragját idéző kék felhők a szokatlanul erős szélnek köszönhetően sebesen ütköztek egymásnak és alakultak át folyton valamilyen más alakú, nagyságú és színű esőzsákká, miközben fenyegető mivoltuk mit sem változott.

Már épp csalódottan fordultam volna el az ablaktól, amikor egyszeriben kicsiny rés nyílt az égbolton, s a vészjósló fellegek között reményt keltően megjelent egy hosszú, keskeny fénysugár, amely csillogó-szikrázó palástba vonta házunkat. Odaléptem az ablakhoz, és barátságosan visszamosolyogtam az égre, amely, lám, mégis megpróbált vigasztalni.

És sikerült is neki. Teljes meggyőződéssel határoztam el magamat, hogy nem engedek ismét teret a szánalomnak és búslakodásnak, csak azért is remekül fogom magam érezni a nyár utolsó napjain. Nemsokára sor kerül a nagy esküvőre, a sziget egyik legemlékezetesebbnek ígérkező és olyannyira várt eseményére, amit bizony én is a legnagyobb jókedvvel akarok kiélvezni. És különben is, van addig teendőm bőven, például még mindig ott harsog Annie leendő ruhája a fotelen, rimánkodva, hogy vegyem már végre kézbe, fejezzem már be. Jobb dolgom is van tehát, semmint az ablakban sírdogálva kucorogni, mint egy mesebeli hercegnő, aki kiszolgáltatottan várja, mikor jön el már érte a herceg, hogy kiszabadítsa és magával vigye a palotájába.

Pillanatok alatt felöltöztem hát, felkaptam a ruhát és lerobogtam a földszintre George-hoz. „Bizonyára már egy kisfiú örömével az arcán ücsörög az asztal mellett, kényelmesen falatozva a forró pitéből” – gondoltam, amint leszáguldottam a lépcsőn.

Ám csakúgy, mint alig egy órával ezelőtt, most is megtorpantam a konyhaajtóban, ugyanis ismét beszélgetés hangjait hallottam kiszűrődni onnan. Rögtön megállapítottam, hogy vendégünk telefonon társalog valakivel. Óvatosan közelebb léptem, és az ajtófélfa mögül fejemet lassan kitolva, belestem. George gondterhelt arccal járt fel-alá a konyhában.

- Amilyen iszonyatosan szomorúnak tűnik, nem hinném, hogy megértette volna, mire gondoltál – suttogta, mintha attól félne, valaki kihallgathatja. Lássuk be, joggal. – Igen, természetesen látta. Komolyan gondoltad, hogy nem fog a tudomására jutni?

Azzal az asztalhoz lépett és szórakozottan belelapozott a még mindig ott heverő újságba.

- Nekem kellene megmondanom, mit csinálj? – háborodott fel, ám sietve lehalkította hangját és próbált csendesebben dühöngeni. – Nézd, nem hiszem, hogy ezt nekem kellene eldöntenem. A te életed.

George ingerülten lökte távolabb a magazint, majd újra járkálni kezdett. Szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy türelmet erőltessen magára, miközben a vonal túlsó végén valaki véget nem érően magyarázott neki. Pillantása egyszer csak az ajtó felé tévedt és észrevett engem. Mindketten megijedtünk. Én igyekeztem azt a látszatot kelteni, mintha csak akkor érkeztem volna oda és beléptem a konyhába, George pedig elhaló hangon szakította félbe az illetőt, akivel telefonált:
- Most mennem kell.

A kikapcsolt mobilt a zsebébe csúsztatta. Tanácstalanul bámult rám, nem tudván eldönteni, hogy magyarázattal tartozik-e nekem, kivel és miről konzultált. S ha nem kell beszámolnia, akkor most vajon miről beszélgessünk?

Megsajnáltam és biztatóan rámosolyogtam.

- Kész a pite? – kérdeztem a nyitott ajtajú sütőre mutatva.

George kapva kapott az alkalmon, hogy akadt beszédtémánk, ami ráadásul nem az iménti telefonja volt. Sietve lépett a pulthoz, ahol a forró sütemény pihent. Kerített egy konyharuhát és a segítségével az asztalra tette a pitét. Én tányérokat és villákat hoztam. George ünnepélyesen felvágta a finomságot, és az első, igencsak vaskos szeletet a tányéromra emelte. Azután magának is vett egy hasonlóan méretes adagot. Leült és néhány másodpercig lenyűgözve gyönyörködött az illatos gőzfelhőt eregető csodában.

- Ha az esküvői torta fele ilyen finom lesz, már azért megéri maradnom – jelentette ki elragadtatottan.
- Mrs. MacIntyre készíti, úgyhogy feledhetetlen lesz, abban biztos lehetsz – nyugtattam meg.

George elégedetten bólintott, majd a lehető legnagyobb élvezettel majszolni kezdte a pitét.

***

Holnapután tehát meglesz a nagy esemény. A lakodalom, ami már az elmúlt hónapokra is bőven biztosított beszédtémát a szigetnek, és minden bizonnyal még legalább egy esztendőre fog is. Remélhetőleg az időjárás kegyes lesz hozzánk, mert az ifjú pár ragaszkodik a szabadtéri szertartáshoz. Leginkább Duncan Grimsay tart ki tőle meglehetősen szokatlanul határozottan ezen elképzelés mellett.

Pire-on nem okozhat gondot találni egy szépséges helyet, amely alkalmas lehet az efféle esemény lebonyolítására. A problémát sokkal inkább az jelentheti, hogy a rengeteg rendelkezésre álló hely közül ki kell választani egyet. Néhány nappal ezelőtt parázs vita alakult ki a pub-ban arról, hogy melyik is legyen ez a bizonyos helyszín. Annie a kertjük végén elterülő tisztást ajánlotta, Duncan viszont a házuk melletti csendes partszakaszt szerette volna. Bob a kikötő feletti rétet javasolta, Mrs. Borgh pedig a saját kertjét. Mr. MacBrayne egy nyugodt föveny mellett kötelezte el magát, amely egyben a kedvenc horgászhelye is, míg Katie a Rhiannon-partot vetette fel. Mrs. Ross szerint az istenek Athar Monadh tetejét jelölték ki a jeles nap színhelyéül, ezt súgta neki egy aprócska tündér, akit a patakban pillantott meg legutóbbi sétája során. Mrs. MacGillivray azt a mezőt tanácsolta, amelyen a tündérhercegnő először találkozott későbbi férjével, Mr. MacLean meg azt a partot indítványozta, amelyen nemrég még a forgatás zajlott.

Végül felettébb meglepő módon Mr. Thompson állt elő a mentő ötlettel: egy olyan területet javallott, amely Athar Monadh oldalában védve lenne az uralkodó széllel szemben, megfelelően sík, hogy gondtalanul lehessen akár táncolni is ott, mindemellett pedig csodálatos panorámát nyújt a tengerre és a környező szigetekre. Ezek az érvek mindenkit meggyőztek, s a boltos diadalittas mosollyal nyugtázta győzelmét.

Láthatod, itt mindenki úgy tekint erre a lagzira, mintha a saját legközelebbi hozzátartozói esküvője lenne. Nemhiába, hiszen nyilvánvalóan a sziget nem egy olyan élőhely, amelyet az ember kedve szerint hagyhat el, amikor csak akarja, s ez az összezártság szinte valódi családdá kovácsolta az itt lakókat. Természetes hát, hogy olyannyira a szívükön viselték a küszöbön álló lakodalom minden egyes apró részletét.

Már jó előre eltervezték, hogy a Nyári Vásár alkalmával használatos padokat és asztalokat fogják felállítani, mint ahogy az is teljesen magától értetődőnek számított, hogy, amint már említettem, Mrs. MacIntyre feladata a torta elkészítése. Mindenkinek jutott tennivaló, Daisy-nek speciel az irányítás, amely kötelességének látható élvezettel tett eleget.

Időközben Katie és én az utolsó simításokat is elvégeztük Annie ruháján, s túlestünk a végső próbán. Az eseményre egész kompánia kísérte el a mennyasszonyt, nappalinkban tolongott Pire csaknem összes lánya s asszonya. Jókedvűen cseverésztek, teát iszogattak és süteményt rágcsáltak. Hangos, harsány beszédük azonban egy pillanat alatt elült, amint Annie királynői léptekkel leereszkedve a lépcsőn, megjelent előttük, bemutatva a ruhát, amely minden szerénység nélkül állíthatom, valóban káprázatosra sikeredett. A mennyasszony lenyűgözött mosolya és a lármás vendégsereg hirtelen jött szótlansága támaszthatják alá egyébként is elfogulatlan véleményemet. A pillangók és a tündérkék örömtáncot lejtettek a hófehér szoknyán Annie minden egyes lépésénél. Úgy tűnt, mintha csakugyan megelevenednének és egy ősi, ködbe vesző történetet mesélnének el önfeledten vidám mozdulataikkal.

A leendő feleségre vetett elbűvölt pillantások után elismerő tekintetüket ránk emelték a hölgyek. Dicséretüket elégedetten fogadtuk, s a jól végzett munkáért járó megbecsülés örömét csupán egyetlen dolog árnyékolta be: hirtelenjében a jelen lévő összes hajadon elhatározta, hogy csakis velünk készítteti el majd menyasszonyi ruháját.

Este magától értetődően levonultunk a fogadóba, ahogy a forgatás vége óta mindig. Ezúttal is kedélyes hangulat uralkodott ott, s nemsokára Mr. és Mrs. Brogaig is csatlakozott a társasághoz. Mintha a szél elfújta volna a korábbi vitákat és veszekedéseket, mintha ők mindig is a legmesszemenőbbekig egyetértettek volna az esküvővel, mintha mindig is Duncan Grimsay-t szánták volna nagyobbik leányuk férjének.

Nem tudom pontosan, mi is történt, bevallom őszintén, nekem mostanság enyhén szólva megvolt a magam baja, így hát mindössze annyit tudok, hogy a házasulandók szülei egy nap összeültek és alaposan megtárgyaltak mindent. Fogalmam sincs, ki és mit mondott akkor, mindenesetre meglett az eredménye: Angus Grimsay és felesége rendszeres vendégei lettek a kocsmának, ahogyan Brogaig-ék is csaknem minden este megjelennek itt azóta. Mi több, állandóan egy asztalnál ülnek, és se vége, se hossza kedélyes beszélgetésüknek, ahogy egymás szavába vágva tesznek javaslatokat az esküvővel kapcsolatos ügyekre: az ételektől kezdve a nászajándékokon át a zenéig mindenre ezernyi ötlettel állnak elő.

Hatalmas, kerek asztalunkat jó páran ültük körül. Egyik oldalamon Katie és George foglalt helyet, másik oldalamon a – ha lehet – még náluk is vidámabb pár: Annie és Duncan. Velem szemben Daisy csicsergett. Nővére azonban kivételesen rá se hederített.

- Már csak két nap – súgta Duncan fülébe szemérmesen mosolyogva.
- Így van, holnapután végre feleségül veszlek – válaszolt hasonlóan csendesen az ifjú vőlegény.

Miközben két ilyen csodálatosra fordult sorsú pár között ücsörögtem, eszembe se jutott Dennis. Mintha sosem lett volna, mintha sosem járt volna ezen a szigeten. Mintha csak álom lett volna az egész, amelyből végre felébredtem, s a pire-i napok békésen folyhattak jól megszokott medrükben.

Szívből örültem annak, hogy a sziget évek óta legendás álompárja végre-valahára révbe ért. Igyekeztem mindennek úgy örvendezni, hogy ellegyezgettem magamtól a gondolatot, miszerint mindez Dennis nélkül aligha valósult volna meg. Hiszen ő szervezte a felejthetetlen randevút, amelyre hatlovas hintó helyett helikopterrel szervírozta a leányt, s ő beszélt Duncan lelkére, hogy most aztán már tényleg ideje lenne a tettek mezejére lépni.

Miután egyetlen pillanat erejéig ilyen veszélyes vizekre tévedt gondolatmenetem, inkább barátnőm felé fordítottam a tekintetemet. Katie hosszú évek magánya után végül csak elnyerhette a maga lovagját. Boldogságtól sugárzó szemeire, kivirult arcára jól esett ránézni. Nemkülönben a szorosan mellette ülő George-ra, aki olyan nyugalommal töltötte immár sokadik estéjét ezen a világvégi helyen, amelyről az emberek nagy része még sosem hallott, s még nagyobb része soha nem is fog, hogy valószínűleg maga is meglepődött volna, ha lett volna szerencséje kívülről szemlélnie önmagát, ahogyan én figyelhettem őt. Elégedetten nyugtáztam, hogy vannak, méghozzá nem is kevesen, akik számára azért mégiscsak jól végződik ez a nyár.

Szerényen csak egy teát iszogattam az este folyamán, s amikor csészém kiürült, felálltam, hogy újratöltsem. A pultnál Bob elnézést kérve tájékoztatott, hogy a víz még nem forrt fel, várnom kell egy kicsit.

- Semmi baj – feleltem és kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken, majd a friss újság után nyúltam.

Gondoltam, addig is hasznosan töltöm az időt, áttanulmányozom a délutáni komppal érkezett lapot. Rögtön az első oldalon óriási betűk vonták magukra a figyelmemet: Audrey kitette Dennis szűrét! – harsogták. Döbbenten estem neki a rövidke cikknek. Hamarosan megtudhattam, hogy a minap Audrey Brown szipogva adta elő egy riporternek, hogy végleg elege lett Dennis-ből és egyszerűen kidobta. „Nem bírtam tovább, most már el kell mondanom, hogy Dennis szörnyen bánt velem, állandóan veszekedett velem, minden apróságért lehordott, folyton kiabált. Mindenért engem hibáztatott, soha egy kedves szava nem volt hozzám” – kesergett.

Szinte megsajnáltam. Mert az, hogy Dennis tényleg ilyen kiállhatatlan és goromba volna, igenis hihetőnek tűnt. Talán Audrey elért arra a szintre, ahol költekező életmódjának gáláns fedezése és a csillogó partik, no meg a nők milliói által irigyelt helyzete már nem kompenzálta a szeretet, vagy egyáltalán a vonzalom teljes hiányát. Minden bizonnyal egyszerre csak nála is betelt a pohár. Így hát szakított vele.

Ha a következő mondatot nem tette volna hozzá, valóban elhittem volna a történteket. Ám Audrey szégyentelenül ezt merészelte állítani: „Pedig én mindig is úgy szerettem őt, sőt, be kell vallanom, még most is szeretem!” Ez volt az, ami végérvényesen meggyőzött arról, hogy gátlástalanul hazudozik a kis démon. Feltehetően éppen hogy Dennis borította rá az asztalt és nem fordítva. Dennis alighanem ráunt Audrey-ra, ahogyan Mike mesélte, és kiadta az útját. Ez a fúria meg jobbnak látta, ha ő tárja a nyilvánosság elé először a történteket, így mindenki az ő olvasatában értesülhet a dologról. És hát számára nyilván jobban jön ki az ügy, ha úgy tudják az emberek, ő hagyta el Dennis-t, nem pedig Dennis őt, ami igazabbnak tűnik ugyan, ám számára megalázóbb. Most kétségtelenül éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy találjon magának egy másik pasit, aki hajlandó őt eltartani cserébe a szépségéért.

Kíváncsian olvastam tovább a lapot, hogy megtudjam, mindehhez mit szól Dennis. Az újságíró azonban sajnálkozva közölte, hogy nem tudta utolérni Mr. Lleyton-t, aki ismeretlen helyre távozott, senki nem tudja hová. Még az ügynöke sem, aki már be is jelentette az eltűnését a rendőrségen.

Elmosolyodtam. Én tudom, hova ment. Az egyetlen helyre, ahol nyugalmat hagynak neki, ahol megkaphatja mindazt a gondoskodást és szeretetet, amire most szüksége van. A szüleihez.

Mike bizonyára csak csinálja a műbalhét, hiszen mégsem mondhatja azt, hogy ugyan, csak hazaugrott, ide a szomszédba, Wales-be.

Én viszont megnyugodva hajtottam össze az újságot, tudván, hogy Dennis jó helyen van, ahol végre valóban békére lelhet.