47. fejezet

Íme, a folytatás! Kössünk alkut! Ha néhány rejtőzködő olvasó, aki eddig még nem hagyott megjegyzést, és nem írt a chatboxba sem, ezúttal ír véleményt, szerdán hozom a következő részt! Ha nem, akkor péntekig kell várnotok.



Már késő délelőttre járt az idő, amikor felébredtem. Bizony az utóbbi napokban ritka vidámra sikerednek az esték lenn, a pub-ban. Régen láttam már ilyen féktelenül mulatozni a helyieket, a filmesek távozta és a régi nyugalom visszanyerése szemmel láthatóan remek hatással van rájuk. A jókedv előző este is a tetőfokára hágott a fogadóban, ahol már csak George maradt az egyetlen vendég. Csupán hajnalban érkeztünk haza Katie-vel, így hát könnyen rábeszéltem magam a lustálkodásra. Bár még mostanság is fel-felriadok kora reggelenként, de gyorsan emlékeztetem magam, senki nem vár lenn, a kőfalnál, senki nem hajít apró kavicsot az ablakomhoz, ezért aztán a következő pillanatban már át is fordulok a másik oldalamra és igyekszem továbbaludni.

Amikor végre felébredtem, nem is kellett az ágyam mellett álló vekkerre pillantanom, hogy tudjam, milyen későre járt. Kényelmesen nyújtóztam, mint egy macska, majd az ablak felé fordulva vetettem egy álmos pillantást Athar Monadh magaslatára, s abból, hogy hol állt felette a nap, már tudtam, bizony alaposan elaludtam. Hirtelen belém hasított, hogy a menyasszonyi ruha enyhén szólva messze van még a késztől. Nagy nehezen felemeltem a fejem és hunyorogva pislogtam a sarokban álló fotelre, amelyre előző este, mielőtt lementünk volna a pub-ba, gondosan leterítettem a hófehér selymet. Aznap bizony várt még rám vagy fél tucat pillangó és tündérlány, hogy ráhímezzem őket a suhogó szoknyára. Nagy sokára elhatároztam magam és kikászálódtam az ágyból, majd, úgy ahogy voltam, pizsamában, szememet még csak félig kinyitva lebotorkáltam a földszintre, hogy egy hatalmas bögre feketeteából merítsek erőt az előttem álló munkához.

A lépcső felénél járhattam, amikor hangokra lettem figyelmes. De nem Katie szokásos zajait hallottam, ahogyan a reggelit készíti a konyhában, hanem két ember beszélgetését. Egyikük egy idősebb nő volt, aki fennhangon kiáltozott. Nem volt nehéz ráismernem Mrs. Borgh-ra. A másik maga Katie barátnőm volt, aki tőle meglehetősen szokatlanul, halkan beszélt.

- Mrs. Borgh, kérem, csendesebben, Flora még alszik – szólt szinte suttogva, mégis erélyesen. – Nem szeretném, ha felébredne, különösen erre nem.

Az idős asszony fittyet hányva a figyelmeztetésre nagy robajjal kihúzott egy széket és leült.

Leértem a lépcső aljába, de a konyhaajtónál megálltam. Tudtam, ha belépek, sosem jövök rá, miről is folyik a társalgás. Zavartan merednének rám egy hosszú pillanatig, majd valami apróságra terelnék a szót, hogy sose tudhassam meg, mire is lenne kár felébrednem.

- Én akkor is azt állítom, hogy jogában áll tudni erről! Látnia kell a saját szemével! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve Mrs. Borgh.

Ám nem akárkivel állt szemben. Ha határozottságról volt szó, hát Katie-ben aztán emberére akadt.

- Már meghozta a döntését. Semmi szükség arra, hogy ismét felhozzuk ezt a témát, azt hiszem, épp elég nehéz számára feldolgozni a történteket. Ezzel csak megint felkavarnánk – válaszolt Katie nyugodtságot erőltetve magára.
- Hát éppen ez az! Ebből pontosan megtudhatná, micsoda rémes, kegyetlen alak ez a fickó, így könnyebb lenne neki elfelejtenie!
- Azáltal, hogy meggyűlöli? – hitetlenkedett barátnőm.
- Akkor legalább nem sóvárogna utána!
- Nem sóvárog utána.
- Nem, a fenét nem! – csapott az asztalra Mrs. Borgh. – Én is ott voltam tegnap este a fogadóban! Meg tegnapelőtt és az előtt! Láttam, amit láttam! Valahányszor rápillantottam, rémesen elszorult a szívem. Az a szerencsétlen lány maga a megtestesült világfájdalom!

Katie nagyot sóhajtott. Alighanem igazat adott beszélgetőpartnerének. Egy darabig tanácstalanul hallgattak.

Én pedig arra gondoltam, ezentúl jobban kell vigyáznom arra, milyennek is tűnök a többi ember előtt. Hogy mi ül ki az arcomra, mi rejtőzik a tekintetemben. Nem szabad engednem, hogy a bennem kavargó érzelmek nyomot hagyjanak a külsőmön. Nincs szükségem senki szánalmára, a magam önsajnálata is bőven elég.

- Vinné el az ördög ezt az átkozott fiút! – mordult fel Mrs. Borgh megtörve a csendet. – Nem ilyennek ismertem meg. Azt hittem, a világ rémesen félreismeri és csak énelőttem fedte fel az igazi énjét. Szentül meg voltam róla győződve, hogy valójában rendes gyerek, akárki akármit is állít róla.
- Flora is éppen így hitte – tette hozzá halkan Katie.
- Flegma volt és tapintatlan, ez igaz. De sosem hazudott. Legalábbis nekem nem… Ó, aranyom, ha hallotta volna, hogy beszélt Flora-ról! Ott ücsörgött a kertemben órák hosszat és folyamatosan áradt belőle a szó, hogy Flora így, Flora úgy… Biztos voltam benne, hogy őket az Isten is egymásnak teremtette, hogy Flora-nak majd sikerül megzaboláznia ezt a rémes gazembert, ő meg cserébe csepegtet belé egy kis bátorságot. Túl szép lett volna, nem igaz? De itt történt a szemünk előtt, hát elhittem. Én, naiv! Egyszerűen nem bírom felfogni ésszel, hogyan hibázhatott ekkorát ez a nyomorult! Ott volt tőle karnyújtásnyira a boldogság, sőt, az övé volt egészen – mert tudja, nekem, kedvesem, bizony elárulta, hogy még sosem volt ilyen boldog életében –, erre fogja magát és egy hirtelen, meggondolatlan mozdulattal elhajítja magától az egészet! Mondja csak, csillagom, hogyan lehet valaki ennyire rémesen ostoba?

Katie nem válaszolt.

- Én szembesültem az igazsággal – folytatta Mrs. Borgh. – Meggyőződésem, hogy Flora-nak is erre lenne szüksége. Akkor ő is végleg kiábrándulna ebből a rémes gazfickóból és ő sem akarná soha többet látni, akárcsak én! Az ég óvja attól, hogy valaha is a szemem elé kerüljön!
- Flora már napok óta hasonlóan érez, asszonyom – szólalt meg csendesen barátnőm.
- Igen, igen, tudom – felelte gyorsan a hölgy. – Eljött hozzám és elmesélte. Azonban én, drágaságom, reménykedtem még abban, hogy minden jóra fordulhat. Hogy ez a bitang képes lesz olyan szívhez szólóan rimánkodni, hogy a mi édes Flora-nk megbocsát neki. Hiszen csak ki kellett volna penderítenie azt a rémes libát! Mindenki tudta itt a szigeten, még ő maga is, hogy ezerszer jobban járna Flora-val, mint azzal a rikácsoló hárpiával. Bárcsak elmondta volna nekem az a rémes kölyök, mi történt, és ne Flora-tól kellett volna később megtudnom! Akkor aztán tisztességesen megmostam volna a fejét! Észhez térítettem volna egykettőre, az hétszentség! Ehelyett ez a betyár elmenekült innen, most meg itt van ez!
- Micsoda? – léptem be hirtelen a konyhába.

Pontosan úgy történt, ahogyan gondoltam: Katie és Mrs. Borgh riadtan rezzentek össze, mint akiket tetten értek. Barátnőm ijedten felpattant és sietősen igyekezett a háta mögé rejteni valamit. Gyanakodva közelítettem. Vendégünk nem várta meg, amíg elérkezek hozzájuk, hanem gyorsan felállt és távozni készült:

- Nekem sajnos most már igazán mennem kell. Nézzenek be hozzám valamikor, kedveseim. Minden jót – hadarta, azzal már el is tűnt Katie szitkozódó tekintetétől kísérve.
- Miről van szó? – kérdeztem, miközben próbáltam barátnőm háta mögé lesni.
- Semmi, igazán semmi. Kérsz egy teát? Vagy egy pirítóst? Nemsokára kész a pite, már a sütőben van. Épp fel akartalak ébreszteni, későre jár. Kikészítettem neked mindent ide az asztalra a reggelihez, amit sajnos egyedül kell elköltened, mert hamarosan megérkezik Mrs. Ross, és egészen biztosan egy életre elátkoz, ha nem látok hozzá időben a frizurájához. Szóval nekem most rögtön mennem kell, megtennéd, hogy egy negyedóra múlva kiveszed a pitét a sütőből? – darálta, majd elkezdett kifelé hátrálni a konyhából.

Én persze nem hagytam annyiban a dolgot. Látszólag beleegyezően bólintottam és közelebb léptem, majd mikor Katie elmosolyodott, jelezvén, gyanúja elillant, egy óvatlan pillanatban kikaptam kezéből a rejtegetett kincset. Egy magazin volt az. Ki volt hajtva, s Dennis jókora fotója nézett farkasszemet velem.

Izgatottam telepedtem le egy székre, és tanulmányozni kezdtem az újságot.

- Flora, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne… - szólalt meg a hátam mögött Katie.

Nem feleltem.

A lap egy hosszú interjút közölt Dennis-szel, amely néhány nappal korábban készült. Hosszasan ecsetelte a pire-i forgatást, csupa lényegtelent említve a rendezőtől kezdve a kardforgató leckéin át a forgatókönyvig mindent. De egy szó sem esett magáról, a szigetről.

Az a Dennis, akivel a riporter beszélgetett, bizony közel sem az a Dennis volt, akit én ismertem. Ez a számomra idegen fickó valósággal áradozott arról, hogy mennyire élvezte a forgatást, mert csodálatos volt ilyen kollégákkal együtt dolgozni, meg amúgy is imádta a szerepet és az egész történetet, úgy ahogy van. Hogy micsoda kihívásnak bizonyult megformálni ezt a karaktert, és bár kemény munka volt, de ő minden percét élvezte, mert itt rengeteg barátra tett szert.

Ez utóbbit talán még el is hinném, hiszen a vége felé kezdte felfedni a többiek előtt azt az oldalát, amit nekem is volt szerencsém megismerni, úgyhogy tényleg elképzelhető, hogy akadtak, akik megkedvelték. Megeshet, hogy még ő is majdnem megkedvelt egy-két embert.

Ám ettől eltekintve egy iszonyatosan ellenszenves, ömlengő alak rajzolódott ki ebből a cikkből. Tulajdonképpen nem annak kellett volna lennie, épp ellenkezőleg, kedvesnek és barátságosnak tűnt. Csakhogy ő a valóságban nem ilyen. Ez nem ő. Hogy tud ennyire meghasonlani? Hogy tudja egyszerűen a sarokba állítani az igazi személyiségét és felölteni egy teljesen másikat? „Ezt hívják színészetnek” – gondoltam cinikusan.

Sejtettem azonban, hogy nem ez volt az, amitől Katie óvni akart. Bár ez is elég furcsa, sőt hátborzongató, de azt hiszem, ezt még nem akarta volna elzárni előlem. Így hát buzgón tovább olvastam.
A legutolsó kérdés Dennis magánéletét firtatta. „Erről nem szívesen beszélek – válaszolta. – De annyit elárulhatok, hogy természetesen még mindig nagyon boldogan élünk Audrey-val. Már évek óta felhőtlen a kapcsolatunk, sosincs köztünk nézeteltérés, kezdem azt hinni, hogy ő számomra az igazi. Meggyőződésem, hogy mi már örök időkre együtt maradunk.” Még egy kis fotót is odabiggyesztettek a szöveg mellé, amin ők ketten vigyorogtak valami szörnyen előkelő estélyen.

Szótlanul tettem le az újságot.

- Jól érzed magad? – kérdezte Katie kedvesen.
- Persze, minden rendben. Ebben a cikkben valójában semmi olyasmi nincs, amit eddig ne tudtam volna – válaszoltam és felálltam, hogy teát töltsek a bögrémbe.

Kopogást hallottunk. Azazhogy inkább dörömbölést. Valaki egyszerre két kézzel döngetve az ajtót, sőt talán a lábával is rugdosva adta tudtunkra, hogy azonnali bebocsátást követel.

- Mrs. Ross megérkezett – állapítottam meg. – Menned kell.
- Valahogy biztosan rá tudom venni, hogy jöjjön vissza holnap, vagy hogy legalább várjon egy félórát.

Megráztam a fejem.

- Erre igazán semmi szükség. Jól vagyok, semmi baj – erőltettem mosolyt magamra. – Megreggelizek, aztán felmegyek, van egy csomó lemaradásom a ruhával.

Barátnőm egy darabig habozott, majd bólintott.

- Megyek már, Mrs. Ross. Már ott is vagyok, ne aggódjon – kiáltotta Katie és azzal távozott.

Én pedig visszabotorkáltam az asztalhoz, kezemben a forró teával. Lerogytam a székre és pillantásom még egyszer az ott heverő magazinra tévedt. Pár másodpercig csak bámultam Dennis megnyerően mosolygó képét, Dennis Lleyton-t, minden nő álmát.

„Azt mondják, a remény hal meg utoljára – mormoltam magam elé. – De egyszer az is meghal.”