Olasz szandál

Tudom, tudom, hogy már nagyon várjátok a folytatást, amit pár napon belül hozok is, becsszó! Addig azonban megmutatnám Nektek azt a novellát, amit Diana legutóbbi pályázatára írtam. Valószínűleg néhányan már olvastátok, de biztosan akad, akinek még újdonság lesz ;)

És még valami: aki eddig nem szavazott, feltétlenül tegye meg! A véleményekért pedig még mindig nem haragszom meg ;)




Márk álmosan nézett ki az ablakon. Egy újabb ködös, hideg novemberi nap. És neki még legalább nyolcig itt kell maradnia, miközben az emberek nagyobb része – a normálisabbak – már javában hazafelé tartanak. Ahogyan belekortyolt a vigasztalóan forró és kijózanítóan erős kávéba, maga előtt látta azokat, akik éppen úton vannak. Egy férfi kimerülten ül be a kocsijába, és csalódottan állapítja meg, hogy kegyetlenül eltelt egy újabb nap, és holnap muszáj ismét beleugrania a szokásos mókuskerékbe. Egy anya fáradtan várja az iskola előtt a gyermekeit, akik egymás szavába vágva számolnak be neki a napjukról. Egy másik nő fintorogva szemléli a megállóban a villamost, amire persze megint hatalmas kihívás lesz felpréselődnie ilyentájt.

Márk elmosolyodott, s elégedetten nyugtázta, amikor ezek az emberek pár perc múlva bekapcsolják a rádiójukat az autóban vagy hazaérve otthon, örülni fognak a mai vendégeknek. Hamarosan ugyanis két fiatal lány érkezik, akik érzékletes beszámolót fognak tartani olaszországi kalandjukról. Mesélnek majd egy hihetetlen, nem mindennapi útról, s ha Márknak sikerül ügyesen kérdeznie, a hallgatók a napfényes tengerpartokat, a hatalmas olajfaligeteket és a kényelmesen hátradőlő, az életet élvező olaszokat fogják maguk előtt látni a csúszós utak, az esernyő alatt hazafelé sietők és a végeláthatatlan dugók helyett.

Miközben elmerült gondolataiban, s képzeletben már maga is a kellemesen meleg tengerbe áztatta lábait, egyszer csak vehemens kopogtatásra kapta fel a fejét. Nóra a jókora üvegablak másik oldalán szigorú arccal integetett neki és mutogatott a mikrofonra. Márk csak mosolygott, megfordult a görgős székével és máris beleszólt a mikrofonba.

- Üdv, fiúk-lányok, ismét egy csodaszép nap áll mögöttünk, nem igaz? A mikrofonnál a ti kedvenc műsorvezetőtök, a rendíthetetlen optimista, Márk, aki ezen a „napfényes” délutánon azon igyekszik, hogy rátok is átragassza fékezhetetlen jókedvét. S ebben segítségemre lesz két kalandvágyó lány, akik a nyáron azzal a nem hétköznapi céllal szállták meg Itáliát, hogy megírják az eddigi leghasznosabb, legpraktikusabb, legolvasmányosabb és persze leglélegzetelállítóbban illusztrált útikönyvet az országról. Pontosabban annak déli csücskéről.

A stúdió ajtaja hangtalanul nyílt, s Nóra, miközben idegesen az órájára pillantott, sietve beterelt két fiatal nőt. A magasabbnak hosszú, gesztenyebarna copfja volt, s szerényen mosolygott Márkra, ahogyan helyet foglalt vele szemben. A másik, kicsivel alacsonyabb lány fején göndör, vörös fürtök jártak vad táncot, ahogy vidáman odaszökkent a számára kijelölt helyhez. Mindketten hatalmas barna szemekkel, várakozón néztek a műsorvezetőre.

- És kedves hallgatók, ebben a pillanatban meg is érkeztek mai vendégeink, Dobri Lilla és Viktória, akik testvérek és ugyebár az említett könyv szerzői.
- Jó napot! – köszöntek egyszerre a lányok.
- Ha jól tudom, egyikőtök írta a kötetet, a másik pedig a gyönyörű képekért felelős – pillantott a papírjaiba Márk. – Szabadna megtudnunk, melyikőtök az író, s ki a fotós?
- Én vagyok Viki, én készítettem a képeket – csicseregte a vörös lány.
- Én pedig Lilla vagyok, az író – tette hozzá csendesen a nővére.
- Rendben. Miért pont Olaszország? – kérdezte Márk. – S egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy összehozzátok ezt a könyvet?

A két lány egy pillanatra összenézett, majd Lilla szólalt meg.

- Olaszország igazából a második hazánknak tekinthető. A nagymamánk onnan származott, s itt ment férjhez, Magyarországon. Gyerekként szinte minden vakációt kinn töltöttünk, az ottani rokonoknál, akik Nápolyban élnek.
- A könyv ötlete pedig onnan jött, hogy én nemrég fejeztem be a tanulmányaimat fényképészként, s jó lehetőségnek tűnt, hogy megmutathassam, mit tudok. Egy egész kötet képanyagának elkészítése ritka lehetőség egy kezdő fotós számára. Lilla meg le volt égve, és kellett neki a pénz – rántotta meg a vállát Viki.
- Kösz – vetett rá rosszalló pillantást a nővére. Márk elfojtott egy mosolyt.
- Szóval elhatároztátok, hogy a nyakatokba veszitek Olaszországot, és egyszerűen nekivágtatok.
- Valójában fogalmunk sem volt, merre induljunk, csak leugrottunk Nápolyba, a nagyink húgához, Maria nénihez, átfutottunk nála pár útikönyvet, kölcsönkértük az öreg, még épphogy működőképes kis Fiat-ját és nekivágtunk – magyarázott Viki hevesen gesztikulálva.

Lilla a szemeit forgatta, Márk pedig ezúttal már nem tudta leküzdeni azt a mosolyt.

- Azt hiszem, sejtem, melyikőtök örökölt több az olasz gént – vigyorgott. – Azt áruljátok el, miért csak az ország déli részét jártátok be? Elfogyott a pénz, vagy netán a kalandvágy?
- Hát, az úgy volt... – kezdett bele habozás nélkül Viki, ám testvére oldalba bökte. A lány kérdő pillantást vetett Lillára, majd amikor meglátta annak komoly arcát, mintha eszébe jutott volna valami korábbi figyelmeztetés, rögtön elcsendesült.

Márk tanácstalanul nézett hol az egyik, hol a másik lányra, de mindkettő konokul hallgatott, még a tekintetét is kerülték.

- Lányok, valami titkot szimatolok itt. Nem hagyhatjátok kétségek között a hallgatóinkat, s engem sem!
- Erről nem szeretnénk beszélni – válaszolta leszegett fejjel Lilla.
- Nem ugorhatnánk a következő kérdésre? – próbálkozott reménykedve Viki.
- Családi titok? – faggatózott tovább Márk.
- Valami olyasmi – sóhajtott Lilla.
- De lányok, ezzel mindjárt felkelthetnétek a hallgatók érdeklődését a könyvetek iránt – javasolta lelkesen Márk. – Ha most előálltok valami szaftos kis történettel, garantálom nektek, hogy az emberek valósággal megrohanják majd a boltokat, hogy megvehessék a könyveteket! Márpedig erre mindkettőtöknek nagy szüksége van, ugye?

Márk érezte, hogy ez övön aluli volt, különösen, amikor Lilla ráemelte fájdalmas tekintetét. Mióta hozza kellemetlen helyzetbe a vendégeit, csak hogy emelje a műsora hallgatottságát? A szeme sarkából látta, hogy az üvegfal mögött Nóra azonban nagyon is elégedett volt az iménti húzásával.

- Jól van, lányok, ha nem akarjátok, hát nem kell elmesélnetek – mondta gyorsan Márk. – Tehát, ha jól látom, a koncepció az volt, hogy végigmentetek a tengerpart mentén, s Nápolyból indulva egészen Bari városáig jutottatok...
- Talán mégis el kellene mondanunk – vágott közbe Lilla.

Márk csodálkozva nézett fel, míg Viki egyenesen döbbent szemeket meresztett Lillára, aki azonban nem törődve egyikükkel sem, folytatta.

- Azt hiszem, ezek után jobb, ha elmeséljük a történetet, mielőtt még valaki valami tragédiát sejtene a háttérben. Nincs semmi különös, semmi durva a dologban. Nem kell botrányt remélni, vagy szaftos részleteket képzelni – nézett szúrósan Márkra. A férfi értette a célzást, s megadóan bólintott. Végül is megérdemelte.

Viki kérdő tekintetet vettet nővérére, aki biztatón mosolygott rá.

- Rendben – mondta erre a kisebbik lány. – Tehát, amint már említettük, a körutat Nápolyban kezdtük, a nénikénknél. Róla tudni kell, hogy a világ legfantasztikusabb szakácsa. Úgy kell őt elképzelni, ahogyan a jellegzetes olasz asszonyokat szoktuk, rá minden sztereotípia illik: igazi, tekintélyt parancsoló matróna, aki összetartja a családot, akinek a szava szent, s aki a valaha volt legfinomabb pastát főzi, s a legízletesebb pizzát süti. Sokat látott, tapasztalt és bölcs asszonyság, akinek a tanácsát még a férfiak is gyakran kikérik. Ő olyan nekünk, mint ha a nagymamánk lenne, mivel a nővére, a tulajdonképpeni nagyink évekkel ezelőtt meghalt. Maria néni pedig átvette a szerepét, s azóta a saját unokáiként tekint ránk.
- Kézenfekvő volt tehát, hogy nála kezdjétek az utat – summázta Márk.
- Igen, sokat segített nekünk – felelte Lilla.
- Persze rengeteget kérdezett az itthoniakról – vette át a szót ismét Viki, s nővére mosolyogva dőlt hátra a székében. Bár Vikit hallgatta, Márk mégis az idősebbik testvért figyelte, ahogyan arcán a még mindig ott ülő derűs mosollyal, húga szavait hallva újra átéli a nyáron történteket.
- És mi szomorúan meséltük neki, hogy az édesanyánk étterme nem ment túl jól, sőt, nagyon úgy nézett ki, hogy be kell zárni.
- Az anyukátok éttermet vezet? – kapta fel a fejét Márk. Hirtelen eszébe jutott, hogy aznap kihagyta az ebédet.
- Igen, a régi olasz, családi receptekre hagyatkozva egy picike itáliai éttermet visz a Belvárosban – bólogatott Lilla.
- Ami szörnyen rosszul ment – tette hozzá Viki. – Pedig anya istenien főz, majdnem olyan jól, mint Maria néni, igazi dél-olasz, autentikus ételeket, de valahogy mégsem ment az üzlet. Akkoriban anya már készült lehúzni a rolót, mert nem tudta fizetni a számlákat. Elmeséltük Maria néninek is, aki csak kesergett és sajnálkozott. Aztán mielőtt elindultunk volna az utazásra, a kezünkbe nyomott egy borítékot, s a lelkünkre kötötte, hogy csak otthon, anya bonthatja ki. Először azt hittük, pénz van benne, de ahhoz nem volt elég vastag – kacagott Viki.
- Csak eltettük a borítékot és nekivágtunk – mondta elgondolkodva Lilla. Márk látta rajta, hogy gondolatban megint máshol jár. Bizonyára Itáliában.
- Persze rögtön ki akartuk bontani, amint magunk mögött hagytuk Nápolyt.
- Te akartad kibontani – javította ki a testvére nevetve.
- Na jó, igaz. Én folyton kérleltem Lillát, hogy nyissuk ki, mert biztos voltam benne, hogy Maria néni kieszelt valami tuti megoldást anya gondjaira, márpedig az nem tűrhetett halasztást. De Lilla hajthatatlan volt.
- Megígértük Maria néninek, hogy csak anya bontja majd ki – emlékeztettet az idősebbik nővér.
- Jó, de úgysem tudta volna meg, nem? – erősködött a kisebbik lány. – És különben is, visszazárhattuk volna a borítékot úgy, hogy soha senki nem veszi észre, hogy belekukkantottunk.
- De a szavunkat adtuk – válaszolta nyugodt hangon Lilla.
- Lányok, én nagyon szívesen elhallgatnálak még titeket néhány órát, s lefogadom, hogy a hallgatók is, de ha nem döntitek el a vitát, lejár a műsoridőnk – szólt közbe Márk. – Merthogy én úgy látom, most éppen újrajátsszátok azt a párharcot, ami Nápoly és Bari között leköthette minden figyelmeteket.
- Nem mindet, azért mégiscsak írtunk egy könyvet! – tette csípőre a kezét Viki.

Márk azonban csak nevetett.

- Ha nem tévedek, te nyertél, Viki, hiszen idő előtt hazajöttetek.

A két lány ismét úgy nézett egymásra, mintha gondolatban beszélnék meg, mit is feleljenek.

- Őszintén szólva egyikünk sem nyert – sütötte le a szemét Lilla. – Azazhogy végül valóban az történt, amit Viki szeretett volna, de nem azért, mert meggyőzött. A borítékot nem nyitottuk ki. Kinyílt.
- Kinyílt? – kérdezett vissza Márk hitetlenkedve, miközben igyekezett elfojtani kitörni készülő nevetését. – Egy leragasztott boríték nem tud csak úgy kinyílni.
- De a mienk igen! – vágott vissza Viki.
- Hát, nem is nyílt ki, ha nagyon pontosak akarunk lenni – korrigált Lilla. – Inkább... szétszakadt – tette hozzá halkan, s pirulva hajtotta le a fejét.

Márk hol az egyik, hol a másik nővérre pillantott, ám mindkettő mélyen hallgatott, s lehajtott fejjel gubbasztottak vele szemben. Mint amikor elhatározták, hogy nem mesélik el a történetet, csak most nem a makacs dac, hanem a közös szégyenkezés tartotta össze őket.

- Hadd foglaljam össze, hogy tisztán lássunk: széttéptétek a borítékot, amit a nénikétek anyukátoknak küldött.
- Nem téptük szét, szétszakadt! – védekezett Viki. – Olyan öreg, vékony papír volt...
- A tengerparton történt, Bari közelében – folytatta a mesélést Lilla. – Az egész napos munka után lementünk a tengerhez hűsölni. Viki elővette a borítékot a bőröndünk mélyéről...
- Csak illusztrálni akartam az álláspontomat, hogy észrevétlenül kinyithatnánk – magyarázkodott a vöröshajú lány.
- Ott lengette előttem a borítékot...
- Lilla ki akarta tépni a kezemből...
- Nem akartam kitépni, csak vissza akartam tenni a táskába. De te nem hagytad.
- Te meg csak húztad...
- És te sem engedted el...
- Hát szétszakadt! – nevetett fel Márk. Kész, ennyi, eddig bírta megállni nevetés nélkül! Ahogy maga előtt látta a két vitatkozó lányt a tengerpart homokján, amint csaknem ölre mennek egy ócska borítékért, kiabálnak, kergetik egymást, s végül addig ráncigálják a papírdarabot, amíg az fáradtan meg nem adja magát a testvérek dühének. A férfi hahotázása még hangosabb lett, amint maga elé képzelte a két lány döbbent arcát, ahogy kezükben egy-egy fél borítékot tartanak.
- Ez nem vicces! – fonta össze durcásan a karjait Viki. Lilla szája szegletében azonban apró mosoly bujkált.
- De az – próbált lecsillapodni Márk. – Hidd el, innen nézve nagyon is az. Na, de haladjunk a történettel! Mi volt a borítékban?
- Szerencsére a tartalma nem szakadt el a borítékkal együtt – mondta Lilla.
- Ami...? – nézett várakozón a lányokra Márk, akik pár másodpercig vigyorogva élvezték a férfi kíváncsiságát, ami hatalmat adott nekik felette. Végül Lilla megkönyörülni látszott rajta.
- Maria néni legféltettebb kincse, a hamisíthatatlan pizza generációk óta öröklődő családi receptje! Anyukánk olasz éttermében bárki megkóstolhatja az igazi és utánozhatatlan, tradicionális pizzát, ami a legmenőbb trend manapság a városban. Feltétlenül térjenek be a Napoli étterembe, de vigyázzanak, jó előre foglaljanak asztalt, mert mostanság lehetetlen ott helyet kapni! Igen, ez volt a reklám helye – kacsintott Viki.
- Tehát Maria néni kihúzta a csávából az éttermet – mondta Márk.
- Igen, s ezért örökké hálásak leszünk neki – bólintott Lilla.
- Ti pedig megírtátok ezt a remek kis könyvet Dél-Olaszországról. Kedves hallgatóink, feltétlenül vegyétek meg ezt fantasztikus könyvet, amelyben a verekedős, borítéktépkedős Dobri-nővérek számolnak be itáliai kalandjaikról. Úgy látom, közben sajnos lejárt az időnk. Utolsóként magyarázatot adnátok még a kötet, mondjuk úgy, egyedi címére?
- Hát, eredetileg ugyebár a teljes félszigetet szándékoztuk körbejárni, ám miután megtudtuk, hogy anya éttermét megmentheti Maria néni küldeménye, inkább azonnal hazajöttünk, szóval csak részben teljesítettük a tervet – ecsetelte Viki.
- És a könyv címe már jóval az út előtt megvolt – folytatta Lilla. – Hogyan is szokták emlegetni Itáliát? Az olasz csizma, ugyebár. Aminek csak a déli részét tudtuk bejárni, s így muszáj volt a címből is lefaragni. Ugye érted már, miért lett hát a könyvünk címe Olasz szandál?