Kettes számú palack

Íme, a történet folytatása! Remélem, ez is legalább annyira tetszeni fog Nektek, mint az előző :)
Véleményeket szívesen olvasok! ;) (aki a chatboxban tenné, azt megkérem, írjon megjegyzést, a chatboxot ugyanis ideiglenesen lezártam a spamáradat miatt)
Jó szórakozást! :)




Kedves Leendő Megmentőm!


Immár két egész napja útjára bocsátottam az első üzenetemet, és Te még mindig nem értél ide, hogy kihúzz a bajból. Félre ne érts, távol álljon tőlem, hogy szemrehányást tegyek Neked, csupán jelezni szeretném: érdemes lenne elgondolkodnod azon, hogy a sürgős teendőid listáján picit előrébb vedd a mentőakciómat. És talán nem ártana, ha három felkiáltójellel megjelölnéd, pirossal aláhúznád és bekarikáznád, tudod, csak a biztonság kedvéért.

Arra gondoltam, talán nem győzött meg eléggé az első levelem. Mert annak a lehetőségét, hogy elsüllyedt, vagy összetört az üveg, már kizártam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen pesszimista legyek. Szóval biztosan megtaláltad, csak nem akarsz hinni a szemednek (igen, bármilyen lehetetlennek látszik, pontosan el tudom képzelni, mekkora képtelenségnek tűnik ez az egész, hidd el, én ebben a képtelenségben élek már egy hónapja!). Esetleg valami vagy valaki feltartóztat. Nem a te hibád, tudom én.

Mindazonáltal nem árthat, ha addig is egy picit jobban beavatlak életem alakulásába, nem igaz? Így talán jobban megérted a helyzet komolyságát.

Kezdjük tehát az elején, a megérkezésemnél. Mint arról már a múltkor is meséltem, közel sem Pire-on képzeltem el az életemet, Isten őrizz! Dehát a fiúk cserbenhagytak. Gondolhatod, hogy éreztem magam, amikor szép egymásutánban léptek le abból a piszkos lyukból, amit közösen béreltünk. Bár élveztem, hogy nem kell annyit sorban állni a fürdőszoba előtt reggelenként (tévhit, hogy a férfiak hamar végeznek, és folyton a nőkre kell várni!), hogy nem üres állandóan a hűtő, és hogy nem hevernek chipses zacskók meg sörösüvegek mindenfelé, de akkor is. Ahogyan szállingóztak el a srácok, úgy fogyott a reményem, hogy végre sikerül megvalósítanom az álmomat, és a bandánkból, amit mindenki gyerekkori hülyeségnek tartott, híres együttes lesz. Így, utólag belátom, mindig is én hittem ebben a legjobban, én noszogattam a fiúkat, hogy adjunk bele apait-anyait, tegyük fel erre az életünket, mert igenis van esélyünk! Méghozzá nem is kevés. De talán tényleg én voltam az egyetlen, aki nem gyerekkori hülyeségnek tartotta a bandát. Mindegy is már...

Ugorjunk! Miután a srácok gyáva módon megfutamodtak, és magam maradtam, igyekeztem kitartani és egyedül próbálkozni tovább. Bonyolultabb lett volna új bandát toborozni, ráadásul a csapatmunkában, mint olyanban csalódtam, ezért arra készültem, hogy megkísérlem felépíteni Joley Fisher önálló énekesnői karrierjét. Azt mondod, túl nagy fába vágtam a fejszémet? Hát, azok után, hogy vállalva a szakítást a családommal és egész addigi – igaz, nem kifejezetten szeretett – életemmel, közel sem tűnt olyan vészesnek.

Persze beláttam, hogy munkát is jó lenne találnom, mert bármilyen koszos és kicsike volt az a lakás, ahol meghúztam magam, mégiscsak fizetni kellett érte valamennyit, és a spórolt pénzemből nem sokáig futotta volna úgy, hogy már a lakbér meg a számlák egészét és nem csak a negyedét kellett kicsengetnem. Tehát két lemezkiadó-zaklatás között a várost jártam és vadásztam a „Kisegítőt felveszünk” feliratokat a kávézók, gyorséttermek, üzletek kirakataiban. Bár Anglia egyik legtekintélyesebb bentlakásos iskolájában állították ki a – na jó, nem túl fényes – bizonyítványomat, ez New Yorkban nem jelentett túl sokat. Hamar rájöttem, hogy én itt bevándorlónak számítok, és bármennyire is „cukinak” találják az akcentusomat, csak ezért még nem vesznek fel mosogatni, sőt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néha mégis felvettek, de pár napon belül ki is rúgtak. Valahogy nem igazán tetszett nekik, hogy gyakorta a felmosóvödröt és a félig vizes padlót hátrahagyva elrohantam, mert fülest kaptam, hogy épp hol futhatnék össze „véletlenül” az egyik nagyobb kiadó menedzserével. Nem hibáztatok senkit, nyilván nem voltam túl megbízható munkaerő. De nekem is élnem kellett valamiből, nem?

Kudarcaim eredményeképpen három hónappal később ott ültem a lakásomban, egyetlen bútordarabom, az ágyam, helyesebben fogalmazva a földre vetett matracom közepén, bámultam a penészfoltokat a falon, és a kezemben a sokadik felszólítást szorongattam, ami a villanyszámlám kifizetését sürgette. Folyóvizem már hetek óta nem volt, de szerencsémre két emelettel feljebb lakott egy kedves kínai lány, aki megengedte, hogy lezuhanyozzak nála. Szóval azon őrlődtem, hozzá tudnék-e szokni a nagyváros közepén az áram nélküli élethez, hogy a nappal keljek és feküdjek, hogy reggelenként ne tudjam megpirítani a kenyeret és lefőzni a kávét.

A pillantásom ekkor a mellettem lévő mobilomra tévedt. Anyuék. Ha felhívnám őket, és elsírnám nekik a nyomoromat, perceken belül küldenék a repülőjegyet és feltöltenék a számlámat. Cserébe nem is kérnének sokat: csak hogy költözzek végleg haza, iratkozzak be Oxfordba, hallgassam életem végéig napi rendszerességgel az „ugye mi megmondtuk?” kezdetű prédikációkat, és soha többé ne merészeljek énekelni. Megölnék azt, aki vagyok. És helyette életem végéig egy kirakatbábu szerepébe kényszerítenének.

Ahogyan ezt így végiggondoltam, azonnal tudtam, mit kell tennem. Felkaptam a táskámat, kiürítettem a zsebeit, és a talált apróból összekaparva egy metrójegy árát, elindultam ahhoz a kiadóhoz, amelyiknek már két hete elküldtem a demómat. Valószínűleg még meg sem hallgatták, hiszen nem hívtak, de nekem sürgősen pénzre volt szükségem, szóval nem ártott picit a körmükre nézni.

Egy órával később már a recepció előtt ácsorogtam, és kitartóan szuggeráltam a pult mögött ülő platinaszőke cicababát, hogy legyen szíves észrevenni.

- Miben segíthetek? – nézett fel unottan a Cosmopolitanjéből.
- Hello, a nevem Joley Fisher, nemrég küldtem be a demómat, szeretnék érdeklődni, hogy megérkezett-e – mosolyogtam angyalian.

A lány sértődött pillantással válaszolt, amiért ki mertem zökkenteni napi sajtószemléjéből, majd nagy kegyesen mégis a számítógépe felé fordult.

- Mit is mondtál, mi a neved?
- Joley Fisher – ismételtem rendületlenül mosolyogva. Nemsokára az ilyeneket úgyis keresztbe lenyelem reggelire – vigasztaltam magam.
- Anna Fisher, Claire Fisher, Daniel Fisher, Harry Fisher, Isabell Fisher... – sorolta, és tudtam, csak idegesíteni akar. Nem én vagyok az egyetlen Fisher az adatbázisukban, vettem. Ami azt jelenti, hogy rohadt nagy adatbázisuk van demóküldözgetőkből. Nem esem kétségbe, nem esem kétségbe. – Joley Fisher, megvan. Nem felelt meg – közölte, és dolga végeztével elégedetten pillantott fel rám.

Nem akartam hinni a fülemnek! Ez nem lehet, ez biztos csak valami tévedés! Én nem csak énekesnek képzelem magam, én igenis énekes vagyok, méghozzá jó, nagyon jó! Már az iskolai kórusban is én énekeltem minden szólót! És a bandával is rengeteg versenyt nyertünk! Jó, lehet, hogy nem világhírű tehetségkutatókat, hanem csak amolyan külvárosi rendezvényecskéket, de akkor is. És amíg a fiúk itt voltak, és hébe-hóba összejött egy-egy fellépés, a közönség imádott minket! Legalábbis nem fütyültek ki, szóval azért csak van valami keresnivalóm ebben a szakmában!

- Biztos vagy benne? – nyögtem ki, amint képes voltam ismét levegőt venni. – Nem néznéd meg még egyszer?

A nő fásultan sóhajtott fel.

- Istenem, ha annyi dollárom lenne, ahányszor ezt kérték tőlem! Nézd, sajnálom, egyértelműen ide van írva: nem-fe-lelt-meg. Megnézheted, ha akarod.

Valószínűleg ő sem számított rá, hogy élek a lehetőséggel, és megkerülve a pultot, rápillantok a monitorjára. De sajnos igazat mondott, s ha neki nem is, a saját két szememnek már muszáj volt hinnem: világosan és kegyetlenül ott állt a három szó: nem felelt meg.

- Ennyi? – kérdeztem. – Semmi indoklás?
- Itt olyan nincs – vonta meg a vállát a szőkeség. – Ha kellenél nekünk, felhívtunk volna, és részletesen elbeszélgettünk volna veled a zenédről. De ha nem kellesz, akkor nem fejtjük ki a véleményünket, nincs rá időnk.

Ja, a körömreszelgetés meg a legújabb szandáldivat átböngészése között nyilván nem sok mindenre jut idő.

- Jó reggelt, Nancy – szólalt meg egy hang mögöttem.
- Jó reggelt, Mr. Hampton – mosolyogott a szöszi udvariasan. Követtem a tekintetét, és megpillantottam egy negyvenes, öltönyös, erősen kopaszodó fickót, amint egyik kezében egy vaskos aktatáskával, a másikban meg egy hatalmas zacskó fánkkal a recepció mellett elsietve a lift felé húzott gyors léptekkel. Nem kellett nagy ész, hogy kitaláljam, akárki is volt ez a Mr. Hampton, itt dolgozott. Ergo ő többet tudhat az elutasításom okáról, mint ez a Nancy. Bár kétségkívül nem állt szándékában elbeszélgetni velem, mert szinte futva közelítette meg a liftet. Nyilván hallotta nem túl derűs csevegésemet Nancyvel, és tökéletesen ismerve a méltatlankodó sztárjelöltek levakarhatatlanságát, jobbnak látta minél előbb menekülni a helyszínről.

De én ma rekordot fogok dönteni kitartásból és lekoptathatatlanságból – határoztam el, és utána rohantam.

- Elnézést, uram! – kiáltottam utána. Ő továbbra is elszántan nyomogatta a lift hívógombját, igyekezvén nem meghallani engem. – Tartaná a liftet, kérem? – kérdeztem elővéve a legkedvesebb hangomat. Ez megtette a hatását, Hampton udvarias mosollyal fordult hátra, és bólintott. Bevette, azt hitte, megúszta, nem őt fogom zaklatni.

Pár másodperccel később becsukódott mögöttünk a lift ajtaja. Alig indultunk el, nagy levegőt vettem, és a filmekből ellesett trükköt alkalmazva, „most vagy soha” alapon megnyomtam a vészjelző gombot, mire a felvonó nagy zökkenéssel megállt. Hampton rémülten nézett rám, tisztában volt vele, hogy csapdába esett, nem menekül innen, amíg végig nem hallgat.

- Nézze, kisasszony, én sem tudok többet mondani önnek, mint Nancy – szólalt meg, mielőtt bármit mondhattam volna, és közelebb lépett, hogy újraindítsa a liftet.
- Én csak arra kérem, Mr. Hampton, hogy hallgassa meg a demómat – közöltem határozottan, és az útját álltam, hogy ne érhesse el a felvonó gombjait.
- Kisasszony, az már megtörtént – sóhajtott lemondóan a fickó, és hátrébb lépett, okosan belátva, hogy nem engedem el ilyen könnyen. – Ezért tudta ismertetni Nancy önnel az ítéletünket. Ha nem hallgattuk volna meg a felvételét, akkor ezt írtuk volna a neve mellé.

Csalódottan dőltem a lift falának.

- Én csak nem értem, Mr. Hampton, miért utasították el a demómat – vallottam be. – Úgy értem, van annyi önkritikám, hogy ha nem tudnék énekelni, nem küldtem volna be önöknek a felvételt, de én tudok énekelni, méghozzá jól! Volt egy együttesem is, rendszeresen felléptünk.
- Nézze, kisasszony...
- Joley – segítettem ki. – Joley Fisher.
- Nézze, Joley – kezdte Hampton egész kedves hangon. – Ha tudná, mennyi tehetség fordul hozzánk nap, mint nap! Senki sem mondta, hogy nem tud énekelni, de valószínűleg a mi kiadónk nem azt a fajta stílust keresi, amit ön képvisel.
- Mióta nem menő már a rock? – nevettem fel gúnyosan.
- Szóval rockzenét énekel? – kérdezett vissza a férfi, mire bólintottam. – Ne haragudjon, Joley, hogy ezt mondom, de akkor jelenleg lehetetlen lesz érvényesülnie. Nem csak nálunk, az egész zeneiparban. Manapság az ilyen húsz év körüli, csinos rockénekesnőből annyi van, mint égen a csillag. Igen, egyszerűen túl sokan vannak. Sajnálom, Joley, az elkövetkezendő néhány évben kizártnak tartom, hogy befusson, akármilyen tehetséges is. Talán ha popzenével próbálkozna...

Ismét felnevettem. Hampton nem ismer engem, ez látszik.

- Esetleg ne alapítsak egy lánybandát? – vetettem oda.
- Hát, talán nem lenne rossz ötlet – gondolkodott el a fickó, szemmel láthatóan nem érezve az iróniát a hangomban.

Lemondóan ráztam meg a fejem.

- Szóval ennyi? Nincs esélyem?
- Sajnálom, rosszkor érkezett – felelte halkan Hampton. – Nem mondom, hogy legyen hálás nekem, de higgye el, rengeteg csalódást és elutasítást spórol meg magának, ha rám hallgat, és egy időre jegeli a terveit.

Némán néztem rá, ő pedig kitartóan állta a tekintetemet.

- Sajnálom – ismételte meg meleg hangon.

Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, majd megadóan megnyomtam a gombot, és a lift nyúzott hanggal folytatta útját felfelé.

Talán most azt gondolod, kedves barátom, hogy nem kellett volna ilyen könnyen hinnem neki. De ő volt az egyetlen szakértő, akivel beszéltem, az egyetlen, akihez sikerült eljutnom. És bármennyire is igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy biztosan csak azért mondta mindezt, mert szabadulni akart már tőlem, az ösztöneim azt súgták, őszinte volt velem. Bíztam benne, bíztam a véleményében. Talán tényleg nem kellett volna, talán tényleg túl gyorsan feladtam.

De akkor már lassan fél éve laktam abban a vizes falú odúban, ahol immár a víz mellett az áram is hiányzott, és már arra sem volt pénzem, hogy hazafelé megvegyem a metrójegyet, ráadásul immár négy napja nem ettem semmit. Bármennyire is fájdalmas volt, ideje volt szembenéznem a ténnyel: Joley Fisher megbukott.

A volt énekesnő,
Joley