Piros Lámpa

Amikor pár hónapja szavaztatok, hogy mi kerüljön az oldalra, az új történet és az írói fórum mellett a novellákat választottátok a legtöbben. Így most olvashatjátok itt azt a történetet, amelyet Diana pályázatára írtam, remélem, néhány olvasó számára újdonság lesz :)

Hétvégén pedig folytatódik A sziget foglya! ;)





Dwayne Prescott fáradtan felsóhajtott, mielőtt elfordította volna a slusszkulcsot. Ismét a Piros Lámpa nevezetű lokállal volt gond, ebben a hónapban már ötödször. És már megint ő húzta a rövidebbet: neki kellett mennie rendet teremteni.

A Piros Lámpával fél évvel ezelőtti megnyitása óta csak probléma volt: verekedések, csendháborító viták rontották az amúgy megnyugtató bűnügyi statisztikákat. Nem csoda – ugyan hogyan is gondolhatta tulajdonosa, Joe Nelson, hogy kitűnő ötlet bordélyházat üzemeltetni egy csendes, családias környéken? Persze hivatalosan egyszerű bár volt a hely, feltűnően csinos pincérlányokkal, de nem véletlenül kapta azt a nevet, amit.

Ám hiába fenyegetőzött a rendőrség, hiába tiltakoztak a lakók, Joe Nelsonnak túl jó kapcsolatai voltak a megfelelő helyeken, így valahogyan mindig tisztázta magát. Prescott – mert mindenki csak így hívta – le merte volna fogadni, hogy a Piros Lámpa törzsvendégei között nem egy befolyásos embert találhatna, akiknek köszönhetően a klub fennmaradhat.

A férfi bekapcsolta a szirénát, és kifordult az őrs elől. A srácok persze az indulása előtt ezúttal is ugratták, hogy a lányok majd biztos nagyon hálásak lesznek a segítségéért, használja csak ki az alkalmat. Prescott elfintorodott, ahogy erre gondolt.

A rádióból valami szerelmes ballada hangzott fel, mire arcán széles mosoly terült el. Dehogy fog ő akárcsak egy pillantást is vetni azokra a nőcskékre! Lelki szemei előtt egy vidám, törékeny, rövid szőke hajú, csillogó szemű lány jelent meg. Az ő Sarah-ja. Két hónapja immár hivatalosan is a menyasszonya. A gondolat hatására Prescott olyasmire vetemedett, amire eddig még soha: felhangosította a rádiót, hogy együtt énekelje az énekessel a bugyuta, rózsaszín szöveget.

Az önfeledt koncertezésből a telefonja csengése zökkentette ki, de amint ránézett a kijelzőre, az eddiginél is szélesebb mosolyra húzódott a szája.

- Helló, édes – szólt a telefonba.
- Szívem, merre jársz? Kihűl a vacsora – mondta Sarah a vonal másik végén, de hangjában semmi rosszallás nem volt, inkább csak színtiszta aggodalom.
- Te főztél? – döbbent meg a férfi. – Mi a nagy alkalom? – kérdezte nevetve.

A vonal túlsó felén csend lett. Prescott látta maga előtt, ahogyan a lány visszafojtott lélegzettel tízig számol magában, miközben a mennyezet mintázatát tanulmányozza – mindig így tett, ha ugratta.

- Majd este megtudod, Dwayne – hangzott végül a titokzatos felelet.

Sarah volt az egyetlen, akinek hivatalos engedélye volt, hogy Dwayne-nek szólítsa. Amióta az életében felbukkant a lány, és napjában vagy százszor szólította a nevén, a férfi kifejezetten megszerette az addig olyannyira gyűlölt nevet.

- Szóval tényleg van valami alkalom – summázta elgondolkodva, és a fejében végigpörgette az évfordulóikat: megismerkedés, első randi, lánykérés... de semmit nem tudott ehhez a naphoz kötni.

- Majd meglátod – nevetett sejtelmesen Sarah. – Várlak.
- Remélem, hamar végzek a Piros Lámpánál – húzta a száját Prescott.
- Jaj, ne, már megint? – szontyolodott el Sarah is. – Azért siess majd.
- Ez természetes.

Mire elbúcsúztak, a férfi meg is érkezett a lokálhoz. Néhány rendőrautó vette körül a földszintes, külsőre meglepően visszafogottnak tűnő épületet, kék-piros fények pásztázták vészjóslóan a környéket. A lokál köré sárga szalagot húztak, amely mögött rémült tömeg verődött össze. A Piros Lámpa ablakai sötétek voltak, elhagyatottnak, üresnek tűnt a hely. Pont amilyennek lennie kellene normális esetben – gondolta magában.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte a legközelebb álló rendőrtiszthez lépve.
- Téged küldtek, Prescott? Mit vétettél? – röhögött rá a megszólított pocakos fickó, de elég volt egy pillantást vetnie a nyomozó semmi jót nem ígérő arcára, hogy lehervadjon a vigyora, és válaszoljon végre a kérdésre. – Egy kuncsaft elégedetlen volt a kiszolgálással, és ahelyett, hogy kérte volna a panaszkönyvet, fegyvert rántott, rálőtt Nelsonra és túszul ejtett két lányt.

Prescott hitetlenkedve nézett a rendőrre. Hát nem volt világos, hogy elege van a viccekből? Ez nem Chicago, az ég szerelmére, csak egy poros kisváros!

Ám ekkor megpillantott egy mentőautót a számos járőr kocsi mögött: két orvos éppen Joe Nelson karját kötözte be. Amikor a köpcös, kopaszodó bártulajdonos észrevette Prescottot, felpattant, és a mentősök figyelmeztetéseire fittyet hányva felé sietett. Azonban a nyomozó elfordította a fejét, és a Piros Lámpa felé indult.

- Prescott, várj! – kiáltott utána Joe, de neki esze ágában sem volt engedelmeskedni. Undorodott ettől a fickótól, aki állandóan csak bajt hozott a fejükre. Hiába igyekeztek leállítani, csak nevetett rajtuk, és mi lett a vége? Veszélybe sodorta két ember életét, akikért elvileg felelősséggel tartozott volna. - Ne csináld már, Prescott! Segítened kell! – loholt utána Nelson. – Odabenn van Alicia és Jasmeen, mi lesz, ha ez az állat megöli őket?
- Gondoltál volna erre azelőtt, hogy bordélyházat nyitottál ebben a békés városban! – fordult hozzá hirtelen a nyomozó.
- De ez nem is... – tiltakozott Joe reflexből, ám Prescott jeges pillantása a torkára fagyasztotta a szót. – Hozd ki őket, kérlek! – könyörgött elhaló hangon.

Prescott dühösen csóválta a fejét, majd felcsillant a szeme, ahogy eszébe jutott valami.

- Ha megteszem, bezárod ezt a kócerájt végre? – nézett komolyan a fickó szemébe.

Joe habozott pár pillanatig, arcán rémület terült szét, végül megadóan bólintott. A nyomozó elvigyorodott. Talán mégsem lesz olyan borzalmas ez az este.

- Fiúk, dobjatok ide egy mellényt! – kiáltott a közelben ácsorgó rendőröknek, miközben továbbra is elégedetten figyelte a cipője orrát megsemmisülten bámuló Nelsont.
- Nem lenne okosabb megvárni a kommandósokat? – kérdezte óvatosan az egyik járőr.

Prescott nemet intett, és felvette a golyóálló mellényt. Nem kockáztathatta a lehetőséget, hogy Joe Nelson végre elhagyja a várost az egész ingyen cirkusszal együtt.

- Azért nem ártana szólnotok az erősítésnek, hogy kapják össze magukat – szólt vissza a rendőröknek, akiknek a bátorságuk kimerült az ijedt nézősereg csillapításában. A férfi nem hibáztatta őket: ez a mai eset olyan volt, amilyennel eddig ők is jobbára csak a krimisorozatokban találkoztak.

A lokál ajtajához lépett, érezte a hátába fúródó temérdek tekintetet. Nagy levegőt vett és elhatározta, hogy kopogtat. Jobb nem jutott az eszébe.

Miközben azon tanakodott, hogy a túszejtő ajtót vajon nyit-e majd neki, mint egy udvarias házigazda, vagy esetleg egy jól irányzott golyózáporral lyuggat új mintát az ajtóra, átfutott az agyán, hogy talán nem ártott volna kicsit kikérdezni Joe-t erről a bizonyos elégedetlenkedő vendégről. Igaz, szinte mindenkit elengedett, vagy legalábbis hagyott elmenekülni, amikor tombolni kezdett, ez jó jel.

Azért mégsem lehetett olyan egyszerű eset, ha simán rálőtt Nelsonra. Talán meg akarta ölni, de elhibázta. Remélhetőleg csak véletlenül találta el – morfondírozott magában Prescott, amikor a zsebében megszólalt a telefonja.

Szitkozódva halászta elő az apró készüléket, amelynek kijelzőjén ezúttal legjobb barátja és kollégája, Tom Mackenzie neve tűnt fel.

- Dolgozom, Mac – szólt bele halkan a telefonba, miközben az ablakokat kémlelte.
- Éppen ezért hívlak – mondta Mac dühösen a vonal túlsó végén. – Ne merészelj bemenni oda egyedül, megértetted?
- Joe Nelson végre hajlandó elhúzni a városból – újságolta Prescott.
- Meg kell várnod az erősítést, világos? – folytatta Mac. – Gondolj Sarah-ra!

Prescott felsóhajtott. Eddig kifejezetten örült, hogy Sarah Mac húga volt, hiszen így ismerkedhetett meg vele még évekkel ezelőtt, de most határozottan hátránynak érezte: Mac megpróbálja érzelmileg zsarolni vele.

- Az előbb felhívott, hogy rossz megérzése van, és mindenképpen menjek utánad, már úton is vagyok, szóval ne csinálj semmi hülyeséget, amíg odaérek, rendben?

Mielőtt a nyomozó bármit is válaszolhatott volna, a kilincs megmozdult.

- Most mennem kell – tette le a telefont, és minden figyelmét a bejáratra összpontosítva várt.

Egy alacsony lány résnyire nyitotta az ajtót, és rettegve nézett ki. Szeméből sötét patakokként folytak a festékkel keveredett könnyek. Egész testében remegett, és a férfi nem tudta eldönteni, hogy a félelemtől, vagy azért, mert csak egy vékony kis selyem köntöst viselt.

- Vigyél ki innen minket! – könyörgött suttogva.
- Ne aggódj, minden rendben lesz – igyekezett mosolyt erőltetni magára Prescott.

Óvatosan félretolta a lányt az ajtóból, és a fegyverét felemelve belépett.

Odabenn sötétség fogadta, csak a bárpult felett villogott némi neonfény. Az egyik sarokból sírást hallott. Egy asztalra borulva zokogott a másik túsz, aki hasonlóan alulöltözött és rémült volt. A lány, aki ajtót nyitott, most odasietett mellé, és átölelte, csitítgatni próbálta, miközben maga is könnyezett.

- Mit akarsz? – kérdezte egy durva hang Prescott háta mögül.

Villámgyorsan megpördült, pisztolyával a hang irányába célzott, de nem látott senkit.

- Engedd el őket, ők nem tehetnek semmiről – mondta, miközben folyamatosan kutatta tekintetével a túszejtőt.
- Már hogyne tehetnének – röhögött a hang. – Hiszen nem akartak kiszolgálni, pedig fizettem nekik! Mindkettőjüknek!
- Ez nem egy bordélyház – válaszolta a nyomozó, és arra gondolt, sosem hitte, hogy ezt valaha is ő fogja állítani.
- Azért a pénzt elfogadták – hallatszott ismét nevetés.

Prescott belátta, hogy amíg a fickó ennyire nyerő pozícióban magát, semmire sem megy.

- Ugye tudod, hogy ezzel nagy bajba kerültél? – próbálkozott másik taktikával. – Ezt a kis akciódat nem fogja elnézően kezelni a bíróság, hát még ha hozzávesszük, hogy rálőttél Nelsonra.

A nyomozó nem volt benne biztos, hogy okos ötlet megfenyegetni egy bűnözőt, akiről még csak nem is tudja, hol rejtőzik, és jó eséllyel éppen rászegezi a fegyverét, de nem látott más lehetőséget.

A túszejtő hallgatott, és Prescott nem tudta, hogy ezt jó jelnek veheti-e vagy sem.

- Csak egy golyóm maradt – szólalt meg végre a hang, ami ezúttal már korántsem tűnt olyan vidámnak. – És az ma este mindenképpen el fogja hagyni a fegyveremet, kérdés, hogy ki kapja.

A nyomozó felmérte a lehetőségeket: a fickó talán kivégzi az egyik túszt, de mit érne el vele? Fegyvertelen maradna, és ő akkor egy pillanat alatt elfogná, hiszen már nem kellene attól tartania, hogy még valakire rátámad. Vagy ha van esze, őt lövi le, és megpróbál elmenekülni, mert a lányok aligha erednének a nyomába, odakinn meg valószínűleg még nem érkezett meg az erősítés. Esetleg saját magával végez, és akkor egyszer s mindenkorra véget érhet ez a dráma. Talán ez lenne a legjobb.

Prescott nem mert arra a lehetőségre gondolni, hogy a pasas csak blöfföl, azt akarja elérni, hogy ne látszódjon annyira veszélyesnek, hiszen már nem okozhat olyan sok kárt.

- Nem feltétlenül szükséges elsütni azt a fegyvert – sóhajtott a nyomozó. Újabb taktikaváltás: beszéljük meg. – Engedd el a túszokat, cserébe te is kaphatsz valamit.
- Hogy büntetlenül hazamehetek? – röhögött megint a fickó. – Ugyan már!
- Igazad van, de mindenképpen pozitívan fogják értékelni, ha hagyod elmenni őket.
- Ja, és nem végeznek ki, „csak” börtönbe csuknak életem hátralévő részére.
- Nem halt meg senki – emlékeztette Prescott, és magában hozzátette: még.
- Gondolod, hogy akkor megúszhatom néhány évvel? És az számít, hogy ittam? – faggatózott reménykedve a túszejtő. – És az, hogy ma rúgtak ki a munkahelyemről, a feleségem meg kidobott a házból, mondván, hogy ha arra sem vagyok képes, hogy eltartsam a családomat, meg sem érdemlem, hogy hazamehessek? – a hang egyre elkeseredettebb lett.
- Biztosan figyelembe fogják venni ezeket a körülményeket, igen – felelte őszintén a nyomozó.

Megint síri csend ült a bárra. A pasas valószínűleg mérlegelte magában a lehetőségeket.

Prescott kinézett az ablakon: a kommandósok összegyűltek az épület előtt, épp parancsokat kaptak a vezetőjüktől, hogy ki hova helyezkedjen. Nem maradt sok ideje.

- Nos? – kérdezte, holott tudta, sokat kockáztat, ha sürget egy felfegyverzett embert. De még többet, ha kirobban a tűzharc.
- Rendben – felelte elkínzottan a hang, és a nyomozó megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Először kiengedem a lányokat, jó?

Nem érkezett válasz, de Prescott ezt is jó jelnek vette. Végig fedezte a túszokat, amint azok egymásba kapaszkodva, még mindig sírva az ajtóhoz siettek, majd kiszólt a kinn feszülten várakozóknak:

- Ne lőjetek, a túszok kimennek!

Most odakint állt be a halott csend, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogyan szélesre tárul az ajtó, és kiszalad a két lány. Valakik odafutottak hozzájuk, pokrócokat terítettek rájuk, és elvezették őket.

Prescott visszacsukta az ajtót.

- Most pedig ideje lenne nekünk is kimennünk – jelentette ki nyugodt hangon.

Mozdulatlanul állt, csak a tekintete cikázott ide-oda a helyiségben, várva, hogy honnan bukkan elő a félelmetes bűnöző. Bár a nyomozó egyre inkább úgy sejtette, hogy csupán egy átlagos fickóval van dolga, akinél egyszerűen elszakadt a cérna. Nem a legjobb módját választotta ugyan a feszültség-levezetésnek, de közel sem az a vérszomjas sorozatgyilkos típus.

Igaza lett: a legtávolabbi sarok árnyékából kilépő férfi arca sokkal inkább volt megszeppent, semmint rémisztő. Mintha maga sem értette volna, hogy került ide.

- Sajnálom – mondta alig hallhatóan.

Prescott bólintott, de nyugodtabb lett volna, ha a férfi kezében már nem lett volna ott a fegyver.

- Menjünk – ismételte meg, és kinyitotta az ajtót. – De szeretném, ha előbb ideadnád a pisztolyt, még a végén félreértenék – erőltetett vigyort magára.

A fickó beleegyezően bólintott, és közelebb lépett hozzá, hogy átnyújtsa a fegyvert. Közben kipillantott a lokál elé, és elvakították a fények. Piros-kék szirénák, reflektorok világítottak a szemébe, a pásztázó fénynyalábok között pedig csakis egyenruhásokat látott: rendőröket, kommandósokat, mesterlövészeket – embereket, akik rászegezték a tekintetüket és a fegyverüket. Egyáltalán nem úgy festett a dolog, mintha békésen várnák őket.

- Ezek lelőnek, mint egy kutyát – mondta rémülten.
- Dehogyis, csak óvatosak, mert még nálad a fegyver – igyekezett továbbra is higgadt maradni Prescott, bár érezte, ez a legrizikósabb pillanat az egész este során. Eleinte nyeregben érezte magát a túszejtő, majd sikerült ráijesztenie, de most határozottan rettegett, mint akit sarokba szorítottak. És az ilyen ember a legmeggondolatlanabb, a legkiszámíthatatlanabb és a legveszélyesebb. - Add ide a fegyvert – nyújtotta felé a kezét.
- Megölnek, megölnek, le fognak lőni, ki fognak végezni – ismételgette egyre magasabb hangon a fickó.

Prescott tudta, cselekednie kell. Ez a pasas mindjárt lelő valakit, vagy saját magát, pedig itt ma nem fog vér folyni. Itt ma senki sem fog meghalni, nem engedi.

Egy hirtelen mozdulattal igyekezett kicsavarni a férfi kezéből a pisztolyt, ám az felé fordult.

- Becsaptál – sziszegte, felemelte a fegyvert és meghúzta a ravaszt.

A lövés kegyetlen hangja volt az utolsó, amit Prescott hallott.

Minden olyan őrjítően lassan történt. Ahogyan a bűnöző testébe tucatnyi golyó hatolt, ahogyan összeesett, és teste a nyomozó mellé zuhant, ahogyan a rendőrök ellepték a területet, és ahogyan a mentősök táskáikkal a bejárat felé rohantak.

Sarah magánkívül volt, sírt és kiabált. Mac átölelte, igyekezett minél szorosabban ölelni, miközben az ő szemébe is könnyek gyűltek. Ha előbb ideért volna... Vagy legalább ha sikerült volna rábeszélnie a húgát, hogy az előérzetére fittyet hányva maradjon otthon. Ha nem kellett volna végignéznie mindezt...

Sarah-nak csak sikerült kibújnia bátyja karjaiból, és nem törődve a rendőrök hadával, fejvesztve törte magának az utat a lokálig.

Amikor odaért, a földbe gyökerezett a lába. Ott feküdt a lépcsőn Dwayne, az ő Dwayne-je, mintha csak aludna, leszámítva a sötétvörös lyukat a homloka közepén.

- A halál beállta 21 óra 20 perc – állapította meg az egyik orvos, és magára hagyták a nyomozó holttestét.

- Ne, szívem, ne hagyj itt, kérlek, most ne! – zokogott Sarah, és lerogyott mellé. Megfogta a kezét, összekulcsolta az ujjaikat. – Ne tedd ezt velem, kérlek! Annyira szeretlek. Szükségem van rád!

A lány sokáig térdelt tehetetlenül a férfi mellett, siratta halott kedvesét, siratta az elmúlt boldogságát.

***

Gyönyörű vidéken jártak, szótlanul, kéz a kézben sétáltak, ahogyan mindig. Sarah szerette ezt a csendet. Nem volt szükségük szavakra, hogy tudják, mire gondol a másik. Megszorította a férfi kezét, erősen, hogy fájjon, hogy úgy érezze, ami történt, csak egy szörnyű rémálom volt, és ez a valóság.

Dwayne kíváncsian, de mosolyogva nézett rá.

- Itt vagyok – mondta biztatón, amint rájött, mi a baj.
- Tudom – sóhajtotta a lány, majd félve tette hozzá: – De meddig?

A férfi nem felelt, szemét a körülöttük lévő, meseszép tájra szegezte. Egy virágba borult, csodaszép almáskertben sétáltak, itt akarták tartani az esküvőjüket. Sarah ötlete volt, és ő, mint mindent, ami a lány fejéből pattant ki, imádta. Csak nézte a végtelen, rózsaszínes-fehér virágmezőt, hallgatta a felettük szálldosó madarak csiripelését, és ahogyan elmerült az őket körülölelő szépségben, ezúttal ő volt az, akinek meg kellett szorítania a másik kezét, hogy érezze, még ott van.

- Magamra kell hagynod, igaz? – suttogta Sarah, előre rettegve a választól.
- Így működik ez – hajtotta le a fejét Dwayne. – Tudod, hogy ez nekem legalább annyira nehéz, mint neked.
- Tudom, persze – sietett elhessegetni a kétségeket a lány. Talán a férfi nem volt benne biztos, hogy pontosan tudja, mennyire szereti őt? Hogyne tudná! Hiszen érzi, azóta is, mintha semmi sem történt volna.

Majd megállt, és maga felé fordította Dwayne-t, aki kérdőn nézett rá.

- Mondanom kell valamit, mielőtt elmész – kezdte komolyan. – El akarom mondani, amit akkor, este akartam.

A férfi elmosolyodott, és szorosan magához ölelte Sarah-t. Hosszasan álltak így, egymásba kapaszkodva, mintha soha nem akarták volna elengedni a másikat. Nem is akarták, pedig mindketten tudták, hogy ez nem az ő döntésük. Már nem.

- Már tudom, édes, már tudom – fúrta a fejét a lány vállába Dwayne. – És hidd el, ez az egyetlen dolog, ami vigasztal annak ellenére, hogy itt kell hagyjalak.

- Én is így érzem – felelte Sarah. Lehunyta a szemét, és még szorosabban préselte magát a férfihez, még egyszer, utoljára.
- Örökké veled maradok – ígérte Dwayne.

Sarah-t elöntötte a boldogság. Kinyitotta a szemét, és tekintetét a napsugarakra szegezte, amelyek reménykeltőn törtek maguknak utat a nehéz függöny redői között, aranyfénybe vonva a szobát, amelyet a lány olyan magányosnak érzett az elmúlt napokban.

Megdörzsölte álomittas szemeit, nyújtózott, mint egy macska, majd gyengéden végigsimított a hasán.

- Örökké velem maradsz.





Csak annyit fűznék talán hozzá, hogy számomra ez a mű inkább afféle kísérlet volt, ki akartam próbálni "kicsiben" egy ilyen szomorú fordulatot. Kíváncsi voltam, meg tudom-e oldani, valamint hogy milyen érzés. Nos... nem volt könnyű, elhihetitek, sőt, sokkal jobban megviselt, mint ahogyan gondoltam volna. Úgyhogy most egy darabig próbálok csak vidámat alkotni :)