Hármas számú palack

Meghoztam a folytatást, remélem, tetszeni fog! És már Pire-t idézve egy gyönyörű Enya-dalt tettem be zenének, az egyik nagy-nagy kedvencemet, a fejezeteből kiderül, miért ;)
Jó olvasást!




Kedves Ismeretlen Jótevőm!

A múltkori üzenetem megírása talán nem volt éppen a legjobb ötlet. Úgy tűnik, még nem elég távoli az emlék ahhoz, hogy ne zaklasson fel, ha visszagondolok rá. Mindez megspékelve a jelenlegi kilátástalan helyzetemmel, megtette a hatását: sokadszor sirattam meg az álmom szertefoszlását. Persze továbbra is elszántan tartom magam ahhoz, hogy megfogadva Hampton tanácsát, mindössze félretettem a terveimet, és nem mondtam le róluk végleg, de amikor az előző palackot a vízbe eresztettem, és a parton guggolva csak néztem, ahogyan egyre távolabb sodorják a hullámok, úgy éreztem, a nagy álmom, a céljaim is tovaúsznak vele.

Sokáig nem is akartam folytatni a mesélést, nem akartam újabb üzenetet küldeni Neked, nehogy újabb sebeket szakítsak fel. De ha már Te vagy olyan segítőkész, hogy megmentesz, akkor az a minimum, hogy nem hagylak kétségek között, és folytatom a történetet. Végtére is Te vagy az egyetlen, aki meghallgat.

Szóval hol is hagytam abba? Igen, eljöttem New Yorkból. Először fogalmam sem volt, merre menjek és miből. Persze maradhattam is volna, kereshettem volna egy normális állást és egy egészségesebb lakást, de az a város folyton a kudarcomra emlékeztetett. A dicsőséges, lelkes és tervekkel teli megérkezésünkre a fiúkkal, majd az onnantól már csak lefelé vezető útra. Gondolom, megérted, hogy nem volt szükségem erre, környezetváltozásra vágytam.

Miután a barátaim gyáva módon elhagytak, nem volt túl sok lehetőségem, bár már előre viszolyogtam a gondolattól, hogy hazamenjek. Nem vágytam a fülét-farkát behúzó, a szőnyeg alatt közlekedő, megtért gyermek szerepére, de nem volt más választásom, ha enni és igazi ágyban aludni akartam.

A sarki gyorsétterembe tartottam, ahol a tulajdonos fia, Andy folyton udvarolni próbált nekem. Szegény, a maga száznyolcvan kilójával ezt úgy képzelte, hogy állandóan ingyen hamburgerekkel és sült krumplikkal akart traktálni. Persze most mondhatnád, hogy épp jókor jött az ilyen lovag, ám nekem eszem ágában sem volt kihasználni szerencsétlent. Minek kecsegtessem hiú reményekkel, miközben valójában legfeljebb csak a korgó gyomromat hódíthatná meg? Kegyetlenség lett volna. Viszont most kifejezetten csábító volt a lehetőség, hogy rávegyem a telefonjuk ingyenes igénybevételére, hiszen nemhogy repülőjegyre nem volt pénzem, de még egy tengerentúli elbeszélgetésre sem.

Andy rögtön igent mondott a kérésemre, ahogyan arra számítottam. Amint magamra hagyott az olajszagú, sötét sarokban a mellékhelyiségek mellett, remegő kézzel tárcsáztam az otthoni számunkat. Milyen fura, hogy még mindig otthoninak mondom anyámék számát! Pedig milyen régóta nem az otthonom már az a ház... Na, de ne térjünk el a tárgytól! Tehát telefonáltam, kicsengett, de nem vette fel senki. Magamban gyorsan számolni kezdtem, hogy vajon mennyi lehetett odaát az idő. Rájöttem, hogy az éjszaka kellős közepén hívtam őket, hogyan is gondolhattam hát, hogy azonnal felveszik? Tehetetlenül hallgattam a rengeteg csengetést, és ahogy teltek a másodpercek, úgy párolgott el a bátorságom. Talán mégsem volt olyan vonzó az a puha ágy.

- Halló – szólt bele egyszer csak a kagylóba anyám álmos hangon. Nagyot nyeltem. – Halló, halló! Ki az? – lett egyre éberebb és dühösebb anyám. Aligha tetszett neki az éjszakai zaklatás.

Ijedten csaptam le a kagylót. Nem, tévedtem, erre még nem állok készen. Letörten ballagtam a pulthoz, és felmásztam az egyik magas székre.

- Na, sikerült elintézned, amit akartál? – kérdezte Andy a pult túloldaláról, majd egy pohár kólát tolt elém.
- Nem igazán – ráztam meg a fejem, és minden korábbi, ingyen ételről-italról tett fogadalmamat feledve, belekortyoltam a kólába. – Elfelejtettem, hogy a Fisher-család a londoni Primrose Streeten aligha a mi időzónánk szerint él.

Andy zavartan nevetett, majd magamra hagyott, hogy kiszolgáljon egy távolabb ülő vendéget.

- Csak nem Thomas és Lauren Fisherre gondolsz? – fordult ekkor kíváncsian felém a mellettem ülő lány, akiről eddig azt hittem, barátnőjével belemerült a beszélgetésbe és a kávézásba. Nálam néhány évvel idősebb, csinos lány volt, arra az emberre emlékeztetett, aki én lehettem volna, ha a szüleim utasításait követve élek: huszonévesen konzervatív, de méregdrága kosztümbe bújva, elegánsan fésült hajjal, visszafogott sminkkel. Ez a lány éppen úgy festett, mint az anyám, csak húsz évvel fiatalabb kiadásban.

- De – feleltem csodálkozva. – Ismered őket?

Felesleges kérdés volt. Elég volt csak ránézni, hogy tudjam a választ.

- Hát hogyne! Thomas és Lauren a szüleim jó barátai – örvendezett szélesen mosolyogva a lány. – Nagyon kedves emberek, van egy orvos fiuk és egy jogász lányuk, folyton velük dicsekednek, olyan aranyosak! Nagyon szép család.

Nem akartam hinni a fülemnek! Létezne talán még egy Thomas és Lauren Fisher nevezetű pár Londonban, akiknek orvos fiuk és jogász lányuk lenne, és akik olyan körökben mozognának, mint ez a lány itt előttem? London nagy város, de aligha ennyire.

- Két gyerekük van? Biztos vagy benne? – kérdeztem halkan, miközben rá sem mertem nézni a lányra.
- Persze, Adam, a fiuk és Careen, a lányuk. Miért?

Adam és Careen. Még ez is stimmel. Tévedés kizárva.

- Semmi, csak én mintha három gyerekre emlékeztem volna – vontam meg a vállam, közönyt erőltetve magamra.
- Én mindig is csak kettőről tudtam – mosolygott kitartóan a lány. – Igaz, csupán pár hónapja ismerem őket, de soha senki nem emlegetett harmadik testvért.
- Persze, biztosan én emlékszem rosszul – feleltem szinte suttogva.

Tehát a családom mindössze néhány hónap alatt kiirtott az életéből. Azt hittem, azért ez ennél tovább tart. Na jó, igazából sosem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet. Hogy bármit is teszek én vagy ők, azért mi mindig egy család maradunk. Persze pontosan tudom, hogy én alaposan próbára tettem őket, amit én műveltem, az az ő szemükben súrolja a megbocsáthatatlan kategóriát. Legalábbis korábban így hittem, mert most már úgy tűnik, az a határ sokkal alacsonyabban volt, mint ahogyan feltételeztem.

Lecsúsztam a székről, és indulni készültem. Már egyáltalán nem volt szükségem arra a telefonra. Már nem volt szükségem a családomra. Hiszen már nem is volt családom.

- Átadjam nekik az üdvözletedet, amikor legközelebb találkozom velük? – szólt utánam készségesen a lány. – Két nap múlva megyek vissza Londonba.

Gyorsan megráztam a fejem.

- Nem, kösz – feleltem, és szinte kifutottam a gyorsétteremből.

Odakint szakadó eső fogadott. Nem zavart, lassan lépkedtem hazafelé.

Árva lettem. Az elmúlt hónapokban minden nehézség nélkül hangoztattam, hogy nekem nincs szükségem a családomra, pompásan elvagyok nélkülük. Ha nem kellek nekik olyannak, amilyen vagyok, akkor nekem sem kellenek ők. De könnyű volt ezt kijelenteni tudván, hogy azért ha úgy hozza a sors, mégiscsak ott vannak. Lehet, hogy megalázkodva és lehajtott fejjel, de vissza lehet menni hozzájuk. És lehet, hogy hosszas prédikációkkal körítve, de akkor ők mégiscsak magukhoz ölelnek és visszafogadnak.

Ám ez a hajó elúszott.

És ahogy ott sétáltam, örültem, hogy az eső elmosta a könnyeimet, és velük együtt elmosta a régi Joley Fishert is. Azt, akinek még volt családja.

Na jó, ez így nem mehet tovább. Folyton csak panaszkodok Neked, igaz? Bár szeretném, ha látnád, milyen szörnyű káosz az életem, hidd el, nem azért mesélem el mindezt, hogy sajnáltassam magam, és rávegyelek, minél előbb gyere értem. Persze jó lenne, ha mihamarabb kimentenél innen, nem tagadom. De bár azt mondhatnám, szándékosan dramatizálom túl a dolgokat, direkt festem le az életem kész tragédiának! Nem, sajnos minden úgy igaz, ahogyan leírtam. És elhiheted, nekem sem kellemes felidézni ezeket a közelmúltbeli eseményeket. De azt ígértem, elmesélem a történetemet, és hát annak ez is a része. Látnod kell, mi hozott Pire-ra. A végső elkeseredés.

Mikor végre hazaértem, csuromvizesen és vacogva, elkezdtem agyalni, hogy merre tovább. A családom immár hivatalosan is nélkülem élte az életét, és ezek után képzelheted, mennyi kedvem volt könyörögni nekik. Eldobtak maguktól, így én sem tehetek mást, mint hogy én is örökre elfelejtem őket. Úgy teszek, mintha nem léteznének, mintha nem is léteztek volna sohasem.

De akkor hova mehettem? Mindenképpen el akartam hagyni a várost, minél messzebb akartam szaladni a kudarcom színhelyétől, így már egyenesen az ország, sőt, a kontinens elhagyását fontolgattam. Ám pénz nélkül nem volt túl sok lehetőségem.

Dühömben felkaptam az egyik hatalmas párnát magam mellől, és a falhoz vágtam. A párna tompa puffanással csapódott a falnak, s nyomban megadta magát: a szobát hópihékként szálló tollak terítették be, sűrű hóesést varázsolva a nyár végén. Megbabonázva néztem az ide-oda rebbenő, szinte táncoló pihéket, mintha a lehető leghosszabb úton akartak volna földet érni.

És ekkor valami furcsát vettem észre: a fehér tollak között mintha más is repkedett volna. Sötét színű, nagyobbacska valamik keveredtek a pihék közé, amelyek kevésbé kecsesen igyekeztek a padló felé. Amint egyikük-másikuk közelebb ért hozzám, belém hasított a felismerés: hiszen ez pénz! Gyönyörűséges bankjegyek szálltak felém barátságosan, biztatón. Ez volt a legjobb dolog, ami velem történt ebben a városban!

Vetettem egy gyors pillantást az immár élettelenül, laposan a földön heverő párnahuzatra, s egyből ráismertem Stevie párnájára. Itt felejtette, amikor sietve lelépett, nem is törődtem vele. Szóval ebben tartotta a dugipénzét! Azóta sem hívott, nem kérdezett az itt hagyott párnáról, de amennyi pénze van a családjának, nem csodálom, hogy nem különösebben izgatta a dolog.

Mohón szedegettem össze az időközben földet ért bankókat, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy mennyi kényelmetlenségtől és éhezéstől kímélhettem volna meg magam, ha előbb bukkanok rá erre a kis biztonsági tartalékra. Bár már korábban a falhoz csaptam volna ezt az átkozott párnát! Ám most arra kellett koncentrálnom, hogy mihez kezdjek a hirtelen, szó szerint az ölembe pottyant lehetőséggel. Elhúzhatok a városból, világos. De merre, hova induljak?

Ütött-kopott rádiómból, amelyet még az előző bérlő felejtett itt, éppen ekkor Enya egyik dala hangzott fel. És nekem, hosszú évek beidegződéseként egyből a nagymamám jutott eszembe. A nagyim, aki egy picike, világtól elzárt szigeten, Pire-on él Skóciában. Egyszeriben láttam magam előtt a parti szikláknak csapódó hullámokat, Athar Monadh zöldellő hegyoldalát és az aprócska kikötőt a fogadóval.

Isteni jel lenne a zene, hogy odamenjek? A nagyim végül is nem tagadott ki, s mivel az ő kapcsolata sem éppen felhőtlen a szüleimmel, biztosra veszem, hogy a történtek után kétszer olyan lelkesen fogadna, mint egyébként.

De nem, nem véletlenül nem jártam már azon a szigeten évek óta. Pire nekem egyszerűen túl kicsi. És éppen ezért iszonyúan unalmas! Egy tea a nagyi kertjében még rendben van, de több nap, ne adj’ Isten hetek-hónapok ott, a világ végén! Ki van zárva.

Máig nem értem, miért költöztek oda annak idején a nagyszüleim. Pedig korábban nagyon is normális emberek voltak, olyanok, akik nem hoznak ostoba, felelőtlen döntéseket. Ám amikor a nagypapámról kiderült, hogy halálos beteg, valamilyen számomra értehetetlen okból azt hitték, ez az Isten háta mögötti sziget lenne számukra a tökéletes lakhely. Inkább jó messze vonultak a családjuktól, vagyis tőlünk, csak hogy beköltözhessenek egy lepukkant romba azon az átkozott szigeten.

Aztán a nagyapám meghalt, és a nagyi, bárhogyan kérleltük is, nem akart hozzánk költözni Londonba. Nem, ő már nem élhet a kertje meg az imádott kis szigete nélkül – mondogatta. A nagyi becsavarodott – ezt meg már apám hajtogatta. Mindannyian értetlenül álltunk a tény előtt, hogy a korábban virágot csak anyák napján látó nagyi inkább egy düledező, ősöreg házat (na jó, a nagypapámmal felújították, de akkor is), egy távoli szigetet és egy rakás idegent választ helyettünk. Nem állítom, hogy tökéletes volt a családunk, és nem voltak veszekedések, mert voltak, de még milyenek, főleg anyám és a nagyi között, akik világ életükben alig bírtak megmaradni egy szobában, de azért mi mégiscsak a családja voltunk!

Persze a nagyira nem lehetett sehogy sem hatni, és szerintem már csak azért is Pire mellett döntött, mert ezzel anyámat idegesíthette. Nem mondom, hogy én mindig is annyira jól kijöttem anyámmal, de ebben az egyben mindig is egyetértettünk: a civilizáció a városhatárnál véget ér. Azt mindenki csak saját felelősségre lépheti át. Ezért is hisztiztem folyton, amikor anyámék azzal tudták le a családlátogatást, hogy a testvéreimet és engem elküldtek a nagyihoz a nyári szünetben. Hát persze, hogy halálra untuk magunkat! Nem tudtunk mit csinálni, egész álló nap csak lógattuk a lábunkat a kikötőben, és irigykedve lestük a távozó kompot, amely azon szerencséseket repítette vissza a világba, akiket nem száműztek a szülei Pire-ra.

Igen, én is hallottam róla, hogy a gyerekek általában jól szokták magukat érezni vidéken, de szerintem ez csak amolyan városi legenda. Adam a videojátéka, Careen az üzletek és én a barátnőim nélkül szörnyen elveszettnek éreztük magunkat. Számoltuk a napokat, sőt, az órákat a hazatérésig, és szerintem mi voltunk a világon az egyedüli gyerekek, akik kifejezetten imádkoztak a tanév mielőbbi kezdetéért.

Később a nővérem és a bátyám egyetemre ment, és erre hivatkozva nem jöttek többet Pire-ra vakációzni. Mennyire irigyeltem őket, hogy inkább dolgozhattak, vagy a barátaikkal tengerparti nyaralásokra indulhattak, míg nekem még mindig le kellett töltenem a kötelező nyári büntetésemet Pire-on. Gondolhatod, a testvéreim nélkül csak még lassabban teltek a napok. Aztán amikor 16 lettem, fellázadtam. Ami egészen pontosan azt jelentette, hogy jelentkeztem egy matektáborba. Ott legalább voltak velem egykorú, épeszű emberek, internet és hamburger. Mi mást kívánhatott volna egy tizenéves lány, aki addigra már vagy nyolc vakációját pocsékolta el egy barbár szigeten?

Nos, ezek után sejtheted, miért igyekeztem minél inkább elnyomni azt a bizonyos isteninek vélt jelet. Bár világéletemben úgy tartottam, nincsenek véletlenek, most mégis erősen kezdtem bizonygatni ennek az ellenkezőjét. Nem, ott még nem tartok, hogy Pire-t fontolóra vegyem. Akkor már inkább az éhhalál. Az legalább gyorsabban végezne velem, mint az alattomosan gyilkoló unalom.

Gúnyosan nevetve hessegettem el magamtól a buta ötletet, és felkeltem, hogy a rádiót egy másik csatornára állítsam. Ám amikor a következő adón is Enya szólt, úgy hőköltem vissza, mintha kísértetet láttam volna. Mi van ma? Talán Enya születésnapja? Más magyarázatot nem tudtam elképzelni. Mert az lehetetlen, hogy én Pire-ra menjek, még ha New York összes rádiója is Enya teljes életművét adja le!

Tanácstalanul ültem vissza a matracomra. Körülöttem a padlón mindenfelé tollpihék hevertek, a falakon penészfoltok és a málló vakolat alól előbukkanó téglák adtak egyedi mintázatot, a résnyire nyitott fürdőszobaajtón túl a mosdó és a zuhanyzó szárazon porzott, a fejem fölött a villanykörte sötéten lógott, a gyomrom pedig kegyetlenül kordult meg. „Rengeteg csalódást és elutasítást spórol meg magának, ha egy időre jegeli a terveit” – visszhangzottak a fülemben Hampton szavai.

Lepillantottam a még mindig a kezemben szorongatott pénzre. Azt hiszem, egész életemben ez volt a leggyengébb pillanatom. Mert hirtelen felálltam és elkezdtem pakolni.

A meggondolatlan és elhamarkodott döntések szakértője,
Joley