Négyes számú palack

Egy nap késéssel, de itt a folytatás, amely szerintem az eddigi leghosszabb rész ;) És amelyben végre eljutunk Pire-ra... :) A fejezetben felbukkanó zenét természetesen oldalt meghallgathatjátok ;) (ami nekem egyébként nagy kedvencem... ;) )
És még egy kulisszatitok: az illusztrációként használt kép saját gyártmány, az írországi Malahide partjainál készült :)
Jó olvasást!




Kedves Barátom!

Azt hiszem, már teljes joggal nevezhetlek így (bár már korábban is megelőlegeztem Neked ezt a megszólítást), hiszen már most is rengeteg olyan dolgot tudsz, amiről soha senkinek nem meséltem. Márpedig a barátok azok, akik tudják a legféltettebb titkainkat is, nemde? Ráadásul Te leszel az, aki elvisz végre az unalom szigetéről, és a barátok azok, akiknek a segítségére mindig számíthat az ember, ugye? Remélem, nem veszed ezt érzelmi zsarolásnak, nem annak szántam. Éppen ezért nem is hozom most fel, hogy örülnék, ha mielőbb megérkeznél, mert bízom Benned, és tudom, hogy jó okod van a késlekedésre. Biztosan tovább tart megszervezni ezt a mentőakciót, mint ahogyan én azt naivan hiszem, igaz?

Mikor a legutóbbi üzenetemet elküldtem Neked, eszembe jutott, hogy már rég meséltem a kísértetjárta házról. Mielőtt tehát folytatnám a történetemet, elárulom, hogy ez a világ valaha volt legfurcsább szelleme. Szerintem rock rajongó. A múlt éjjel úgy hajnali kettő felé ugyanis olyan hátborzongató zajokat hozott felém a szél, amelyek szó szerint kísértetiesen emlékeztettek az AC/DC If You Dare című dalára. Két lehetőség van: vagy menthetetlenül imádom a rockzenét, és legközelebb már a tenger hullámaiból is a Black Sabbathot fogom kihallani, vagy Pire hatása kezd megmutatkozni, és ez már az őrület jele. Esetleg van egy harmadik lehetőség is: a helyi szellem tényleg szereti a rockot, úgyhogy talán érdemes lenne felkeresnem, biztosan egész jól eldumálgathatnánk. Legalább lenne egy barátom itt. Ám ahhoz előbb le kellene küzdenem a természetfelettitől való félelmemet. Talán ha a bátyám nem nézetett volna velem horrorokat ötéves koromban, most nem lennék így betojva a kísértetektől. Azt hiszem, inkább csukott ablakkal alszom ezentúl.

De most térjünk vissza az eredeti történethez, ha jól emlékszem, valahol ott hagytam abba, hogy erőt vett rajtam a pillanatnyi tudatzavar, azaz összepakoltam szerény cuccomat a hátizsákomba, hívtam egy taxit, és a reptér felé vettem az irányt. Nos, az a bizonyos agybaj egy elég hosszú pillanatig tartott, ugyanis amikor nem sokkal később átvehettem a Glasgow-ba szóló repülőjegyemet, kifejezetten boldog voltam, mintha egy hosszú, kalandos út után végre haza indulhatnék. A hosszú és kalandos út stimmelt, a haza kevésbé. Mint már mondtam, gyenge voltam: megmagyarázhatatlan nosztalgiával gondoltam a nagyi kertjére, ahol nemsokára vidáman falatozhatok a Mrs. MacIntyre szuperbiztos receptje alapján készült muffinból. Biztosan csak nagyon éhes voltam. Gyorsan vettem is magamnak egy csomag kekszet Stevie tartalékából, s ahogy közben visszaidéztem a talált pénz különös történetét, ami mintha a fiúk utólagos bocsánatkérése lett volna, legalább már nem Pire-t kezdtem el tőlem szokatlanul dicsfénnyel övezni, hanem a befuccsolt bandánkat sirattam. Hurrá.

Másfél órával később a gép erőteljesen vágott neki a felszállásnak, s magam mögött hagyhattam New Yorkot, álmaim romba dőlésének helyszínét. Nem csoda, hogy megkönnyebbülést éreztem. Persze, hiszen kitartóan hessegettem el magamtól a gondolatot, hogy azért Pire-on sem lesz éppen fenékig tejfel az életem, sőt.

Glasgow után stoppal folytattam az utamat, mivel a pénzem utolsó morzsáit a kompjegyre tartogattam. Amikor azonban már órák óta áztam a szakadó esőben egy elhagyatott út szélén, ahova egy disznókat szállító gazda rakott ki, miután a szagra panaszkodva, nem törődve a bezúduló esőcseppekkel, teljesen letekertem az ablakot, feladtam. Éhes voltam és csuromvizes. Már tudtam, mit utáltam mindig is a legjobban ebben az átkozott országban. Hát persze, hogy az időjárást!

Megadóan váltottam meg a jegyet egy arra járó buszra, ami öt perc alatt álomba is zötykölt. Naná, hogy ezek után elfelejtettem időben leszállni.

Számos kitérő és undok sofőr után, akik a szótlanságom és az elmúlt hónapokban rám ragadt akcentusom miatt tudatlan amerikai turistának néztek, végre megérkeztem Gearasdan kikötőjébe, ahonnan a Pire-ra közlekedő komp, a Shillay indult. Azaz csak indult volna. Hiába kerestem ugyanis a vén csotrogányt a nálánál ezerszer szebb, fiatalabb és nagyobb hajók között, nem találtam. Az információs ablaknál megtudtam, hogy a Shillay néhány hete súlyos balesetet szenvedett, és már lehetetlen lett volna megjavítani, úgyhogy egyszerűen kivonták a forgalomból.

Amilyen öreg volt, ez már sejthető volt, de azért óriási felelőtlenség volt kivárni, hogy egy ilyen baleset vessen véget a szolgálati éveinek. Már évekkel, sőt, évtizedekkel ezelőtt el kellett volna küldeni nyugdíjba, olyan állapotban volt az a ladik, hogy szabályos halálfélelmem volt, amikor arra kényszerültem, hogy rátegyem a lábam a rozsdás fedélzetére. Persze ezt a véleményemet megtartottam magamnak, hiszen épp arra készültem, hogy lealkudjak a menetjegyből, mivel a vakmerő buszozás jelentősen megcsappantotta a tartalékomat.

- De azért ugye közlekedik valamilyen hajó Pire-ra? – kérdeztem az ablak mögött ülő terebélyes asszonyságot. Nem is tudtam, milyen válasznak örülnék a legjobban. Utálni fogom Pire-t, szóval lehet, meg kéne könnyebbülnöm, ha rajtam kívül álló okok miatt nem tudok odajutni. Biztos nincsen másik hajó a Shillay helyett. Elvégre ki akarna arra az elmaradott szigetre utazni? (Mármint a normális, épelméjű és tisztázott anyagi helyzetet élvezők közül – ergo magamat nem számítottam.) Az ottaniak meg még örülnének is, ha soha többet nem tudnának eljönni imádott szigetükről, és maguk maradhatnának a kis belterjes közösségükben.
- Természetesen szolgálatba állítottunk egy másik hajót – mosolygott udvariasan a nő. Pire-Joley: 1-0. – Keresse a Maduinnt, kérem.
- A halászhajót?! – kiáltottam fel. Tévedtem, amikor azt hittem, a Shillaynél nincs veszélyesebb. – MacLeanék lélekvesztőjét állították be a Shillay helyére?
- Átmeneti megoldás – tárta szét a kezeit sajnálkozva az asszonyság. – A társaságunk a jelenlegi körülmények között nem engedheti meg magának, hogy egy új komphajót vegyen, ráadásul ez egy rendkívül ritka és alig igénybevett járat, így egyelőre a Maduinn is kiváló a célra.
- Remélem, ez azt jelenti, hogy a jegy is olcsóbb lett – feleltem. Bár a Shillay sem volt egy luxusjacht, de a Maduinn mégiscsak egy halászbárka!
- Sajnálom – mondta a nő. – A jelenlegi körülmények között...
- Tudom, tudom, a nehéz gazdasági helyzet – szakítottam félbe, mire a nő bólintott. – Éppen erre szeretnék én is hivatkozni. Sajnos csak a jegy felét tudnám kifizetni, egyszerűen nincs több pénz nálam. Viszont élet-halál kérdése, hogy eljussak Pire-ra.

Sosem voltam jó színésznő, most mégis reménykedtem, hogy a hatalmasra nyílt, ártatlan szemeim meggyőzik a nőt. Végül is eddig egész kedvesnek tűnt.

- Nagyon sajnálom, hölgyem, nem engedhetünk az árainkból – rázta meg a fejét.
- Persze, megértem. És ha megígérném, hogy Pire-on kifizetem a másik felét? Ott biztosan hozzájutnék némi pénzhez.

Eddig nem terveztem, hogy a nagyim nyakán élősködjek és lenyúljam a pénzét. Csak egy fedett hajlékra és némi ételre számítottam, amíg össze nem szedem magam. De lám, máris a tőle felvett hitelekkel operálok. Hú, de büszke lehetek magamra!

- Nézze, kisasszony, én igazán szívesen segítenék, de a szabályzatunk nem engedi, hogy efféle kivételeket tegyünk.

Sajnáltam a nőt. Természetesen ezt a választ vártam, mi mást mondhatott volna? Nyilván nem vihetnek át fillérekért bárkit, aki könyörgő szemekkel rimánkodik nekik, akkor elég hamar csődbe mennének. Viszont nekem nem volt kedvem a közelgő éjszakát a várótermükben, ne adj’ Isten, az utcán tölteni. Utolsó kísérletként aljas húzásra vetemedtem.

- Tudja, a nagymamám nagyon beteg, és ha nem láthatom még ma, talán...

Még néhány műkönnyet is megpróbáltam kipréselni magamból, ami nem igen ment, úgyhogy gyorsan lesütöttem a szememet, és látványosan szipogni kezdtem.

- Ó, Istenem, ezt sajnálattal hallom! – kiáltott fel rögtön a nő, és tudtam, nyert ügyem van. – Ha nem vagyok túl indiszkrét, megtudhatnám, kiről van szó? Tudja, ismerős vagyok Pire-on, de amikor a legutóbb ott jártam, nem mondta senki, hogy efféle szörnyűség derült volna ki bárkiről is.

A francba! A világon talán ha tíz olyan ember akad, aki rendszeresen jár Pire-ra, és én persze, hogy kifogtam közülük az egyiket! Két választásom volt: vagy bevallom, hogy hazudtam, és akkor biztosan nem kapok jegyet, még teljes áron sem, vagy elkezdem híresztelni, hogy a nagyira vár már a kaszás. Elvégre elég idős már, és ilyenkor bármi megtörténhet... Ilyen gondolatokkal már biztosan a pokolra jutok, igaz? Mentségemre szóljon, hogy végül az egyes számú lehetőséget választottam. Nagyjából.

- A nagymamám Mrs. Borgh – vallottam be. – És igazából nem tudom, pontosan mi a helyzet, csak tudja, olyan sokat panaszkodott a múltkor a telefonba, hogy muszáj meglátogatnom. Nem akarok rémeket látni, de hát ebben korban már sosem tudhatja az ember...
- Milyen igaza van, kisasszony! – bólogatott egyetértően a nő. – Mrs. Borgh igazán szerencsés, hogy ilyen aggódó unokája van – képzelheted, hogy ekkor égett a bőr a képemről. Évek óta nem beszéltem a nagyival sem telefonon, sem sehogy. – Mindazonáltal megnyugtathatom, hogy amikor én legutóbb láttam őt, igazán jó színben volt.
- Köszönöm, ez nagyon kedves öntől – hálálkodtam. – Azért szeretném a saját szememmel is...
- Hogyne, hogyne – szakított félbe az asszony, és már neki is látott a jegyem kiállításának. – Olyan sokan itt hagyják a visszajárót, nem fog hiányozni az a pár font – azzal az orrom alá dugta a jegyet, én pedig minden maradék pénzemet odaadtam az utolsó pennyig. Végül is az összes zsebem alapos kiürítése után ki tudtam csengetni majdnem a háromnegyedét az összegnek. Pár perccel később pedig a halálfélelmem leküzdése után, nagy levegőt véve a Maduinn fedélzetére léptem.

A munkanap végén hazatérők kíváncsi tekintettel méregettek. Kezdődik! – sóhajtottam egy félreeső helyre, minden más utastól távol kucorogva. Innentől sehova nem mehetek, semmit nem tehetek a folyton figyelő szemek tudta nélkül. A magánéletemnek búcsút inthetek, és kezdhetek hozzászokni a gondolathoz, hogy a Pire nevezetű kommunában senkit sem zárhatok ki a privát szférámból. Tényleg ennyire le lennék égve, hogy ezt el kell viselnem? Akinek még egy kompjegyre sem volt pénze, hallgasson, igaz?

Az utat én a nem létező mentőcsónak keresésével, utastársaim pedig annak találgatásával töltötték, hogy vajon ki lehetek. Ha jól emlékszem, voltam Annie Brogaig, azaz most már Annie Grimsay esküvőről elkésett barátnője (itt értesültem arról, hogy Annie hozzáment a nyáron Duncan Grimsay-hez. Mit ne mondjak, ideje volt. Azok ketten már a homokozóban is folyton egymást méregették.) Pár, magát rendkívül humorosnak tartó fickó azzal poénkodott, hogy én biztosan Mr. MacBrayne neten rendelt orosz felesége vagyok. Haha. Végül arra jutottak, hogy valami hollywoodi stúdió küldött, hogy forgatási helyszíneket keressek egy újabb filmhez. Na persze. Mintha lenne olyan eszement hollywoodi stúdió, aki itt, éppen itt akarna filmet forgatni! Kicsit sokat képzelnek magukról, nem? (Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy az érkezésem után megtudtam: már két filmet is forgattak itt, az egyiket éppen ezen a nyáron. Ki érti ezt...?)

Mindenesetre senki sem ismert fel, s elégedetten nyugtáztam, hogy habár nem telt el azért olyan sok idő, mégsem lehet rám ismerni a tizenöt éves önmagamhoz képest. Hiába, a szemüveg és a fogszabályozó eldobása, meg plusz húsz centi haj csodákra képes.

Miután előzetes várakozásaimmal ellentétben úgy tűnt, egyben megérkezünk a szigetre, kicsit körülnéztem a kikötés közben. Igen, Pire pontosan olyan volt, amilyenre emlékeztem. Kicsi.

Semmi sem változott, mintha megállt volna az idő. Néhány ház álldogált a kikötőben, pár további pedig szétszórva, látszólag rendszertelenül a hegy oldalában. Amott a fogadó, a legnagyobb épület. Máshol ki sem lógna a méreteivel, itt azonban hatalmasnak látszik a többi házikó mellett. És a nagyi háza? Hamar megtalálta a szemem Athar Monadh oldalában a szürke kőházat, aminek csak a tornya hegyét lehetett innen látni. Azonban már így is látszott, hogy a kastélyszerű épület nem igazán illik ide, a piciny, egyszerű, praktikus házak közé. A fényűzés és az elegancia távol állt a hagyományos pire-i stílustól, s annak idején, amikor a nagyiék megvették a házat, örültem, hogy ha már mindenképpen ezt a világvégi helyet kellett kiválasztaniuk, legalább nem valami öreg lyukba költöztek, hanem a környék legszebb, leghivalkodóbb házába. Persze azért ez nem vigasztalt, amikor végtelennek tűnő vakációkat kellett itt töltenem.

A Maduinn végre kikötött, és én ismét biztonságos talajra tehettem a lábam. Az utasok a pub felé özönlöttek, hogy egy korsó sör mellett kitárgyalják a mai napot. Biztosra vettem, hogy én leszek a fő téma, hiszen nem mindennap vetődik erre egy idegen. Sőt, gyakorlatilag soha.

Nekem persze eszem ágában sem volt a fogadó felé sodródni a „tömeggel”, inkább nagy lendülettel átvetettem a vállamon a hátizsákomat, és a nagyi háza felé indultam. Tudtam ugyan, hogy itt tartózkodásom alatt lehetetlen lesz nem összefutnom egyetlen helybélivel sem, és valószínűleg az udvarias csevegést sem fogom túl gyakran megúszni, de azóta is igyekszem a lehető legkevesebbre redukálni ezen alkalmak számát.

Fogalmam sem volt, otthon találom-e majd a nagyit, talán épp meglátogat valakit, vagy ő is a fogadóban ücsörög kedélyesen cseverészve. Legfeljebb leülök a küszöbre és megvárom. Amint megindultam felfelé a kacskaringós utcán a ház irányába, még éreztem a hátamba fúródó tekinteteket, ahogyan a helyiek bőszen találgatják, hova, merre és miért indulok. A véletlenül erre tévedő idegen és a hollywoodi helyszínkereső alighanem kizárva, hiszen nem az egyetlen biztos pontnak számító fogadóba mentem, hanem határozottan szedtem a lábamat Athar Monadh oldalában. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor egy éles kanyar után végre eltűnhettem a kikötőben ácsorgók szeme elől.

Egy percre megálltam, ki kellett fújnom magam. Fáradt voltam a hosszú úttól és a sietős lépteimtől felfelé a kaptatón. Megengedtem magamnak, hogy körbenézzek az elém táruló tájon. Azért be kell látni, nem egy csúnya hely ez a sziget. Alattam a fodros hullámok nagy robajjal csapódtak a szikláknak, hátukon meg-megcsillant a lassan lemenő nap fénye. Mögöttem, azaz inkább felettem a hegyoldal haragos zöld oldala szigorúan magasodott a házak fölé. Egész csinos kis sziget. De hát sosem a tájra panaszkodtam. Pire igazán nem tehet róla, hogy ennyire kieső helyen áll, és hogy a lakói olyanok, amilyenek.

Összeszedtem magam, és folytattam az utamat felfelé. Nem sokkal később kis ösvényre tértem le, ami a felületes szemlélőnek fel sem tűnt volna. Én viszont annak idején gyakran errefelé csatangoló gyerekként tudtam, ez a legrövidebb út a nagyi házához. Néhány lépéssel később az ösvény mintha eltűnt volna két bokor között, ám én kitartóan préseltem át magam közöttük, ami a hátizsákommal együtt nem volt kis mutatvány. Hiába, az eltelt évek alatt azért nőttek ezek a növények valamicskét.

Miután átverekedtem magam ezen az akadályon, elém tárult a ház. Pontosabban csak az egyik, kevésbé dekoratív oldala, de azért így sem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el a látványtól. Az ott Adam ablaka, régebben állt alatta egy akácfa, amit a nagyiék kivágattak, amikor a bátyám azon lemászva próbált meg egyszer elszökni. Persze csak a kikötőig jutott. És a nagyiék sosem gondoltak arra, hogy az én ablakom alatt álló almafán is pompásan lehet közlekedni. Vagy csak túl finom volt ahhoz a gyümölcse, hogy ilyen könnyen megszabaduljanak tőle. Meg aztán én okosabb voltam annál, hogy ilyen szánalmas menekülési kísérletekre vállalkozzak. Ennél azért körmönfontabb voltam: egyszer elbújtam az induló Shillayen. Ha az az átkozott Mrs. Grant nem sikított volna akkorát, amikor észrevett két láda között kuporogni, simán kijutottam volna innen. Pech.

Aztán megláttam a verandát, ahova esős napokon húzódtunk be, szinte mindig ott ettünk olyankor. Ha meg sütött a nap, hát egyenesen a kertbe ültünk ki reggelizni. Most is ott állt egy asztalka paddal, székekkel. Még a terítő is ugyanaz volt, mint amire emlékeztem. És az asztalon pedig... Istenem, étel! Friss, meleg, még gőzölög! A gyomrom hangos korgással válaszolt a látványra, és akaratlanul is közelebb léptem. Egy nagy tál zöldségleves, a nagyi biztosan a Dunnet-farmról szerezte be a hozzávalókat. Ő nemigen termeszt zöldséget a kertjében, inkább a virágokkal foglalkozik, no meg az egynéhány gyümölcsfájával.

Dunneték... na, őket sosem bírtam megérteni. Csillogó, gazdag, jól működő városi életet hagytak hátra ezért. Állítólag nem voltak boldogok. Hát, szerintem csak nem próbálkoztak eléggé. Vagy meghibbantak. Talán a Pire-kórság veszélyesebb, mint hittem, és már a tengeren túl is fertőz.

Az a leves viszont akkor is ellenállhatatlanul nézett ki, az illatát ráadásul éppen felém sodorta a szél. (Szerintem engem utál az itteni szél, folyton kínoz. Meséltem már a szellemházról, ugye?) Volt még ott egy tál tarkabarka saláta, mellette sült krumpli. Önkéntelenül is találgatni kezdtem, hogy vajon hús vagy hal lesz-e mellé? Csak egy teríték volt az asztalon, a nagyi nyilván az utolsó kellékekért szaladt be, és mindjárt itt lesz.

Persze az ember ilyen helyzetben azon kezd el filózni, hogy mivel álljon a meglepett házigazda elé, hogyan adja elő gondját-baját úgy, hogy az illető ne kapjon szívinfarktust. És nyilván megfordul a fejében, hogy mi lesz, ha nem fogadják szívesen. Ha nem lesz kellemes a meglepetés. Ha szemrehányást kap, amiért nem járt erre már évek óta, de még csak nem is telefonált. Ha a családjával együtt szinte kitagadta a nagymamáját. Nagyot nyeltem erre a gondolatra. Mindezidáig nem is jutott eszembe, hogy a nagyi esetleg nem fogad szívesen, hogy talán kidob. Minden joga meglenne rá. És talán él is vele.

Elhatároztam, hogy visszafordulok. Fogalmam sem volt, hova menjek, pénz nélkül mihez kezdjek, ráadásul úgy, hogy legkorábban csak holnap reggel szabadulhatok innen. De nem mertem megkockáztatni, hogy a nagyi elkergessen. Nem úgy emlékeztem rá, mint aki képes volna ilyesmire, dehogy, ő az a tipikus jóságos nagymama volt, de amit vele tettünk, az nem volt éppen szép. Anyuék néha felhívták ugyan, de sosem látogatták meg. Minimalizáltuk vele a kapcsolatunkat, miközben meg sem próbáltuk megérteni a döntését. Na jó, azt nem lehet megérteni, de tudomásul venni... talán meg lehetett volna kísérelni.

A nagyi utálni fog, és jól teszi, mi mást is várhatnék tőle? Butaság volt erre az útra pocsékolni a pénzem, talán mégis inkább anyuéknál kellene könyörögnöm. Jobb lesz, ha mielőbb lelépek, egyszerűbb, ha nem is tudja, hogy itt jártam – gondoltam, és sarkon fordultam, hogy ismét a bokrok felé vegyem az irányt.

- Joley! – hallottam meg egyszeriben az ismerős hangot a hátam mögül. – Joley, tényleg te vagy az?

Lélegzetvisszafojtva fordultam meg, nem tudtam, mivel találom majd szembe magam: egy kedves, mosolygós arccal vagy egy szigorú, hideg tekintettel.

Egyelőre azonban Mrs. Brenish pszichopata sorozatgyilkosokat megszégyenítően villogó szemeivel: na igen, én most elvileg a szobákat takarítom, és nem a mentőakciómat szervezem. Mintha nem lenne mindegy ezeknek a szobáknak, nem jár erre egy árva vendég sem. Amint lelép ez a rabszolgahajcsár, folytatom az írást, rendben?

A világ legtöbbet dolgozó szobalánya / pincérnője / csaposa / mosogatólánya / takarítónője / mindenese,
Joley