Az utolsó levél

Visszatértem :) Még kérek egy kis időt, amíg visszarázódok az itthoni dolgokba, a hétköznapokba, és ígérem, hamarosan folytatom mindkét történetet ;) Addig is feltettem a Katarina és Valerin pályázatára írt művemet, aki még nem olvasta, fogadja szeretettel :)

p.s. Katarina oldalán olvashatjátok a többi művet, és szavazhattok is, melyik tetszett Nektek a legjobban ;)




Amikor Matt Burrows leszállt a vonatról, elhatározta, hogy a legtöbb utassal ellentétben ő nem fog kocsit bérelni, inkább kényelmesen elsétál úti céljáig, legalább lesz ideje bőven, hogy átgondolja az elmúlt napok kaotikus eseményeit. Nem is, igazából az egész életét kell átgondolnia, hiszen a közelmúlt történései gyakorlatilag mindent megkérdőjeleztek, amit eddig biztosnak hitt.

Kezében lóbálva könnyű táskáját, határozott léptekkel indult kifelé a pályaudvarról, végig a főutcán. A vonaton több utastól is megérdeklődte, merre található a Szent Margit Intézet, így már szinte csukott szemmel is odatalált volna.

Egyszer csak gyereksírás ütötte meg a fülét. A hang irányába nézett, és az utca túloldalán egy gondterhelt fiatalasszonyt vett észre, aki egyszerre próbálta megnyugtatni a karján ülő szőke, copfos kislányt, és igyekezett megfékezni a minduntalan elcsatangolni készülő, négyévesforma kisfiát. Ilyen lehetett az ő édesanyja is – gondolta magában. Vagy nem, ki tudja, hiszen nem is emlékszik rá – tette hozzá magában keserűen.

Felvillant előtte az első emléke. 1887. november 11. Egy viharos, hideg éjszaka, amint nyikorogva kitárult előtte az árvaház ajtaja. Durva kezek úgy tépték le róla a ruhát és mosdatták meg, mintha fertőző beteg lenne. És miközben ragacsos, íztelen kását toltak elé vacsora gyanánt, elmebetegnek és zavarodottnak nyilvánították, amiért nem emlékezett a saját nevére és arra, mi történt vele az érkezése előtt.

- Biztosan a szülei halála viselte meg ennyire – jelentette ki James atya másnap, és ezzel ennyiben is hagyták a dolgot. Matthew-nak szólították, pedig ő úgy emlékezett, nem is ez volt a neve. Azt állították, a szülei járványban haltak meg, és neki nem maradt senkije és semmije sem. Ő pedig néhány hét kitartó sírás és duzzogás után elhitte, hogy rosszul emlékszik, és egyetértett a szerzetesekkel, hogy csak azért találta ki magának a boldog családot és a gondtalan életet, mert nem bírta elfogadni a szörnyű valóságot.

Matt elfordította a tekintetét a gyermekeket egyszerre vigasztalni és nevelni igyekvő, mások arcára mosolyt csaló nőről, és tovább baktatott az úton.

A felejtésben később is jó volt, nagyon jó. Folyton arra próbálta rávenni magát, hogy elfeledje a tegnapot. Az árvaház sötét és hideg termeit, a kegyetlenül büntető tanítókat, az undok és verekedő fiúkat, a szörnyű ízű és túl kevés ételt, a hajnalban kelést és a kemény munkát a kertben. Mindig előre tekintett, és mindig azzal biztatta magát, hogy holnap majd jobb lesz. És bár sosem lett kevésbé borzasztó a másnap, mégsem adta fel a reményt. Ha mást nem is, kitartást és fegyelmet mindenképpen tanult azok alatt az évek alatt – jegyezte meg magában gúnyosan.

Megállt az útkereszteződésnél, türelmesen megvárta, amíg elrobognak előtte a kocsik, majd folytatta az útját. Egy postás jött vele szemben, vállán súlyos zsákot cipelt, amelyből mindenféle méretű borítékok kandikáltak ki.

Az első levél emléke jelent meg előtte. Úgy tízéves lehetett, és alaposan meglepődött, amikor Stephen atya a kezébe nyomta. Ő korábban sosem kapott levelet, ahogyan a többi fiú sem az árvaházban. Nekik nem volt senkijük, aki bármit is küldött volna nekik, hiszen éppen ezért voltak árvaházban!

Mohó izgalommal tépte fel a borítékot, amelyen nem állt feladó. A többiek kíváncsi izgalommal állták körül, s hamarosan irigykedni is elkezdtek rá, amikor kiderült, mi állt a levélben. Csoda történt vele, másképp nem tudta megmagyarázni a dolgot. Mert mi másnak lehetne nevezni, ha egyszer csak felbukkanna egy ismeretlen jótevő, aki kijelenti, hogy mostantól kezdve fizeti az iskoláit? Na, nem a legdrágább és legelőkelőbb intézményeket, de olyanokat, amelyek sokkal jobbak voltak, mint amilyen oktatásra az árvaházban valaha is számíthatott.

És attól kezdve minden reggel kilépve az intézet falai közül, rendes iskolába járt, és névtelen jóakarója egyetlen kívánságát teljesítve minden társánál szorgalmasabban tanult. Ettől még nem lett sem családja, sem otthona, bár néha meg merte kockáztatni, hogy az ismeretlen segítőre családjaként gondoljon.

Teltek az évek, és Matt felnőve befejezte iskoláit, és végleg maga mögött hagyta az árvaházat. Beállt segédnek egy könyvelő mellé, kevés, de tisztességes fizetést kapott, amiből bérelhetett magának egy tiszta, kényelmes szobát. A jótevőre többé nem volt szükség, nem is jelentkezett.

Matt hirtelen megtorpant egy kirakat előtt, és mereven bámulta a szatócsbolt ablakába állított húskonzerveket. Mindegyiken ott virított a felirat: McLean’s.
Eszébe jutott az utolsó levél. A levél, amire nem számított, hiszen már két esztendeje befejezte a tanulmányait, és a saját lábára állt. Nem volt szüksége több segítségre. Magában azt remélte, arról tájékoztat majd, az ismeretlen egy másik kisfiúnak szenteli a figyelmét és az adományát, valakinek, akit hozzá hasonlóan kitaníttathat, elindíthat az életbe.

De az az átkozott levél! Mindent összezavart, mindent tönkretett!

A borítékon immár ott díszelgett a feladó neve: Henry Bradford. Matt rögtön megismerte a kézírást, a kusza betűket. Remegő kézzel nyitotta ki a borítékot, elképzelése sem volt, mit írhatott neki a férfi. Talán valami szívességet kér a segítségért cserébe? Matt bármit megtett volna neki, fogadkozott.

„Kedves Fiam! – kezdődött a levél. – El kell mesélnem neked egy történetet, amely már régóta nyomja a szívemet. Öreg vagyok már, nem bírom a harcot tovább a lelkiismeretemmel. Nem vihetem a sírba a titkomat. Emlékszel rá, hogy amikor réges-régen az árvaházba kerültél, váltig állítottad, hogy nem az a neved, amelyen szólítanak, és hogy családod van? Nos, igazad volt.

A neved nem Matthew Burrows, ahogyan azt ma hiszed, hanem Nathaniel George McLean. Paul George McLean fia vagy, aki sok-sok évvel ezelőtt a semmiből felépítette hatalmas vállalatát. Az anyád Theresa Bradford volt, a világ legszebb, legjóságosabb teremtése, a húgom.

Azon az éjszakán, amelyen az intézetbe kerültél, a szüleid meghaltak. Apád egy üzleti tárgyalásra utazott, és magával vitte anyádat is. De már hideg november volt, az utak sárosak és csúszósak voltak. A kocsijuk megcsúszott a hegyi úton, és a mélybe zuhant. Mindketten szörnyethaltak. Nekem cselekednem kellett. Tudom, mindig is tudtam, hogy mint nagybátyádnak, egyetlen rokonodnak, nekem kell gondoskodnom rólad és az örökségedről. Mégsem teljesítettem a kötelességemet. Legalábbis nem úgy, ahogyan az elvárható lett volna tőlem. De nem mentegethetem magam, hiszen a tettemre nincs mentség: kapzsi voltam és önző.

Mindig irigyeltem apád jól menő vállalkozását, üzleti sikereit és a vagyont, amire az évek során szert tett. Most itt volt a ragyogó alkalom, hogy megkaparintsam magamnak, és én éltem is a lehetőséggel. Kicsi voltál és tehetetlen, nem harcolhattál ellenem, nem is tudtad, hogy harcolnod kellene. Nem tiltakoztál, amikor a kocsimba szálltál, azt hitted, hazaviszlek magamhoz. Sosem felejtem el az arcodat, amikor megálltunk az árvaház előtt. Ez az arc kísért azóta is a rémálmaimban, de meg is érdemlem, jól tudom.

A szerzeteseket könnyűszerrel meggyőzhettem, hogy új néven szólítsanak, és semmit ne higgyenek el neked, amit a múltadról mesélsz. Csak egy kis hozzájárulás az intézet fenntartásához, és máris bőszen állították, hogy a szüleidet a himlő vitte el a szegényházban.

Évekig küzdöttem a lelkiismeretemmel, nem volt egy nyugodt éjszakám sem. Egyetlen percig sem tudtam maradéktalanul élvezni a frissen szerzett gazdagságot. Persze pontosan tudtam az okát, de eleinte el tudtam hessegetni magamtól az intő gondolatokat.

Amikor ráuntam az örökös harcra, kitaláltam egy félmegoldást: a tanulmányaid finanszírozásával csillapíthattam háborgó lelkiismeretemet anélkül, hogy szemtől szembe vállalnom kellett volna a tettemet. Önző gondolat volt, igen. De segített valamelyest, és azzal vigasztaltam magam, hogy Téged is kárpótollak valamennyire.
Örömmel hallottam, hogy az iskolák után sikerült elhelyezkedned egy jóravaló embernél, úgy láttam, innentől minden rendben lesz, helyrehoztam a hibámat.
De néhány hónapja súlyosan megbetegedtem, és az orvosok szerint sosem fogok felépülni teljesen. Talán túl öreg vagyok már, talán túl sokáig marcangoltam önmagam a múlt miatt.

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok az élők sorában. A végrendeletemben megkértem az ügyvédemet, hogy ezt a levelet postázza Neked. Természetesen mostantól Tiéd a gyár, a ház, minden, amit már hosszú évekkel ezelőtt meg kellett volna kapnod. Sajnálom, ahhoz túl gyáva voltam, hogy mindezt valaha is személyesen nyújtsam át Neked.

Tudom, a bocsánatodat sosem nyerhetem el, nem is kérhetem. Mint ahogyan azt sem remélhetem, hogy valaha is megértesz, hiszen én is alig értem magamat. De látod, ahhoz is túl gyáva vagyok, hogy ilyen teherrel térjek meg a másvilágra.

Még egy titkot őrzök a Számodra: tudnod kell, nem voltál egyedül a szüleid halála után sem. Nem Te voltál az egyetlen, akit kiszakítottam az otthonából, akit megfosztottam a családjától. Te rá is jól emlékeztél, de a szerzetesek meggyőztek, hogy csak képzelődsz, amikor a húgodat említed. Igen, Fiam, van egy húgod, Rose. Ő most Sophia Newbern néven él a Szent Margit Intézetben, hamarosan nagykorú lesz, és ő is kiszabadul az árvaház falai közül. Természetesen az ő taníttatásáról is gondoskodtam, azt reméltem, el tud helyezkedni egy hivatalban vagy egy iskolában. De erre már nem kerül sor, tudom, Fiam, hogy velem ellentétben Te méltón fogsz gondoskodni róla.”

Matt annyiszor olvasta a levelet az elmúlt napokban, hogy már kívülről tudta minden egyes sorát. Amint megkapta, vonatra szállt, hogy a húgáért jöjjön. A gyár átvétele, a beköltözés a régi családi házba várhat, a húga azonban egy nappal sem tölthet el többet az intézetben a szükségesnél! Matt nagyon is jól tudta, milyen szörnyű hely az árvaház.

Ahogyan a vonaton utazott idefelé, arra gondolt, milyen ördögi tervet eszelt ki annak idején Henry bácsikája, hogy nemcsak az otthonuktól, de egymástól is ilyen messze helyezte el a két testvért. Nehogy véletlenül találkozzanak és egymásra ismerjenek.

Bár Rose aligha ismerte volna fel őt, hiszen olyan kicsike volt még akkor, amikor elkerültek otthonról! Matt örült, hogy neki biztosan nem voltak olyan emlékei, amelyektől meg kellett szabadulnia, amelyekről idegenek bizonygatták, hogy csak a saját képzelgései.

Vajon mit fog szólni, amikor meglátja? Ő is kapott levelet a bácsikájuktól? Vár már rá?

Matt fejében csak ezek a kérdések jártak egyre, mással nem foglalkozott, nem akart foglalkozni. Eleinte forrt benne a düh Henry iránt, amiért kettejük életét is tönkretette a saját önös érdekei miatt, és nem vigasztalta a tudat, hogy a bácsi egy pillanatig sem tudott felhőtlenül örülni a szerzeményeinek.

De aztán arra gondolt, ugyan mit tehetne most már? Hiszen a bácsikája halott, ahogyan a szülei is! Őket, a boldog kisgyermekkort már semmi sem hozhatja vissza. Megbocsátani nem tud, talán nem is fog soha, így hát azt tette, amit olyan jól megtanult már: felejtett. Legalábbis megpróbálta.

Igen, most csak egyetlen dolgot tehet: el kell mennie Rose-ért, ki kell szabadítania, gondoskodnia kell róla.

A keze már a Szent Margit Intézet kilincsén volt, az ajtó ugyanolyan fájó nyikorgással nyílt, ahogyan azon a viharos éjszakán az ő árvaházáé. Matt szíve összeszorult. Hát mégsem tud felejteni?

Egy arra járó apácától érdeklődött Sophia Newbern iránt. Milyen gyűlöletes név! Most utoljára ejtette ki a száján, fogadkozott ismét.

Az apáca egy szoba felé mutatott.

- Nagyon izgatott, valami levelet kapott, ami teljesen felkavarta – jegyezte meg az apáca rosszalló hangon.

Matt ismét megdermedt. Levelet? Ez nem lehet véletlen!

Nagy levegőt vett, és óvatosan kinyitotta a szoba ajtaját.

A pici, egyszerű helyiségben, ami a bezsúfolt könyvekből ítélve afféle könyvtár lehetett, az egyetlen ablaknál egy törékeny, apró lány állt háttal neki. Szőke haja egyszerű lófarokban lógott, puritán barna ruhájának ujjait feltűrte, talán épp a munkája közepén találta a levél.

Hol a kezében tartott papírdarabra meredt, hol pedig az ablakon nézett ki, miközben nagyokat sóhajtott. Mattnek eszébe jutott, mennyire nehéz volt neki is eldöntenie, hihet-e a levélben írtaknak. Azon tanakodott, vajon ki űz ilyen gonosz tréfát vele, mivel érdemelte ezt ki? Muszáj véget vetnie húga tépelődésének, nem hagyhatja kétségek között vergődni!

De nem tudta, mit mondjon neki. Hogyan fogjon hozzá? Fájdalmasan hunyta le a szemét.

- Rose? – suttogta.

Amikor felpillantott, látta, hogy a lány az ablaknál megpördül és kíváncsian mered rá.

- Rose! – ismételte meg immár hangosabban, határozottabban, boldogabban.
- Nathaniel? – tett egy tétova lépést felé a lány.

Mattet furcsa érzés fogta el. Milyen régen szólították így! Milyen nagyon-nagyon régen! Olyan sok évvel ezelőtt, hogy azt hitte, csak képzelődött. Ez az egyetlen szó gyorsabban és könnyebben győzte meg, hogy annak idején nem hallucinált, mint az a nyavalyás levél!

Szorosan átölelte húgát, olyan szorosan préselte magához, hogy az szinte nem kapott levegőt. Rose mégsem panaszkodott. Ő sem akarta elengedni. Annyi év hiábavaló könyörgés, reménytelennek tűnő ima és ábrándozás után végre megkapták, amire a legjobban vágytak, hogyan is engedhették volna el? Hiszen immár ott tarthatták a karjaikban: a családot.