Hatos számú palack

Jobb későn, mint soha, nemde? :) Nagyon sajnálom, hogy ennyit késlekedtem, remélem, már tűkön ülve várjátok, hogy miként folytatódik a történet! Nos, ezúttal visszatérünk egy régi helyszínre, és néhány ismerőssel is találkozunk! Elöljáróban ennyit, és most jó olvasgatást kívánok!

p.s. a zenével sajnos adós maradok, de ha még arra is időt szánnék most, tovább késnék a frissítéssel...
p.p.s. mégis van zene, nagyon ideillő, jó kis dalt találtam ;)




Szép jó estét, barátom!


Legalábbis remélem, hogy a tied jó, ha már az enyém nem az. Biztosan nagyon elfoglalt vagy a kiszabadításom alapos megtervezése miatt, de megengedem, hogy egyetlen estére elengedd magad, elmenj szórakozni, emiatt igazán ne legyen lelkiismeret furdalásod. Kérlek, rúgj ki a hámból helyettem is! Én már az idejét sem tudom megmondani, mikor mulattam utoljára úgy istenigazából. Hát, mióta itt vagyok Pire-on, egészen biztosan nem.

Az estéim egyre ugyanúgy telnek: a végkimerültség határán hazavánszorgok a munkából, vacsorázok a nagyival, aztán szervezem egy picit a menekülésemet, majd bedőlök az ágyba, hogy másnap egy hasonlóan „izgalmas” nap virradjon rám.

A szabadulásom tervezésén ne csak azt értsd, hogy éjjel-nappal kétségbeesett üzeneteket körmölök Neked. Mint már mondtam, csupán végső mentsvárként fordultam Hozzád, hidd el, én mindent megpróbáltam már, és próbálok továbbra is. Az összes barátomat, haveromat, ismerősömet, osztálytársamat, szerintem mindenkit, akivel valaha is találkoztam, vagy csak láttam az utca túloldaláról, felhívtam, megkerestem és könyörögtem, hogy adjon kölcsön egy kis pénzt, vagy segítsen munkát szerezni valami civilizált helyen, vagy csak annyira szánjon meg, hogy befogadna pár éjszakára, amíg találok más megoldást.

Azt hiszed, segített valaki is? Persze hogy nem, hiszen akkor nem Neked rimánkodnék. Azt mondják, a bajban derül ki, ki is igazi barátja az embernek. Hát, mit ne mondjak, nem éppen kellemes felismerés, hogy ezek szerint nekem egy ilyenem sem akad. Hirtelenjében valahogy senki sem akar emlékezni rám, lerakják a telefont azzal, hogy téves hívás, vagy megfenyegetnek, hogy feljelentenek zaklatásért. Na jó, ezek extrém esetek, a többség csak udvariasan kihátrál, de akkor is. Elismerem, sosem voltam az a nagyon közvetlen, barátkozós típus, mégis váratlanul ért, hogy senki sem áll mellettem a bajban.

A nagyi ott van – mondod most biztosan. Igen, igazad van, de... én nem az ő életét akarom élni, márpedig itt nem tehetek mást. Az ő házában élek, az általa szerzett munkát végzem, és mindenütt az ő barátai, ismerősei vesznek körül. És én folyton arra gondolok, hogy menthetetlenül itt fogok ragadni örökre. Észre sem veszem, és elröppen az életem, miközben még mindig ennek a világvégi fogadónak a pultját törölgetem, és az emeleti hálószobában alszom, ahol annak idején a vakációkat töltöttem.

Éppen ezért kézzel-lábbal tiltakozom minden ellen, ami egy picit is közelebb vinne ahhoz, hogy én is becsavarodott szigetlakóvá váljak. Sosem kísérem el például a nagyit, amikor a szomszédai áthívják teára vagy vacsorázni. Eleinte még vettem a fáradságot, hogy kitaláljak valami hihető kifogást, de ma már mindketten pontosan tudjuk, hogy kár is kérdezni, úgysem fogok menni. Inkább ezer magányos este a kertben, mint unalmas bájcsevegés az időjárásról, na meg arról, hogy ugye nem is lehet elképzelni tökéletesebb helyet ennél a szigetnél?

Szóval így állok. Közönyösen tengetem a napjaimat, miközben várok a csodára. Mert nem tudom, ugyan mi más szabadíthatna meg. Ha Te eljönnél értem, az is ugyancsak csodaszámba menne. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hinnék Benned. Még nem tartok ott, hogy feladjam a reményt. Azt hiszem.

Meg aztán amúgy sem árt hinnem a csodákban egy ilyen helyen, ahol nap mint nap természetfeletti dolgok történnek. Igen, megint a sziget szellemére gondolok. Majd’ minden este hallom a megmagyarázhatatlan zajokat, és látom a különös fényeket. Szinte már hiányozna is, ha nem így lenne. Na, azért ott még nem tartok, nagyon is jólesne, ha végre nem rettegve kellene elaludnom.

A nagyi még mindig nem vett észre semmit, úgyhogy már nem is kérdezem. De a fogadóban azért érdeklődtem, hátha. Talán nemcsak a mi házunk közelében kísért. Mindenesetre meglehet, nem a legelső munkanapomon kellett volna szóba hoznom, mert ez már megalapozta az azóta sem éppen ideális kapcsolatomat a főnökömmel, Mrs. Brenish-sel.

Az egész úgy kezdődött, hogy már hetek óta tengettem unalmas napjaimat a nagyi házában, a kertet sem igen hagytam el, csak néha merészkedtem le egy-egy röpke sétára a partra, de az sem erőltettem túlzottan. Mielőtt még azt hinnéd, hogy a lehetséges kalózok vagy földönkívüliek elől bujkáltam volna, hadd tájékoztassalak, hogy ennyire azért még én sem vagyok gyáva! Na jó, a vesémbe látsz. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy bíztam benne, akárki vagy akármi is csapja azt az éktelen zajt éjjel, nappal alszik. Azután, hogy milyen hangosan tombol éjszaka, nem is csodálnám, ha reggelre hullafáradtan esne össze...

Szóval jó volt nekem a kert meg a ház. Nem túlzottan vágytam a pire-iak közé. Nem volt kedvem az udvarias csevegéshez, az „ugye milyen szép időnk van ma?” kezdetű rendkívül tartalmas társalgásokhoz, az illedelmes mosolyokhoz. Meg aztán sosem tudhattam, kinek és mennyit mesélt el a nagyi a történetemből, így nem sejthettem, kinél mire számítsak. Tehát köszöntem szépen, elvoltam én a Borgh-birtok határain belül.

Persze a nagyi nem értett velem egyet. És ha már az állandó teázásaira meg szomszédolásaira nem tudott magával csábítani, hát kitalálta, hogy nekem munka kell. Állás, amely színt vinne a napjaimba. Igen, pontosan így fogalmazott. Mielőtt elkezdhettem volna magyarázni neki, hogy számomra a rózsakertben is van épp elég szín, nem vágyom a kerítésen kívülre, hozzátette, hogy a fizetés sem jönne rosszul.

Visszahőköltem. Eddig bele sem gondoltam, hogy a nagyinak költségeket jelent az itt tartózkodásom. De igazából nem is erről volt szó, nem vágta földhöz a plusz egy adag kaja és a megnövekedett rezsi, mert szerencsére a nagyapám jó előre gondoskodott róla, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Viszont ha valaha is ki akarok innen jutni, ahhoz pénz kell. A nagyi megfinanszírozza az itt tartózkodásomat, de a menekülésemet és a normális világban élt életemet aligha.

A nagyi félreértette a hallgatásomat.

- Nem mintha elvárnám, kicsim, hogy fizess, amiért itt lakhatsz – mondta gyorsan.
- Azért nem akarok túl sokáig a nyakadon élni – feleltem. – Nem akarom, hogy azt hidd, kihasznállak.
- Jaj, Joley, egy pillanatig sem fordult meg ilyesmi a fejemben – legyintett a nagyi. – Tudom jól, hogy azért jöttél ide, mert...
- Mert nem volt máshova mennem – szakítottam félbe.

A szemébe néztem, és láttam, hogy megdöbbent. Nem ezt várta. Inkább valami olyasmit, hogy mert tudtam, a nagymamám mindig szívesen fogad, mert itt szeretetet és biztonságot találok, hogy ha bármi rossz ér, a nagyim csak magához ölel és megvigasztal, vagy valami hasonló. Nem pedig azt, hogy nem volt más választásom. Hogy valóban a hajléktalanság elől jöttem ide. Hogy ha tehettem volna, feléje sem nézek a szigetnek.

Azt hittem, ezt eddig is tudta, de ezek szerint úgy gondolta, csak túloztam, és a helyzet azért nem volt annyira kilátástalan, mint amilyennek lefestettem.

Mégis úgy éreztem, jobb, hogy őszinte voltam hozzá. Ennyit megérdemelt, ha már kihúzott a bajból. Legalább nyílt lapokkal játszhattunk.

Talán most visszavonja az állásajánlatot, kirak a házból, és látni sem akar többé. Végül is tényleg csak kihasználom – futott át az agyamon. Az elmúlt hetekben mást sem tettem, mint a sebeimet nyalogattam a ház menedéket nyújtó falai között, hagyva, hogy a nagyi körülugráljon. Jó, természetesen segítettem a házimunkában, és nem engedtem, hogy állandóan kiszolgáljon, de érted.

- Milyen munkáról lenne szó? – törtem meg a csendet. Ezek után, még ha a Dunnet-farmon kell trágyát lapátolnom, azt is muszáj lesz elvállalnom, hogy egy picit jobb színben tűnjek fel a nagyi előtt – gondoltam.
- A fogadóba keresnek kisegítőt – válaszolta, és folytatta a virágok rendezgetését a konyhaasztal közepén álló vázában, amit az imént hagyott félbe, amikor tudatosult benne, hogy tényleg utálok itt lenni.

Talán javíthattam volna a helyzeten, ha bevallom, hogy igazából a házzal nincs semmi bajom, a szobám tetszik, a kert is kifejezetten szép, őt pedig nagyon szeretem, annak ellenére, hogy máig nem értem, mi a fenét tud itt magával kezdeni. És a sziget sem egy csúnya hely éppen, csak lehetne pár ezer mérfölddel közelebb a civilizációhoz.

- Brenish-ék lánya még a nyáron elment Pire-ról, az ő helyére kellene valaki – szakította félbe a nagyi a gondolatmenetemet. Őszinteségi roham elhalasztva.
- Emily lelépett? – csodálkoztam. Mindig is sejtettem, hogy ő a legkevésbé eszement ezen a szigeten, de ezt azért még belőle sem néztem volna ki. Wow, le a kalappal, Emily! – És hova ment?
- Nem tudom – vonta meg a vállát a nagyi. Persze, ha valaki elhagyta Pire-t, már azonnal ki is került a szigetlakók érdeklődési köréből. – Összeismerkedett valami fiúval azon a filmforgatáson, és vele ment, amikor vége lett a munkának.

Bár most lenne az a filmforgatás! Gondolj csak bele, mennyi normális, épelméjű ember hemzseghetett akkor a szigeten! Biztosan pezsgett az élet... Sokkal elviselhetőbb lehetett Pire, mint most. Igaz, a helybeliek ezzel valószínűleg nem értenének egyet, de mi sem bizonyítaná jobban, hogy igazam van, nem?

- Szóval kell valaki, aki letörli a pultot, elmossa a söröskorsókat és kitakarítja a szobákat – foglaltam össze. Emily világéletében ezt a melót végezte, emlékszem rá, hogy mennyire sajnáltuk, amiért ilyesmivel kellett töltenie a vakációját. Nem csodálom, hogy az első adandó alkalommal meglépett!
- Ezt Caroline-nal kell megbeszélned – mondta a nagyi. Éreztem, hogy még mindig nem vagyok jó nála.

Hogy javítsak a helyzetemen, rögtön le is mentem a fogadóba elintézni ezt a bizonyos állást. Ha van egy csepp eszük Brenish-éknek – és egy kis szerencsém nekem – nem vesznek fel. Mindig is gyűlöltem a házimunkát, sosem voltam az a tisztaság- és rendmániás fajta, csak akkor csináltam meg bármit is, ha már végképp halaszthatatlan volt.

A kertek között osontam le a kikötőig, eszem ágában sem volt azon az úton menni, amin mindenki más – még a végén kiszúrnák, hogy előbújtam a rejtekhelyemről, és jönnének azon a bizonyos bájcsevejek, amikre az imént már céloztam.

Sikerült észrevétlenül lejutnom a fogadóig. Nagy levegőt vettem, és beléptem. A helyiség kihalt volt, sehol egy lélek. Hogyne, így délelőtt az emberek többsége vagy Turner Islanden dolgozott, vagy egy halászhajón tüsténkedett odakinn, a tengeren.

Nyugodtan körülnézhettem hát. Egy cseppet sem változott a pub. Ugyanaz a kopottas hangulat. A falakon a már ezerszer látott fényképek a helyiek legnagyobb fogásairól, meg néhány halászkellék mutatóba. A kandalló, amely előtt mindig melegedtünk Careennel, ha eláztunk idefelé jövet, most némán, sötéten tátongott. Még csak néhány asztalról vették le a székeket, alighanem azon vendégek kedvéért, akik reggeli helyett dobtak be egy kis lélekmelegítőt, mielőtt nekivágtak volna a napnak.

Sokat jártunk ide, amikor a szigeten vakációztunk. Hogy azért, mert máshova nem igazán lehet menni Pire-on, vagy mert a kikötő közelsége miatt olyan reményteli hely volt, nem tudom. Mindenesetre, ha rossz volt az idő – ami azért errefelé elég gyakran előfordul –, és nem tudtunk kimenni a partra, általában ide jöttünk. Careen a halászlegényekkel incselkedett, és próbálta elérni, hogy a korát figyelmen kívül hagyva meghívják egy whiskyre, Adam meg az öregekkel kártyázott, és nevetve nyerte el a pénzüket. Én legszívesebben bekuporodtam a kandalló mellé állított vén fotelba a könyvemmel, és azt képzeltem, hogy valójában nem is a szigeten vagyok. Hanem otthon a szobámban. Vagy éppen annak a történetnek a színhelyén, amit olvastam. Bárhol, csak nem Pire-on.

Nosztalgiával néztem a régi karosszéket, úgy tűnt egy hajszálnyival sem tolták odébb az elmúlt évek alatt. Önkéntelenül is megindultam felé, majd lehuppantam. Kezeimet végighúztam a kirojtosodott huzatú karfákon, és kinéztem az ablakon. Innen pompásan rá lehetett látni a kikötőre. Elsőként vehettem észre az érkező hajókat, és csalódottan búcsúztathattam őket, amikor engem galád módon hátrahagyva ismét kifutottak a tengerre.

- Segíthetek? – zökkentett ki a mélázásomból egy hang.

Ijedten kaptam fel a fejemet. A pult mögött egy férfit láttam, zöld kötényt viselt, és szorgosan törölgette a kezében tartott söröskorsót. Na, Bob sem változott semmit.
Hitetlenkedve tett felém néhány lépést, majd az arca egyszeriben felderült.

- Joley? Joley Fisher, tényleg te lennél az? – kérdezte még mindig döbbenten.
Sután bólintottam.
- Nahát, mi szél hozott erre? Úgy értem, Mrs. Borgh természetesen mesélte, hogy itt vagy, de... – nem fejezte be a mondatot.

Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, most akkor mennyit tud? Azért mégsem kérdezhettem rá.

- A nagyi mondta, hogy lenne itt egy állás – álltam fel a fotelból.

Bob egyik ámulatból a másikba esett. Elismerem, sok lehetett ez így egyszerre. A Pire-t hírhedten gyűlölő, beképzelt városi lány nem elég, hogy kénytelen-kelletlen visszatér utált szigetére, de még munkáért is kuncsorog. Szinte vártam, hogy hirtelen előbukkanjon Pire teljes lakossága, és csapra verve a söröshordókat, önfeledten táncolva ünnepeljék a leigázásomat, a megaláztatásomat.

Ám a spontán fieszta helyett Bob csak annyit mondott:

- Azt hiszem, ebben nem dönthetek egyedül. Várj egy kicsit, idehívom Caroline-t – azzal kezében a korsóval és a konyharuhával elindult hátra. Az ajtóban azonban visszafordult. – Kérsz valamit? Szolgáld ki magad nyugodtan – tette hozzá gyorsan, és elment.

Hát igen, ez is Pire. A nyitva és őrizetlenül hagyott kocsmák, a tulajdonképpeni idegenek önkiszolgáló pubjainak színhelye. Ilyesmi Londonban aligha fordulhatna elő, ezt meg kell hagyni.

Eldöntöttem, hogy kihasználom az alkalmat, ha Bob már így felajánlotta. A pult mögé léptem, leemeltem egy poharat és csapoltam magamnak egy pint sötét, habos sört. Milyen régen ittam már ilyet!

- Részemről fel vagy véve – hallottam meg ismét Bob hangját a hátam mögül, mire ijedtemben majdnem elejtettem az italt.

Hátrafordultam, és a vigyorgó fogadóssal találtam szembe magam, aki nem zavartatva magát, kivette kezemből a sörömet, és szakértő szemmel vizsgálgatta.

- Igen, tökéletes csapolás – csettintett elismerően. – Dolgoztál már pubban korábban is?
- Nem – vontam meg a vállam. – Csak épp elégszer láttam már, ön hogy csinálja.
- De az már évekkel ezelőtt volt! – nevetett Bob. – Látom, Pire kitörölhetetlen nyomot hagyott benned.

Sikerült kipréselnem magamból egy kényszeredett mosolyt. Kitörölhetetlen, az biztos. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogyan ő gondolja. De végtére is a lehetséges főnökömmel beszéltem, szóval jobbnak láttam, ha ezt nem kötöm az orrára.

- Attól még, hogy tud sört csapolni, nem biztos, hogy alkalmas a munkára – szólalt meg a fogadós mögött a felesége.

Caroline Brenish, na igen. A szigetlakók mind esküdöztek, hogy ő a világon a legkedvesebb kocsmárosné, de én ezt valahogy sosem láttam így. A testvéreimmel és velem mindig elég kimért volt. Ahogyan a véletlenül erre tévedő turistákkal is. Aki nem tudott felmutatni egy pire-i születési bizonyítványt, az bizony nem is álmodhatott a jóindulatáról. Eddig ez sosem zavart, és most sem kellett volna, de rajta is múlt az állásom, úgyhogy igyekeztem szélesebbre venni azt a bizonyos erőltetett mosolyt.

- Nagyon szívesen elvégzek bármilyen feladatot – hazudtam. A menekülésért mindent.

Mrs. Brenish sokáig habozott, miközben Bob és én várakozva lestük, elhatározza-e magát végre.
- Rendben – adta meg magát végül. – De ha hibázol, fel is út, le is út – tette hozzá fenyegetőn.

Miután megállapodtunk a részletekben, el is kezdtem a munkát. Azt hittem, kapok még pár napot, mielőtt ténylegesen belevágnék, de mit is gondoltam! Emily már hónapokkal ezelőtt elment, azóta kerestek valakit a helyére. Hogy nem találtak senkit, azt nem csodálom. Nemcsak a hely taszíthatott minden normális jelöltet, hanem a Mrs. Brenish-sel való közös munka is. Hitler hozzá képest szelídlelkű apáca. Mindig gondoskodik róla, hogy soha egy szabad percem ne legyen, és ha mégis idő előtt végeznék a kijelölt feladatokkal, meggyőződése, hogy összecsaptam a munkát, és utasít, hogy végezzem el újra.

Az én szobám nem olyan tiszta odahaza, mint az itteniek, és a poharaink sem csillognak annyira, mint a kocsmában, hadd tegyem hozzá. Kizsákmányolás a javából, ahogyan már mondtam neked.

Mielőtt még zárnám a soraimat, hadd említsem meg azt a kis incidenst, amire már utaltam: felhoztam a szellememet rögtön az első napomon. Nem is értem, miért hívom szellememnek, nem akarok én saját szellemet, sőt, semmilyen szellemet sem akarok! Szóval felhoztam a szellemet. Nem az enyémet, a szigetét, rendben?

Igazából nem terveztem, de Bob megjegyezte, hogy milyen fáradtnak tűnök, pedig csak pár órája kezdtem el dolgozni. Azt mégsem mondhattam, hogy azért, mert a kedves neje már most halálra dolgoztat.

- Csak nem igazán tudok aludni – feleltem, és végül is ez igaz.
- Túl jó a levegő itt, ugye? – vigyorgott Bob. Na, az ilyen jellegű poénokra nem vagyok vevő, holott az itteniek előszeretettel puffogtatnak előttem hasonlókat. Így hát az illedelmes mosolytól ezúttal eltekintettem.
- Igazából inkább arról van szó, hogy megmagyarázhatatlan zajokat hallok éjjelenként, hogy a különös fényekről a parton ne is beszéljek – néztem rá, figyelve a reakcióját.

Bob kővé dermedt.

- Furcsa zajok és fények? – nevetett zavartan, amikor sikerült összeszednie magát.
- Csak nem képzeled, hogy kísértetek lennének a szigeten? – csattant fel Mrs. Brenish. – Ezek a mai fiatalok annyi ostobaságot látnak a tévében, és azt hiszik, a valóságban is léteznek mindenféle szörnyek meg rémek – nevetett gúnyosan. Majd epésen hozzátette: – Úgy emlékszem, a hatos szobában nem vetetted be rendesen az ágyat, Joley.

Erről ennyit. Természetesen rendesen bevetettem az ágyat a hatosban, de azért megcsináltam még egyszer, hadd legyen elégedett.

A szellemet pedig azóta sem hoztam szóba többet. Biztos vagyok benne, hogy tudnak valamit, amit én nem, de nem akarom kockáztatni az állásomat. Márpedig ez történik, ha bármit teszek, ami Caroline Brenish-nek nem tetszik – és lássuk be, az ilyesmi napjában többször is előfordul.

Na, de nem panaszkodom Neked többet, mert már így is biztosan azt hiszed, hogy egy állandóan nyafogó kis hisztérika vagyok. A végén még úgy döntesz, hogy nem is érdemlem meg azt a mentőakciót. Szóval leálltam, ígérem.

Amúgy is ideje aludnom, holnap is munka a változatosság kedvéért, az én kis házi kísértetemnek köszönhetően pedig valószínűleg nem fogok túl sokat pihenni. A fenébe, már megint becézgetem! Látszik, hogy túl fáradt vagyok. Csak el ne felejtsem holnap reggel, a fogadóba menet „feladni” ezt az üzenetet Neked...

Joley,
akinek még véletlenül sincs saját szelleme!