Ötös számú palack

Hosszú szünet után itt a folytatás.
Remélem, nem veszítettétek el még sem a fonalat, sem az érdeklődést, abban pedig ugyancsak nagyon bízom, hogy tetszeni fog Nektek ez a fejezet, meg a zene is :)



Én hősöm!


Remélem, közel már a szabadulásom órája. Ugye közeleg? Mert én Mrs. Brenish kirohanásait már nem sokáig bírom, az biztos. Ha azt mondom, kihasznál, az még egy elég enyhe kifejezés. Látástól vakulásig dolgoztat, ráadásul éhbérért. De egy magamfajta meg nem értett művész ugyan miben reménykedhet? Hát, természetesen Benned, én megmentőm! Hogy majd Te jössz, és örökre elviszel erről a szigetről valahova, ahol soha többet nem kell majd söröskorsókat mosogatnom és fürdőszobákat takarítanom! Ugye már elindultál?

Nos, miután minden türelmemet összeszedve végighallgattam Mrs. Brenish ezredik prédikációját arról, hogy ő mekkora szívességet tesz a nagyinak, amiért felvett, pedig szemmel láthatóan alkalmatlan vagyok erre az állásra (mondhatna valami olyat is, amit még nem tudok...), és befejeztem a munkát – immár az ő vigyázó szemei mellett –, hazajöttem (útközben gyorsan útjára bocsátottam az előző palackot), és nekiláttam a következő üzenetemnek, mivel eléggé érdekes helyen hagytam abba a múltkor, úgyhogy gondolom, már lerágtad a körmödet az izgalomtól. Tudom, kicsit sokat képzelek magamról, azt hiszem, semmi más nem érdekel Téged, csakis az én élettörténetem. Az átlagosnál több önbizalom szorult belém, ezt már az óvodában is megmondták anyuéknak, akik persze cseppet sem sopánkodtak emiatt, sőt. Ha akkor tudták volna, hogy ennek az lesz az eredménye, hogy az ő kicsi lányuk megingathatatlanul hiszi majd, hogy az egyetlen elképzelhető karrier számára az énekesi pálya, azt hiszem, idejében kigazolták volna belőlem ezt a fene nagy magabiztosságot.

No, de vissza a történetemhez! Hol is hagytam abba? Ja, igen, amikor éppen indulni, azaz inkább szökni készültem a nagyi kertjéből, mert józanul végiggondolva ugyan ki fogadott volna tárt karokkal azok után, hogy feléje sem néztem évekig? Hát, az én nagyim, szerencsére.

Ahogyan félve megfordultam, felkészülve a legrosszabbra, rá sem mertem nézni. A fűszálakat számolgattam a cipőm orra előtt.

- Joley, kicsikém – hallottam meg a nagyi hangját egészen közelről. Nem akartam felemelni a tekintetem, nem akartam szembenézni az ítélettel. Ő kezét az államra tette és gyengéden, de határozottan kényszerített, hogy ránézzek.

A szemembe már megint könnyek gyűltek. A fenébe is, olyan átkozottul érzékeny vagyok mostanában! Könnyeim fátylán át mintha mosolyogni láttam volna a nagyit. Lehetséges volna? Elképzelhető, hogy mindent megbocsát, elfelejt? Valószínűleg inkább csak túl feledékeny, és nem emlékszik rá, mennyire elhanyagoltam az utóbbi időben. Gyakori az ilyesmi ebben a korban, és hihetőbbnek is tűnt, mint a feltétel nélküli és azonnali feloldozás.

Megtöröltem a szemem a pulóverem ujjával, hogy jobban meg tudjam nézni a nagyit. De nem tévedtem, még mindig rendületlenül mosolygott. És rám. Gyorsan körbenéztem, de nem, nem volt más rajtunk kívül a kertben.

- Mi történt, Joley? Mi a baj? – szólalt meg ismét a nagyi, s a viszontlátás örömét egyre inkább az aggodalom váltotta fel a szemében. Igyekezett az asztal felé tolni, s mivel egyre jobban elhatalmasodott rajtam a fáradtság és az éhség, szó nélkül hagytam.

Minden elismerésem a nagyié, amiért türelmetlenségét és kíváncsiságát legyőzve, ragaszkodott hozzá, hogy mindenekelőtt egyek valamit. Na, nekem sem kellett kétszer mondani, valósággal rávetettem magam arra az isteni vacsorára, és csak akkor vettem észre a nagyi döbbent tekintetét, amikor már üresen állt előttem minden tányér.

- Jaj, nagyi, ne haragudj, felfaltam előled a vacsorádat – sajnálkoztam, de ő csak legyintett.
- Ugyan már! De most mondd csak, mi baj történt!

Hát igen, a nagyi sem most jött le a falvédőről. Ha itt vagyok, annak komoly oka van. Nagyon is jól látta, hogy nagy a gond.

Most, hogy már tele volt a hasam, és elég sanszosnak tűnt az éjszakai szállás is, megkönnyebbülten dőltem hátra, és beszámoltam az elmúlt kábé fél évemről, onnantól kezdve, hogy a szüleimet kiborítottam, amikor bejelentettem nekik, hogy a bandával megkíséreljük meghódítíani a világot, egészen a Pire-ra vezető kalandos utamig.

Szegény nagyi, alaposan meglepődött. A New York-i lakásom és étrendem részletes taglalásáról hamar le is tettem, nem akartam esetleg veszélybe sodorni a szívműködését.

Mikor a mesélés végére értem, izgatottan vártam a válaszát: hazaküld vagy befogad? Nem is bírtam ránézni, inkább azzal foglalatoskodtam, hogy igyekeztem megsaccolni, hány métert nőttek a kert fái a legutóbbi látogatásom óta.

- Nos, kicsikém, ideje felvinni a táskádat a szobádba – szólalt meg végül.

Óvatosan felpillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, nem hallottam rosszul. A nagyi tényleg nem dob ki, nem küld haza. Hanem elszállásol az én régi szobámban.

Mielőtt még bármit mondhattam volna, vagy egyáltalán felfoghattam volna, hogy annak ellenére, nem ezt érdemelném a sokévi hisztimért, ő már fel is pattant és a ház felé indult.

- Mi az, Joley, nem jössz? – nevetett vissza rám.

Mintha tegnap mentem volna el duzzogva a szigetről: a házban semmi sem változott. A nagyi még csak egy képet sem cserélt le a falon, úgy tűnt, mintha egy kisebb időutazást éltem volna át. És ez a változatlanság az elmúlt hónapok káosza után nagyon is megnyugtató volt.

Hűségesen lépkedtem felfelé a lépcsőn a nyomában, majd amikor a folyosó végén balra kinyílt az ajtó, tátott szájjal cövekeltem le a küszöbön. Itt is minden ugyanolyan volt, mint amilyennek hagytam, még a párnák is ugyanúgy voltak elrendezve az ágyamon.

Évekkel ezelőtt szinte sírva rohantam el a szobából, ahova most hálásan tértem vissza. Mert körülöttem minden azt sugallta, a nagyi azóta is várt rám.

Már aznap is nagyra értékeltem, hogy annyi év után a nagyi úgy őrizte meg a szobámat, ahogyan még oly régen és olyan durcásan elhagytam, hát még ha tudtam volna akkor, amiről nemrég szereztem tudomást: nevezetesen, hogy anyuék habozás nélkül átalakították az otthoni szobámat, holott sokkal több időt töltöttem ott, és sokkal később hagytam el, mint Pire-t. Erről ennyit.

Ledobtam a táskámat a földre, és leültem az ágyra. Nagyra nyílt szemekkel néztem körbe a szobában: az ódon ruhásszekrényen, amely olyan hatalmas volt, hogy sosem találtam meg benne a cuccaimat; a cirádás fésülködőasztalon, amit titkoban imádtam, bár mindig azt mondtam, hogy nekem ez túl giccses; a csipkefüggönyös ablakon, amely mögött az almafa lombja körvonalazódott; és előtte a nagyi saját hímzésű párnáival kibélelt kis kanapén, amelyen annyira imádtam olvasni; no meg a falakat díszítő tájképeken, amelyek Pire egy-egy lélegzetelállító részletét ábrázolták. Annak idején kiterveltem, hogy rocksztárok posztereit fogom a festmények helyére tenni, csak hogy bosszantsam a nagyit, hátha kétségbeesésében hazaküld. De emlékszem, csak álltam a képek előtt, kezemben a poszterekkel és a ragasztószalaggal, amellyel kifejezetten tönkre akartam tenni azt az átkozott virágos tapétát, és egyszerűen nem bírtam megtenni. Nem voltam képes leakasztani az Athar Monadh lejtőit és a vad, sziklás partot ábrázoló képeket. Mint már mondtam, Pire nem tehet arról, kik lakják, attól ő még egy nagyon szép kis sziget.

- Addig maradsz, ameddig csak jólesik – mondta a nagyi az ajtóban álldogálva. – És a helyedben én most lefeküdnék, hosszú út áll mögötted. Holnap még beszélgetünk.
- Nagyon köszönöm, nagyi. El sem hiszed, mennyire hálás vagyok! Jó éjt – feleltem, és kinyitottam a táskámat, hogy előszedjem a törülközőmet meg a fogkefémet.

A nagyi azonban még nem ment, ott maradt a küszöbön, mintha valami az eszébe jutott volna, csak nem merte volna kimondani. Várakozón néztem rá.

- Kicsikém, nem akarod felhívni az anyádat, hogy itt vagy és minden rendben? – kérdezte, miközben rám sem mert nézni. Nem hittem volna, hogy a nagyi valaha is ilyen félénken beszélhet hozzám, de az adott helyzetben ez teljesen magától értetődő volt. Mert mégis hogyan gondolhatta, hogy beszélni akarok a szüleimmel a történtek után? Talán nem figyelt, amikor az imént a kertben elmeséltem neki az egész sztorit? A biztonság kedvéért megismételtem a lényeget:
- Nagyi, engem anyu és apu kitagadtak! Az sem érdekelné őket, ha túllőttem volna magam egy bronxi utcán, vagy lezuhant volna velem a gép idefelé jövet! – sziszegtem, és kezemben a fürdőszobai kellékeimmel kislisszoltam mellette a szobámból.
- Joley, ne legyél ilyen szigorú hozzájuk – jött utánam kitartóan. – Csak váratlanul érte őket a döntésed, ennyi az egész.
- Volt rá több hónapjuk, hogy megemésszék – vontam meg a vállam. – Ehelyett ők úgy döntöttek, nincs rám szükségük többet. Hát nekem sincs rájuk.
- És a testvéreid? – próbálkozott a nagyi elkeseredetten. – Careen és Adam biztosan aggódnak érted.
- Ha annyira érdekelném őket, felhívtak volna. Tudják a számomat, és felnőttek már, akiknek nem kell beszámolniuk minden egyes lépésükről a szüleiknek, szóval akár úgy is megkereshettek volna, hogy anyuék sosem tudják meg. De nem tették – vontam meg a vállamat, és beléptem a fürdőszobába.

Szerettem volna már becsukni magam mögött az ajtót, venni egy forró zuhanyt és utána bebújni az ágyamba, hogy végre mindenről elfeledkezve alhassak egyet. A nagyi azonban még mindig rendületlenül állt előttem.

- De te sem tetted, Joley – mondta halkan, azzal elment.

Bezártam végre az ajtót, és kimerülten dőltem neki. Hogyan is gondolhattam, hogy szó nélkül hagyja a dolgokat? Végtére is a nagymamám, biztosan a kötelességének érzi, hogy véleményt nyilvánítson, tanácsokat osztogasson. Ha egy idegenhez mentem volna, megmenekültem volna ettől. Viszont akkor aligha számíthattam volna ingyen ételre és szállásra. Szóval néhány ilyen beszólás elviselése talán nem nagy ár – gondoltam magamban.

A fürdő sem változott semmit – állapítottam meg, amint körbenéztem a helyiségben, hogy eltereljem a gondolataimat. Igazi romantikus lányfürdő volt ez, Careen imádta is, Adam meg persze utálta, mert nem tetszett neki, hogy pusztán azért, mert kisebbségben van a gyerekek között, neki is ezt a virágos helyiséget kellett használnia. A mosdó felett rózsaszálak díszítették a csempét, egy földre tett vesszőkosárból fodros és hímzett törülközők kandikáltak ki, az ablakban egy kényelmes fehér fotel mögött virágcsokor állt. Klasszikus vidéki hangulat, nekem egy kicsit sok volt.

Miután valószínűleg Pire teljes vízkészletét magamra engedtem a zuhanyból, fáradtan estem be a puha ágyamba és húztam magamra a vastag takarót. Azt reméltem, mindössze másodpercek kérdése, és elalszom. A végkimerülés határán voltam, éreztem. Ám Pire nem adta olyan könnyen a pihentető álmot. Fura zajok szűrődtek be az ablakomon. Rémülten kapcsoltam fel az ágyam mellett álló kislámpát, de a hangok addigra már elhaltak.

- Nagyi? – kérdeztem fojtott hangon, de senki nem felelt. Valószínűleg ő már az igazak álmát aludta lenn, a földszinten, és esze ágában sem volt holmi zörejekre felébredni. Igaza volt. Lekapcsoltam a lámpát, s bár a fény helyét átvevő sötétség most már kifejezetten félelmetesnek tűnt, igyekeztem mit sem törődve vele, minél előbb elaludni.

Ám a beazonosíthatatlan zajok újra megszólaltak. Mi az ördög lehetett? Talán betörő jár a házban? Pire-on?! Ugyan már, a sziget bűnügyi statisztikája emberemlékezet óta patyolattiszta.

Mindenesetre kimásztam a paplan alól, és lábujjhegyen az ajtómhoz settenkedtem, miközben egyrészt igyekeztem nem beleütközni semmibe (csak az asztal előtt álló szék lábába rúgtam bele teljes erőmből, de sikerült elfojtanom a sikolyt), másrészt pedig rémülten keresgettem valami fegyvernek is használható tárgyat a sötétben. Ha valaki követte volna a jelenetet egy éijjellátó készülékkel, alighanem megfulladt volna a röhögéstől.

Végre elértem az ajtót, és egyik kezemben egy robusztus ezüst gyertyatartóval, óvatosan kidugtam a fejem. Ahogyan arra számítottam, egy lélek sem volt ott, de még csak fényt sem láttam kiszűrődni sehonnan. Sötét csend honolt a házban, ahogyan annak ilyen későn lennie is kellett. A biztonság kedvéért azért lábujjhegyen eltipegtem a folyosó végén a lépcsőig, néhány fokot leereszkedve körbenéztem a földszinten is, és amikor megbeszéltem magammal, hogy minden bizonnyal csak egy mókus szaladt át a kerten, dolgom végeztével visszatértem a szobámba. Szépen visszatettem a kandallópárkányra a gyertyatartót, és immár fegyvertelenül az ágyamhoz sétáltam.

Valami fura megérzés hatására azonban még gyorsan az ablakomhoz léptem, félrehúztam a függönyt és kinéztem. Kifejezetten örültem volna, ha meglátom azt a bizonyos mókust egy jókora mogyoróval a szájában átnyargalni a kerten. Ehelyett mit láttam? Fényeket! Olyan volt, mintha valaki fel-, majd lekapcsolta volna a villanyt. Ez persze még önmagában nem lett volna furcsa, de a nagyi szomszédai jóval messzebb laknak, és úgy tűnt, mintha a parton, a sziklákon túl kapcsolgatta volna valaki azt a lámpát. Márpedig Pire-on nem vezet körbe kivilágított sétány a part mentén, nincs ott semmi, aminek világítania kellene, pláne nem az éjszaka közepén. Hacsak nem... Tudom, hogy ostobaság, sőt, egyenesen baromság, de nem volt jobb ötletem: Pire-t megszállták a kalózok. Ugyan mi más magyarázhatta volna a különös éjszakai fényeket és zajokat a parton?

Hatalmasat ásítottam, és egyszerre teljes erővel rám tört a fáradtság. Túlságosan megörültem, hogy most talán majd sikerül elaludnom, ezért gyorsan visszamásztam a takaróm alá, úgy döntve, úgyis jobban járok, ha álmomban vágják el a torkomat. De nem így van?

Nos, másnap reggel mindenesetre még mindig a szobámban ébredtem és nem a mennyekben. (Most biztos azt gondolod, hogy igencsak egészséges az önértékelésem, ha kétségtelenül a mennyben tudom csak elképzelni magam, de nincs valami szabály arra, hogy a kitaszítottak földi szenvedéseik jutalmaképpen automatikusan oda kerülnek? Biztos van ilyen, nem? Szerintem igazán megérdemelném.) Szóval miután a vekkerre pillantottam, megállapítottam, hogy a reggeli ideje rég elmúlt, és a nagyi valószínűleg nyakig benne lehet már a rózsái metszegetésében.

Felkeltem és az ablakhoz léptem. Nem tévedtem: szalmakalapja a színpompás rózsabokrok közül kandikált ki. Kihajoltam az ablakon, hogy köszönjek neki, de előtte önkéntelenül is a part felé néztem, az éjszakai fények irányába. Semmi jel nem utalt arra, hogy bárki is járt volna ott. A part, pontosabban az azt övező sziklák vigasztalóan néptelennek látszottak. Bizonyára csak egy rossz álom volt az egész.

- Jó reggelt, nagyi! – integettem ki minden figyelmemet ismét a kert felé fordítva.

A nagyi felnézett, és rám nevetett.

- Hát felébredtél, álomszuszék? A reggelid a konyhában vár, mindjárt megyek én is.

Magamra kaptam egy kardigánt, és hatalmas ásítozások közepette lesétáltam a konyhába. Méretes helyiség volt, rengeteg ablakkal. Elegáns sötétzöld és krémszínű pultok futottak körbe a falak mentén, középen pedig egy jól megtermett, öreg tűzhely állt, felette impozáns párkánnyal. A plafonról számtalan száradó virág- és fűszercsokor lógott alá.

Letelepedtem a masszív tölgyasztal mellé, amire ki volt készítve egy nagy bögre tea, pirítós és narancslekvár. Díjaztam, hogy a nagyi az évek során leszokott arról, hogy bőséges angol reggelivel traktálja az unokáit, ami egy növésben lévő kamaszfiúnak – értsd a bátyámnak – tökéletes volt, de két, az alakjáért aggódó tini húgának – azaz Careennek és nekem – már kevésbé. Azt viszont már nem annyira értékeltem, hogy tea járt a reggeli mellé. Röpke amerikai tartózkodásom alatt menthetetlenül átszoktam a kávéra, úgyhogy neki is álltam keresgélni a konyhaszekrényben.

- Mi hiányzik? – kérdezte belépve a nagyi, karján egy kosárra való friss virággal.
- Tudom, hogy meg fogsz ölni, de átléptem a kávéhívők táborába.

A nagyi rosszallóan csóválta a fejét, majd kinyitott egy fiókot, amelyről még álmomban sem gondoltam volna, hogy a megváltó kávét rejtheti, és nekiállt lefőzni a kedvencemet.

- Nagyi, nem hallottál semmi furcsát az éjjel? – kérdeztem, miközben a pirítósomat rágcsáltam. Nem árt teljesen megbizonyosodni róla, hogy csak álmodtam – gondoltam.
- Mire gondolsz?
- Nem is tudom. Olyan fura zajokat hallottam. És amikor kinéztem az ablakon, különös fények látszódtak a part felé.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy idegen lények szállták meg a szigetet? – mosolygott rám, és elém tette az istenien illatozó kávét.
- Hát, mondasz valamit. Bár én kalózokra tippeltem.
- Biztosan csak álmodtad, kicsikém. Annyi minden történt veled az elmúlt hónapokban, olyan kimerült vagy.

Örömmel értettem egyet. Végül is a fáradtság elmúlik idővel, szóval ez messze a legjobb opciónak tűnt az ufók és a kalózok mellett. Ha tudtam volna akkor, hogy nem egyszeri esetről volt szó, sőt... Na de azt majd később mesélem, most már ideje indulnom dolgozni. Egy újabb nap a börtönszigeten.

A kizsákmányolt munkás,
Joley