48. fejezet

Folytatódik a történet, ráadásul egy elég hosszú résszel! Lassan összeállnak a dolgok, s elárulhatom, hogy két, extra hosszú fejezetből álló fináléval fog véget érni a történet, amelyek közül az első legközelebb érkezik! ;) Így kereken 50 részünk lesz összesen, és szerintem igazán megadjuk a módját a befejezésnek.



Amint említettem, Katie pitét sütött, így magától értetődően kisvártatva George is felbukkant. Éppen végeztem a reggelimmel, amikor megjelent, és éhes tekintete ide-oda röpködött a konyhában az ínycsiklandó illat forrása után kutatva. Szemei valósággal kopogtak, mintha már mérföldek óta, de legalábbis a fogadótól követte volna a sütemény tényleg pompás illatfelhőjét.

- Még a sütőben van – szólaltam meg köszönés helyett. – Várnod kell még pár percet.

George megadóan bólintott és leült az asztalhoz. Várakozóan pislogott rám, alighanem azt remélte, addig is kellemesen elbeszélgethetünk. Nekem azonban nem volt hozzá hangulatom. A tény, hogy még mindig pizsamában lebzseltem, holott az idő már erősen közelített a délhez, jó okot kínált arra, hogy elhagyhassam a helyiséget.

Így hát nem sokkal később már az ágyam végén üldögéltem. Eszem ágában sem volt felöltözni, bár ezzel mentettem ki magam George előtt. Fejemben hamarosan újra tébolyult száguldásba kezdtek azok a gondolatok és érzések, amelyek megkeserítették elmúlt napjaimat, és amelyekről mindezidáig szilárdan hittem, hogy végre sikerült velük örökre leszámolnom. De nem, mert most, ahogyan kiszabadultak agyam egyik távoli, gondosan elzárt szegletének börtönéből, újult erővel lendültek támadásba. Kétségbeesetten néztem ki az ablakon, mintha kívülről reméltem volna a megoldást, hogy miként is meneküljek meg attól az önsajnálattól és szomorúságtól, amely épp elég pire-i napomat tette már tönkre, holott ezeknek kellett volna az idei év legcsodálatosabb napjainak lenniük, amelyeket aztán szorgosan elraktározva magamban, újra meg újra felidézhetek, hogy erőt merítsek belőlük az őszi nyirkosságban, a téli fagyban és a tavaszi hűvösben.

A természet azonban nem igyekezett a segítségemre sietni: az eget nem túl biztató sötét fellegek takarták, a zord sziklákat tükröző szürke, s a tenger legveszedelmesebb haragját idéző kék felhők a szokatlanul erős szélnek köszönhetően sebesen ütköztek egymásnak és alakultak át folyton valamilyen más alakú, nagyságú és színű esőzsákká, miközben fenyegető mivoltuk mit sem változott.

Már épp csalódottan fordultam volna el az ablaktól, amikor egyszeriben kicsiny rés nyílt az égbolton, s a vészjósló fellegek között reményt keltően megjelent egy hosszú, keskeny fénysugár, amely csillogó-szikrázó palástba vonta házunkat. Odaléptem az ablakhoz, és barátságosan visszamosolyogtam az égre, amely, lám, mégis megpróbált vigasztalni.

És sikerült is neki. Teljes meggyőződéssel határoztam el magamat, hogy nem engedek ismét teret a szánalomnak és búslakodásnak, csak azért is remekül fogom magam érezni a nyár utolsó napjain. Nemsokára sor kerül a nagy esküvőre, a sziget egyik legemlékezetesebbnek ígérkező és olyannyira várt eseményére, amit bizony én is a legnagyobb jókedvvel akarok kiélvezni. És különben is, van addig teendőm bőven, például még mindig ott harsog Annie leendő ruhája a fotelen, rimánkodva, hogy vegyem már végre kézbe, fejezzem már be. Jobb dolgom is van tehát, semmint az ablakban sírdogálva kucorogni, mint egy mesebeli hercegnő, aki kiszolgáltatottan várja, mikor jön el már érte a herceg, hogy kiszabadítsa és magával vigye a palotájába.

Pillanatok alatt felöltöztem hát, felkaptam a ruhát és lerobogtam a földszintre George-hoz. „Bizonyára már egy kisfiú örömével az arcán ücsörög az asztal mellett, kényelmesen falatozva a forró pitéből” – gondoltam, amint leszáguldottam a lépcsőn.

Ám csakúgy, mint alig egy órával ezelőtt, most is megtorpantam a konyhaajtóban, ugyanis ismét beszélgetés hangjait hallottam kiszűrődni onnan. Rögtön megállapítottam, hogy vendégünk telefonon társalog valakivel. Óvatosan közelebb léptem, és az ajtófélfa mögül fejemet lassan kitolva, belestem. George gondterhelt arccal járt fel-alá a konyhában.

- Amilyen iszonyatosan szomorúnak tűnik, nem hinném, hogy megértette volna, mire gondoltál – suttogta, mintha attól félne, valaki kihallgathatja. Lássuk be, joggal. – Igen, természetesen látta. Komolyan gondoltad, hogy nem fog a tudomására jutni?

Azzal az asztalhoz lépett és szórakozottan belelapozott a még mindig ott heverő újságba.

- Nekem kellene megmondanom, mit csinálj? – háborodott fel, ám sietve lehalkította hangját és próbált csendesebben dühöngeni. – Nézd, nem hiszem, hogy ezt nekem kellene eldöntenem. A te életed.

George ingerülten lökte távolabb a magazint, majd újra járkálni kezdett. Szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy türelmet erőltessen magára, miközben a vonal túlsó végén valaki véget nem érően magyarázott neki. Pillantása egyszer csak az ajtó felé tévedt és észrevett engem. Mindketten megijedtünk. Én igyekeztem azt a látszatot kelteni, mintha csak akkor érkeztem volna oda és beléptem a konyhába, George pedig elhaló hangon szakította félbe az illetőt, akivel telefonált:
- Most mennem kell.

A kikapcsolt mobilt a zsebébe csúsztatta. Tanácstalanul bámult rám, nem tudván eldönteni, hogy magyarázattal tartozik-e nekem, kivel és miről konzultált. S ha nem kell beszámolnia, akkor most vajon miről beszélgessünk?

Megsajnáltam és biztatóan rámosolyogtam.

- Kész a pite? – kérdeztem a nyitott ajtajú sütőre mutatva.

George kapva kapott az alkalmon, hogy akadt beszédtémánk, ami ráadásul nem az iménti telefonja volt. Sietve lépett a pulthoz, ahol a forró sütemény pihent. Kerített egy konyharuhát és a segítségével az asztalra tette a pitét. Én tányérokat és villákat hoztam. George ünnepélyesen felvágta a finomságot, és az első, igencsak vaskos szeletet a tányéromra emelte. Azután magának is vett egy hasonlóan méretes adagot. Leült és néhány másodpercig lenyűgözve gyönyörködött az illatos gőzfelhőt eregető csodában.

- Ha az esküvői torta fele ilyen finom lesz, már azért megéri maradnom – jelentette ki elragadtatottan.
- Mrs. MacIntyre készíti, úgyhogy feledhetetlen lesz, abban biztos lehetsz – nyugtattam meg.

George elégedetten bólintott, majd a lehető legnagyobb élvezettel majszolni kezdte a pitét.

***

Holnapután tehát meglesz a nagy esemény. A lakodalom, ami már az elmúlt hónapokra is bőven biztosított beszédtémát a szigetnek, és minden bizonnyal még legalább egy esztendőre fog is. Remélhetőleg az időjárás kegyes lesz hozzánk, mert az ifjú pár ragaszkodik a szabadtéri szertartáshoz. Leginkább Duncan Grimsay tart ki tőle meglehetősen szokatlanul határozottan ezen elképzelés mellett.

Pire-on nem okozhat gondot találni egy szépséges helyet, amely alkalmas lehet az efféle esemény lebonyolítására. A problémát sokkal inkább az jelentheti, hogy a rengeteg rendelkezésre álló hely közül ki kell választani egyet. Néhány nappal ezelőtt parázs vita alakult ki a pub-ban arról, hogy melyik is legyen ez a bizonyos helyszín. Annie a kertjük végén elterülő tisztást ajánlotta, Duncan viszont a házuk melletti csendes partszakaszt szerette volna. Bob a kikötő feletti rétet javasolta, Mrs. Borgh pedig a saját kertjét. Mr. MacBrayne egy nyugodt föveny mellett kötelezte el magát, amely egyben a kedvenc horgászhelye is, míg Katie a Rhiannon-partot vetette fel. Mrs. Ross szerint az istenek Athar Monadh tetejét jelölték ki a jeles nap színhelyéül, ezt súgta neki egy aprócska tündér, akit a patakban pillantott meg legutóbbi sétája során. Mrs. MacGillivray azt a mezőt tanácsolta, amelyen a tündérhercegnő először találkozott későbbi férjével, Mr. MacLean meg azt a partot indítványozta, amelyen nemrég még a forgatás zajlott.

Végül felettébb meglepő módon Mr. Thompson állt elő a mentő ötlettel: egy olyan területet javallott, amely Athar Monadh oldalában védve lenne az uralkodó széllel szemben, megfelelően sík, hogy gondtalanul lehessen akár táncolni is ott, mindemellett pedig csodálatos panorámát nyújt a tengerre és a környező szigetekre. Ezek az érvek mindenkit meggyőztek, s a boltos diadalittas mosollyal nyugtázta győzelmét.

Láthatod, itt mindenki úgy tekint erre a lagzira, mintha a saját legközelebbi hozzátartozói esküvője lenne. Nemhiába, hiszen nyilvánvalóan a sziget nem egy olyan élőhely, amelyet az ember kedve szerint hagyhat el, amikor csak akarja, s ez az összezártság szinte valódi családdá kovácsolta az itt lakókat. Természetes hát, hogy olyannyira a szívükön viselték a küszöbön álló lakodalom minden egyes apró részletét.

Már jó előre eltervezték, hogy a Nyári Vásár alkalmával használatos padokat és asztalokat fogják felállítani, mint ahogy az is teljesen magától értetődőnek számított, hogy, amint már említettem, Mrs. MacIntyre feladata a torta elkészítése. Mindenkinek jutott tennivaló, Daisy-nek speciel az irányítás, amely kötelességének látható élvezettel tett eleget.

Időközben Katie és én az utolsó simításokat is elvégeztük Annie ruháján, s túlestünk a végső próbán. Az eseményre egész kompánia kísérte el a mennyasszonyt, nappalinkban tolongott Pire csaknem összes lánya s asszonya. Jókedvűen cseverésztek, teát iszogattak és süteményt rágcsáltak. Hangos, harsány beszédük azonban egy pillanat alatt elült, amint Annie királynői léptekkel leereszkedve a lépcsőn, megjelent előttük, bemutatva a ruhát, amely minden szerénység nélkül állíthatom, valóban káprázatosra sikeredett. A mennyasszony lenyűgözött mosolya és a lármás vendégsereg hirtelen jött szótlansága támaszthatják alá egyébként is elfogulatlan véleményemet. A pillangók és a tündérkék örömtáncot lejtettek a hófehér szoknyán Annie minden egyes lépésénél. Úgy tűnt, mintha csakugyan megelevenednének és egy ősi, ködbe vesző történetet mesélnének el önfeledten vidám mozdulataikkal.

A leendő feleségre vetett elbűvölt pillantások után elismerő tekintetüket ránk emelték a hölgyek. Dicséretüket elégedetten fogadtuk, s a jól végzett munkáért járó megbecsülés örömét csupán egyetlen dolog árnyékolta be: hirtelenjében a jelen lévő összes hajadon elhatározta, hogy csakis velünk készítteti el majd menyasszonyi ruháját.

Este magától értetődően levonultunk a fogadóba, ahogy a forgatás vége óta mindig. Ezúttal is kedélyes hangulat uralkodott ott, s nemsokára Mr. és Mrs. Brogaig is csatlakozott a társasághoz. Mintha a szél elfújta volna a korábbi vitákat és veszekedéseket, mintha ők mindig is a legmesszemenőbbekig egyetértettek volna az esküvővel, mintha mindig is Duncan Grimsay-t szánták volna nagyobbik leányuk férjének.

Nem tudom pontosan, mi is történt, bevallom őszintén, nekem mostanság enyhén szólva megvolt a magam baja, így hát mindössze annyit tudok, hogy a házasulandók szülei egy nap összeültek és alaposan megtárgyaltak mindent. Fogalmam sincs, ki és mit mondott akkor, mindenesetre meglett az eredménye: Angus Grimsay és felesége rendszeres vendégei lettek a kocsmának, ahogyan Brogaig-ék is csaknem minden este megjelennek itt azóta. Mi több, állandóan egy asztalnál ülnek, és se vége, se hossza kedélyes beszélgetésüknek, ahogy egymás szavába vágva tesznek javaslatokat az esküvővel kapcsolatos ügyekre: az ételektől kezdve a nászajándékokon át a zenéig mindenre ezernyi ötlettel állnak elő.

Hatalmas, kerek asztalunkat jó páran ültük körül. Egyik oldalamon Katie és George foglalt helyet, másik oldalamon a – ha lehet – még náluk is vidámabb pár: Annie és Duncan. Velem szemben Daisy csicsergett. Nővére azonban kivételesen rá se hederített.

- Már csak két nap – súgta Duncan fülébe szemérmesen mosolyogva.
- Így van, holnapután végre feleségül veszlek – válaszolt hasonlóan csendesen az ifjú vőlegény.

Miközben két ilyen csodálatosra fordult sorsú pár között ücsörögtem, eszembe se jutott Dennis. Mintha sosem lett volna, mintha sosem járt volna ezen a szigeten. Mintha csak álom lett volna az egész, amelyből végre felébredtem, s a pire-i napok békésen folyhattak jól megszokott medrükben.

Szívből örültem annak, hogy a sziget évek óta legendás álompárja végre-valahára révbe ért. Igyekeztem mindennek úgy örvendezni, hogy ellegyezgettem magamtól a gondolatot, miszerint mindez Dennis nélkül aligha valósult volna meg. Hiszen ő szervezte a felejthetetlen randevút, amelyre hatlovas hintó helyett helikopterrel szervírozta a leányt, s ő beszélt Duncan lelkére, hogy most aztán már tényleg ideje lenne a tettek mezejére lépni.

Miután egyetlen pillanat erejéig ilyen veszélyes vizekre tévedt gondolatmenetem, inkább barátnőm felé fordítottam a tekintetemet. Katie hosszú évek magánya után végül csak elnyerhette a maga lovagját. Boldogságtól sugárzó szemeire, kivirult arcára jól esett ránézni. Nemkülönben a szorosan mellette ülő George-ra, aki olyan nyugalommal töltötte immár sokadik estéjét ezen a világvégi helyen, amelyről az emberek nagy része még sosem hallott, s még nagyobb része soha nem is fog, hogy valószínűleg maga is meglepődött volna, ha lett volna szerencséje kívülről szemlélnie önmagát, ahogyan én figyelhettem őt. Elégedetten nyugtáztam, hogy vannak, méghozzá nem is kevesen, akik számára azért mégiscsak jól végződik ez a nyár.

Szerényen csak egy teát iszogattam az este folyamán, s amikor csészém kiürült, felálltam, hogy újratöltsem. A pultnál Bob elnézést kérve tájékoztatott, hogy a víz még nem forrt fel, várnom kell egy kicsit.

- Semmi baj – feleltem és kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken, majd a friss újság után nyúltam.

Gondoltam, addig is hasznosan töltöm az időt, áttanulmányozom a délutáni komppal érkezett lapot. Rögtön az első oldalon óriási betűk vonták magukra a figyelmemet: Audrey kitette Dennis szűrét! – harsogták. Döbbenten estem neki a rövidke cikknek. Hamarosan megtudhattam, hogy a minap Audrey Brown szipogva adta elő egy riporternek, hogy végleg elege lett Dennis-ből és egyszerűen kidobta. „Nem bírtam tovább, most már el kell mondanom, hogy Dennis szörnyen bánt velem, állandóan veszekedett velem, minden apróságért lehordott, folyton kiabált. Mindenért engem hibáztatott, soha egy kedves szava nem volt hozzám” – kesergett.

Szinte megsajnáltam. Mert az, hogy Dennis tényleg ilyen kiállhatatlan és goromba volna, igenis hihetőnek tűnt. Talán Audrey elért arra a szintre, ahol költekező életmódjának gáláns fedezése és a csillogó partik, no meg a nők milliói által irigyelt helyzete már nem kompenzálta a szeretet, vagy egyáltalán a vonzalom teljes hiányát. Minden bizonnyal egyszerre csak nála is betelt a pohár. Így hát szakított vele.

Ha a következő mondatot nem tette volna hozzá, valóban elhittem volna a történteket. Ám Audrey szégyentelenül ezt merészelte állítani: „Pedig én mindig is úgy szerettem őt, sőt, be kell vallanom, még most is szeretem!” Ez volt az, ami végérvényesen meggyőzött arról, hogy gátlástalanul hazudozik a kis démon. Feltehetően éppen hogy Dennis borította rá az asztalt és nem fordítva. Dennis alighanem ráunt Audrey-ra, ahogyan Mike mesélte, és kiadta az útját. Ez a fúria meg jobbnak látta, ha ő tárja a nyilvánosság elé először a történteket, így mindenki az ő olvasatában értesülhet a dologról. És hát számára nyilván jobban jön ki az ügy, ha úgy tudják az emberek, ő hagyta el Dennis-t, nem pedig Dennis őt, ami igazabbnak tűnik ugyan, ám számára megalázóbb. Most kétségtelenül éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy találjon magának egy másik pasit, aki hajlandó őt eltartani cserébe a szépségéért.

Kíváncsian olvastam tovább a lapot, hogy megtudjam, mindehhez mit szól Dennis. Az újságíró azonban sajnálkozva közölte, hogy nem tudta utolérni Mr. Lleyton-t, aki ismeretlen helyre távozott, senki nem tudja hová. Még az ügynöke sem, aki már be is jelentette az eltűnését a rendőrségen.

Elmosolyodtam. Én tudom, hova ment. Az egyetlen helyre, ahol nyugalmat hagynak neki, ahol megkaphatja mindazt a gondoskodást és szeretetet, amire most szüksége van. A szüleihez.

Mike bizonyára csak csinálja a műbalhét, hiszen mégsem mondhatja azt, hogy ugyan, csak hazaugrott, ide a szomszédba, Wales-be.

Én viszont megnyugodva hajtottam össze az újságot, tudván, hogy Dennis jó helyen van, ahol végre valóban békére lelhet.

47. fejezet

Íme, a folytatás! Kössünk alkut! Ha néhány rejtőzködő olvasó, aki eddig még nem hagyott megjegyzést, és nem írt a chatboxba sem, ezúttal ír véleményt, szerdán hozom a következő részt! Ha nem, akkor péntekig kell várnotok.



Már késő délelőttre járt az idő, amikor felébredtem. Bizony az utóbbi napokban ritka vidámra sikerednek az esték lenn, a pub-ban. Régen láttam már ilyen féktelenül mulatozni a helyieket, a filmesek távozta és a régi nyugalom visszanyerése szemmel láthatóan remek hatással van rájuk. A jókedv előző este is a tetőfokára hágott a fogadóban, ahol már csak George maradt az egyetlen vendég. Csupán hajnalban érkeztünk haza Katie-vel, így hát könnyen rábeszéltem magam a lustálkodásra. Bár még mostanság is fel-felriadok kora reggelenként, de gyorsan emlékeztetem magam, senki nem vár lenn, a kőfalnál, senki nem hajít apró kavicsot az ablakomhoz, ezért aztán a következő pillanatban már át is fordulok a másik oldalamra és igyekszem továbbaludni.

Amikor végre felébredtem, nem is kellett az ágyam mellett álló vekkerre pillantanom, hogy tudjam, milyen későre járt. Kényelmesen nyújtóztam, mint egy macska, majd az ablak felé fordulva vetettem egy álmos pillantást Athar Monadh magaslatára, s abból, hogy hol állt felette a nap, már tudtam, bizony alaposan elaludtam. Hirtelen belém hasított, hogy a menyasszonyi ruha enyhén szólva messze van még a késztől. Nagy nehezen felemeltem a fejem és hunyorogva pislogtam a sarokban álló fotelre, amelyre előző este, mielőtt lementünk volna a pub-ba, gondosan leterítettem a hófehér selymet. Aznap bizony várt még rám vagy fél tucat pillangó és tündérlány, hogy ráhímezzem őket a suhogó szoknyára. Nagy sokára elhatároztam magam és kikászálódtam az ágyból, majd, úgy ahogy voltam, pizsamában, szememet még csak félig kinyitva lebotorkáltam a földszintre, hogy egy hatalmas bögre feketeteából merítsek erőt az előttem álló munkához.

A lépcső felénél járhattam, amikor hangokra lettem figyelmes. De nem Katie szokásos zajait hallottam, ahogyan a reggelit készíti a konyhában, hanem két ember beszélgetését. Egyikük egy idősebb nő volt, aki fennhangon kiáltozott. Nem volt nehéz ráismernem Mrs. Borgh-ra. A másik maga Katie barátnőm volt, aki tőle meglehetősen szokatlanul, halkan beszélt.

- Mrs. Borgh, kérem, csendesebben, Flora még alszik – szólt szinte suttogva, mégis erélyesen. – Nem szeretném, ha felébredne, különösen erre nem.

Az idős asszony fittyet hányva a figyelmeztetésre nagy robajjal kihúzott egy széket és leült.

Leértem a lépcső aljába, de a konyhaajtónál megálltam. Tudtam, ha belépek, sosem jövök rá, miről is folyik a társalgás. Zavartan merednének rám egy hosszú pillanatig, majd valami apróságra terelnék a szót, hogy sose tudhassam meg, mire is lenne kár felébrednem.

- Én akkor is azt állítom, hogy jogában áll tudni erről! Látnia kell a saját szemével! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve Mrs. Borgh.

Ám nem akárkivel állt szemben. Ha határozottságról volt szó, hát Katie-ben aztán emberére akadt.

- Már meghozta a döntését. Semmi szükség arra, hogy ismét felhozzuk ezt a témát, azt hiszem, épp elég nehéz számára feldolgozni a történteket. Ezzel csak megint felkavarnánk – válaszolt Katie nyugodtságot erőltetve magára.
- Hát éppen ez az! Ebből pontosan megtudhatná, micsoda rémes, kegyetlen alak ez a fickó, így könnyebb lenne neki elfelejtenie!
- Azáltal, hogy meggyűlöli? – hitetlenkedett barátnőm.
- Akkor legalább nem sóvárogna utána!
- Nem sóvárog utána.
- Nem, a fenét nem! – csapott az asztalra Mrs. Borgh. – Én is ott voltam tegnap este a fogadóban! Meg tegnapelőtt és az előtt! Láttam, amit láttam! Valahányszor rápillantottam, rémesen elszorult a szívem. Az a szerencsétlen lány maga a megtestesült világfájdalom!

Katie nagyot sóhajtott. Alighanem igazat adott beszélgetőpartnerének. Egy darabig tanácstalanul hallgattak.

Én pedig arra gondoltam, ezentúl jobban kell vigyáznom arra, milyennek is tűnök a többi ember előtt. Hogy mi ül ki az arcomra, mi rejtőzik a tekintetemben. Nem szabad engednem, hogy a bennem kavargó érzelmek nyomot hagyjanak a külsőmön. Nincs szükségem senki szánalmára, a magam önsajnálata is bőven elég.

- Vinné el az ördög ezt az átkozott fiút! – mordult fel Mrs. Borgh megtörve a csendet. – Nem ilyennek ismertem meg. Azt hittem, a világ rémesen félreismeri és csak énelőttem fedte fel az igazi énjét. Szentül meg voltam róla győződve, hogy valójában rendes gyerek, akárki akármit is állít róla.
- Flora is éppen így hitte – tette hozzá halkan Katie.
- Flegma volt és tapintatlan, ez igaz. De sosem hazudott. Legalábbis nekem nem… Ó, aranyom, ha hallotta volna, hogy beszélt Flora-ról! Ott ücsörgött a kertemben órák hosszat és folyamatosan áradt belőle a szó, hogy Flora így, Flora úgy… Biztos voltam benne, hogy őket az Isten is egymásnak teremtette, hogy Flora-nak majd sikerül megzaboláznia ezt a rémes gazembert, ő meg cserébe csepegtet belé egy kis bátorságot. Túl szép lett volna, nem igaz? De itt történt a szemünk előtt, hát elhittem. Én, naiv! Egyszerűen nem bírom felfogni ésszel, hogyan hibázhatott ekkorát ez a nyomorult! Ott volt tőle karnyújtásnyira a boldogság, sőt, az övé volt egészen – mert tudja, nekem, kedvesem, bizony elárulta, hogy még sosem volt ilyen boldog életében –, erre fogja magát és egy hirtelen, meggondolatlan mozdulattal elhajítja magától az egészet! Mondja csak, csillagom, hogyan lehet valaki ennyire rémesen ostoba?

Katie nem válaszolt.

- Én szembesültem az igazsággal – folytatta Mrs. Borgh. – Meggyőződésem, hogy Flora-nak is erre lenne szüksége. Akkor ő is végleg kiábrándulna ebből a rémes gazfickóból és ő sem akarná soha többet látni, akárcsak én! Az ég óvja attól, hogy valaha is a szemem elé kerüljön!
- Flora már napok óta hasonlóan érez, asszonyom – szólalt meg csendesen barátnőm.
- Igen, igen, tudom – felelte gyorsan a hölgy. – Eljött hozzám és elmesélte. Azonban én, drágaságom, reménykedtem még abban, hogy minden jóra fordulhat. Hogy ez a bitang képes lesz olyan szívhez szólóan rimánkodni, hogy a mi édes Flora-nk megbocsát neki. Hiszen csak ki kellett volna penderítenie azt a rémes libát! Mindenki tudta itt a szigeten, még ő maga is, hogy ezerszer jobban járna Flora-val, mint azzal a rikácsoló hárpiával. Bárcsak elmondta volna nekem az a rémes kölyök, mi történt, és ne Flora-tól kellett volna később megtudnom! Akkor aztán tisztességesen megmostam volna a fejét! Észhez térítettem volna egykettőre, az hétszentség! Ehelyett ez a betyár elmenekült innen, most meg itt van ez!
- Micsoda? – léptem be hirtelen a konyhába.

Pontosan úgy történt, ahogyan gondoltam: Katie és Mrs. Borgh riadtan rezzentek össze, mint akiket tetten értek. Barátnőm ijedten felpattant és sietősen igyekezett a háta mögé rejteni valamit. Gyanakodva közelítettem. Vendégünk nem várta meg, amíg elérkezek hozzájuk, hanem gyorsan felállt és távozni készült:

- Nekem sajnos most már igazán mennem kell. Nézzenek be hozzám valamikor, kedveseim. Minden jót – hadarta, azzal már el is tűnt Katie szitkozódó tekintetétől kísérve.
- Miről van szó? – kérdeztem, miközben próbáltam barátnőm háta mögé lesni.
- Semmi, igazán semmi. Kérsz egy teát? Vagy egy pirítóst? Nemsokára kész a pite, már a sütőben van. Épp fel akartalak ébreszteni, későre jár. Kikészítettem neked mindent ide az asztalra a reggelihez, amit sajnos egyedül kell elköltened, mert hamarosan megérkezik Mrs. Ross, és egészen biztosan egy életre elátkoz, ha nem látok hozzá időben a frizurájához. Szóval nekem most rögtön mennem kell, megtennéd, hogy egy negyedóra múlva kiveszed a pitét a sütőből? – darálta, majd elkezdett kifelé hátrálni a konyhából.

Én persze nem hagytam annyiban a dolgot. Látszólag beleegyezően bólintottam és közelebb léptem, majd mikor Katie elmosolyodott, jelezvén, gyanúja elillant, egy óvatlan pillanatban kikaptam kezéből a rejtegetett kincset. Egy magazin volt az. Ki volt hajtva, s Dennis jókora fotója nézett farkasszemet velem.

Izgatottam telepedtem le egy székre, és tanulmányozni kezdtem az újságot.

- Flora, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne… - szólalt meg a hátam mögött Katie.

Nem feleltem.

A lap egy hosszú interjút közölt Dennis-szel, amely néhány nappal korábban készült. Hosszasan ecsetelte a pire-i forgatást, csupa lényegtelent említve a rendezőtől kezdve a kardforgató leckéin át a forgatókönyvig mindent. De egy szó sem esett magáról, a szigetről.

Az a Dennis, akivel a riporter beszélgetett, bizony közel sem az a Dennis volt, akit én ismertem. Ez a számomra idegen fickó valósággal áradozott arról, hogy mennyire élvezte a forgatást, mert csodálatos volt ilyen kollégákkal együtt dolgozni, meg amúgy is imádta a szerepet és az egész történetet, úgy ahogy van. Hogy micsoda kihívásnak bizonyult megformálni ezt a karaktert, és bár kemény munka volt, de ő minden percét élvezte, mert itt rengeteg barátra tett szert.

Ez utóbbit talán még el is hinném, hiszen a vége felé kezdte felfedni a többiek előtt azt az oldalát, amit nekem is volt szerencsém megismerni, úgyhogy tényleg elképzelhető, hogy akadtak, akik megkedvelték. Megeshet, hogy még ő is majdnem megkedvelt egy-két embert.

Ám ettől eltekintve egy iszonyatosan ellenszenves, ömlengő alak rajzolódott ki ebből a cikkből. Tulajdonképpen nem annak kellett volna lennie, épp ellenkezőleg, kedvesnek és barátságosnak tűnt. Csakhogy ő a valóságban nem ilyen. Ez nem ő. Hogy tud ennyire meghasonlani? Hogy tudja egyszerűen a sarokba állítani az igazi személyiségét és felölteni egy teljesen másikat? „Ezt hívják színészetnek” – gondoltam cinikusan.

Sejtettem azonban, hogy nem ez volt az, amitől Katie óvni akart. Bár ez is elég furcsa, sőt hátborzongató, de azt hiszem, ezt még nem akarta volna elzárni előlem. Így hát buzgón tovább olvastam.
A legutolsó kérdés Dennis magánéletét firtatta. „Erről nem szívesen beszélek – válaszolta. – De annyit elárulhatok, hogy természetesen még mindig nagyon boldogan élünk Audrey-val. Már évek óta felhőtlen a kapcsolatunk, sosincs köztünk nézeteltérés, kezdem azt hinni, hogy ő számomra az igazi. Meggyőződésem, hogy mi már örök időkre együtt maradunk.” Még egy kis fotót is odabiggyesztettek a szöveg mellé, amin ők ketten vigyorogtak valami szörnyen előkelő estélyen.

Szótlanul tettem le az újságot.

- Jól érzed magad? – kérdezte Katie kedvesen.
- Persze, minden rendben. Ebben a cikkben valójában semmi olyasmi nincs, amit eddig ne tudtam volna – válaszoltam és felálltam, hogy teát töltsek a bögrémbe.

Kopogást hallottunk. Azazhogy inkább dörömbölést. Valaki egyszerre két kézzel döngetve az ajtót, sőt talán a lábával is rugdosva adta tudtunkra, hogy azonnali bebocsátást követel.

- Mrs. Ross megérkezett – állapítottam meg. – Menned kell.
- Valahogy biztosan rá tudom venni, hogy jöjjön vissza holnap, vagy hogy legalább várjon egy félórát.

Megráztam a fejem.

- Erre igazán semmi szükség. Jól vagyok, semmi baj – erőltettem mosolyt magamra. – Megreggelizek, aztán felmegyek, van egy csomó lemaradásom a ruhával.

Barátnőm egy darabig habozott, majd bólintott.

- Megyek már, Mrs. Ross. Már ott is vagyok, ne aggódjon – kiáltotta Katie és azzal távozott.

Én pedig visszabotorkáltam az asztalhoz, kezemben a forró teával. Lerogytam a székre és pillantásom még egyszer az ott heverő magazinra tévedt. Pár másodpercig csak bámultam Dennis megnyerően mosolygó képét, Dennis Lleyton-t, minden nő álmát.

„Azt mondják, a remény hal meg utoljára – mormoltam magam elé. – De egyszer az is meghal.”

46. fejezet

A nyuszi meghozta Nektek a folytatást! :) Sajnálom, nem ilyen hosszú szünetet terveztem, csak kicsit összejöttek a dolgok. Remélem, a következőre nem kell ilyen sokat várnotok.



A következő napok szélsebesen teltek. Sosem lehetek eléggé hálás a Brogaig-lányoknak, amiért hozzánk fordultak ezzel a kéréssel, ugyanis amivel én magam oly sokáig hiába próbálkoztam, nekik rögtön sikerült: kínáltak egy elfoglaltságot, ami végre minden időmet és energiámat lekötötte, ami megfékezte fájdalmasan csapongó gondolataimat.

Csillogó üveggyöngyök, fénylő fonalak, leheletfinom csipke és hófehér selyem között teltek az órák reggeltől estig. Miközben az ebédlőasztalnál egyik kezemmel táncoló lepkéket és szélben ringatózó virágszálakat rajzolgattam soron következő, kihímzendő motívumokként, másik kezemmel ügyetlenül igyekeztem a számba kanalazni a levest. Míg a teámat kavargattam, a fejemben folytonosan szabásminták és öltések, anyagminták és hímzések jártak.

Annie szinte naponta átjött próbálni, nyomában csacsogó testvérével, aki gondosan ellenőrizte a munkafolyamatot.

- Mostanra már mindenki kézhez kapta a meghívóját – huppant le egy székre Daisy. – Még a Franciaországban élő rokonaink is. Rengetegen leszünk, fergeteges mulatság lesz! Persze vannak néhányan, akik biztosan nem tudnak eljönni, ők már el is kezdték küldeni a nászajándékokat. Egy Londonban élő távoli nagybácsinkat állítólag a munkája nem engedi el egyetlen napra sem – legyintett hitetlenkedve. – Mindegy, kompenzálta egy csinos kis étkészlettel. És Dennis Lleyton sem jön – szegezte rám a tekintetét. – Szentül meg voltam róla győződve, hogy ti együtt érkeztek, azonban amikor pár napja átadtam neki a meghívót a pub-ban, azt felelte, köszöni, de nem tud eljönni. Azt állította, hogy addigra már elmegy a szigetről és annyi dolga lesz, hogy nem tud visszajönni. Mindenesetre Annie-éknek ajándékozott egy hatalmas, ódon étkezőasztalt. Szerintem egyenesen egy középkori várkastély lovagterméből származhat, tényleg akkora, hogy csaknem egész Pire körbeülhetné! És jó pár évszázados lehet! Egy vagyonba kerülhetett az a monstrum, de csodálatosan szép, igaz, Annie? Milyen gyönyörű faragott lábai vannak! Tegnapelőtt érkezett meg a komppal, rajta lógott egy cetli. „Hogy legyen mi körül összegyűlnie a majdani családnak” – ez állt rajta. Dennis Lleyton alighanem azt feltételezi, hogy többtucatnyi gyereketek lesz – nevetett Daisy a nővérére.

„Ez igazán kedves gesztus volt Dennis részéről” – gondoltam magamban, miközben azért fohászkodtam, hogy Daisy-nek eszébe ne jusson tovább firtatni, hogy mi ketten akkor miért is nem együtt megyünk a lakodalomba. De hál’ Istennek Annie-re időközben felkerült a még csak félkész ruha, amely már ilyen korai stádiumában is leplezetlenül árulkodott közeljövőbeli szépségéről, és a látvány elérte azt, amire még soha senki és semmi nem volt képes: a kotnyeles leányzó torkára fagyasztotta a szót.

***

Elmentek hát. Az egész stáb felpakolta minden holmiját és az ide rendelt tucatnyi hajóval elhagyták a szigetet. Mikor az utolsó hajójuk is eltűnt a láthatáron túlra, szinte hallani lehetett, amint egész Pire egy emberként megkönnyebbülten sóhajt fel: végre!

Visszakapták hát a csendet és nyugalmat, a békét és háborítatlanságot. Jó ideig ismét nem néz el errefelé senki. A helybéliek homloka megint kisimulhat, az udvariasan csak a szemükben meg-megvillant, ki nem mondott rosszallás és szemrehányás elpárologhat. Mr. Thompson-t senki nem fogja zargatni, hogy hitelkártyával szeretne fizetni, a pub sem zeng majd a mulatozástól hajnalig. A pire-iak, akik kiadták házaikat a filmeseknek, visszatérhetnek otthonaikba, az Athar Monadh alatti partszakaszon pedig újra csupán a sirályok járnak-kelnek. A szigeten tehát helyreállt a megszokott rend.

Szó mi szó, azért ezek a pire-iak alaposan rátettek egy lapáttal. A filmesek többsége ugyanis azért igencsak jól nevelt volt, valójában nem is nagyon keletkezett konfliktus a helyiek és a „betolakodók” között, néhány apró nézeteltéréstől eltekintve. Amelyek jó része egyébként Dennis nevéhez fűződik. Ha valaki, hát ő szemrebbenés nélkül visszaküldette az ételt, ha szerinte nem volt elég meleg, sós vagy egyszerűen csak nem felelt meg az ő ízlésének. Minden teketóriát mellőzve szóvá tette, ha úgy gondolta, a szobáját nem takarították ki eléggé. És volt olyan hihetetlenül pimasz, hogy sok pire-inak nem köszönt előre, ha meg mégis, hát nem vágott hozzá túl kedves képet. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy a róla szóló, nem éppen dicsőítő történetek nemsokára kész anekdotákká növik ki magukat, amelyeket szívesen mesélnek majd a pub kandallója mellett üldögélve, utánozva Dennis hanglejtését, mozdulatait. Hogy honnan tudom mindezt? Hát onnan, hogy valójában már most is ezt csinálják.

Az első estén, amely immár a stáb nélkül köszöntött a szigetre, Katie-vel lementünk a fogadóba, amelybe ismét szabad bejárásom volt. Meglepően sokan ücsörögtek az asztaloknál és a pultnál, s víg muzsika szólt. Ekkor tudatosult bennem tulajdonképpen, hogy milyen sok helyi lakos hanyagolta az elmúlt hetekben a pub-ot, vélhetően az „idegenek” ottléte miatt. Élénken emlékszem rá, hogy a szigetlakók vagy csak hajnalban tették be ide a lábukat, mielőtt a hétalvó filmesek lebotorkáltak volna a reggelijükért, vagy egyáltalán nem is jöttek. Amikor itt töltöttem az estéimet Dennis-szel, alig láttam egy-két helybélit, természetesen ők is gondosan félrehúzódva méltatlankodtak a folyton idegesnek tetsző Bob-bal egyetemben, aki büntetésként fogta fel, ha valamelyik jöttment odaszólította őt magához.

Amint azonban a stáb távozott, e hely ismét megtelt vidám pire-iakkal, akik csaknem úgy festettek, mint a sziget régi királyának hadai, amint éppen legutóbbi fényes győzelmüket ünneplik. Harsány nevetés, söröskorsók csörömpölése és vígan folyó beszélgetés hangzott mindenfelől. No meg az esküdözések, fogadkozások, hogy ezúttal nem felejtenek, és nem lesznek olyan ostobák, hogy még egyszer hozzájárulnak egy filmforgatáshoz hőn szeretett szigetükön.

Minden olyan tehát, mint a tavalyi nyáron: ha nem láttam volna a saját szememmel, magam sem hinném, hogy itt valaha is filmet forgattak.

Két dolog, azaz két ember mégiscsak emlékeztetett a történtekre. Először is George Spencer, aki immár cseppet sem volt az a fickó, aki, amikor először járt nálunk, még kikérte magának, hogy ő egy ilyen helyen, mint Pire, jól érezhetné magát. Mit is mondott? „Nyugdíjasoknak való ez a sziget.” Mégis, ezen az estén ott ácsorgott a pultnak támaszkodva, pedig kollégái már hetedhét-határon túl voltak. Alighanem kevéssel korábban ő maga sem hitte volna, hogy így alakulnak majd a dolgok. Hogy éppen ő, aki állítása szerint ki sem bírná egy ilyen nyugis helyen, éppen ő önként és dalolva marad. És ki tudja meddig? Megeshet, örökre…

George-dzsal tehát nagyot fordult a világ. Féktelen bulizás helyett szemmel láthatóan örömmel beérte egy kis jókedvű beszélgetéssel Mr. MacBrayne és a frissiben visszatért Mr. MacLean társaságában. A kocsma vendégei kézről-kézre adták az este folyamán, mindenki váltani akart pár szót azzal az elszánt fiatalemberrel, aki úgy beleszeretett Pire-ba – no és persze Katie-be –, hogy a maradás mellett döntött. Hiába, Pire már csak ilyen. Ha erre a szigetre teszed a lábad, betolakodóként tekintenek rád, de amint kijelented, hogy imádod ezt a helyet, és ezt még tetézed is azzal, hogy idetelepülsz, nos, akkor semmi sem menthet már meg a helyiek szeretetétől.

A másik személyi változást Emily Brenish jelentette. Mint említettem már, elhatározta, hogy ő bizony hátrahagyva szülőföldjét, Will Grey-jel tart. Új életét már meg is kezdte: a stábbal együtt ő is búcsút intett a szigetnek és Will oldalán a napfényes Kalifornia felé vette az irányt. Hogy visszatér-e? Ki tudja… Mindenesetre Mr. és Mrs. Brenish erősen bízik benne, hogy egyetlen gyermekük mindössze egy kis kalandozásra vágyik, s ha ezt már megkapta, ha már kedvére kitombolta magát a messzi idegenben, a szíve visszahúzza majd Pire-ra.

Kényelmesen elhelyezkedtünk Katie-vel az egyik asztalnál, s hamarosan George is csatlakozott hozzánk. Bob kéretlenül is megjelent három sörrel a kezében.

- Ma ünnepelünk! A legjobb söröshordómat vertem csapra erre a különleges alkalomra – újságolta.

Felesleges lett volna rákérdeznem, mit is ünnepelünk. A visszakapott szigetet, természetesen.

Koppantak a korsók az asztallapon, ám a fogadós még nem távozott. Kötényzsebéből hófehér borítékot húzott elő és letette elém. Kérdőn pillantottam rá. Arcáról lefagyott mosolyából, elkomorult tekintetéből szavak nélkül is kitaláltam, vajon ki lehetett a levél küldője.

Bob elment, Katie és George pedig tapintatosan az asztal túlsó felére húzódtak és beszélgetésbe elegyedtek, így zavartalanul egyedül maradhattam nem várt postámmal. Mély lélegzetet véve igyekeztem erőt gyűjteni, aztán egyetlen határozott mozdulattal feltéptem a borítékot, amelyben egy meglepően kicsi papírlap rejlett.

„Amit tenni fogok, az nem én leszek. De meg kell tennem, így kívánja a kötelesség. Kérlek, ne felejtsd el azt az embert, aki melletted lehettem. Köszönet a feledhetetlen nyárért, Dennis”

Ennyi.

De mi az ördögöt jelenthet ez? Mégis mire készül? Istenem, remélem semmi ostobaságra! De nem, Dennis nem olyan. Nem az a hősszerelmes típus, aki egy csalódás hatására valami borzasztó, végzetes tettre vetemedne.

Az egész olyan, mintha búcsúzna. Mintha végleg lezárná életének azt a fejezetét, amely az elmúlóban lévő, különleges nyarunkat jelentette. Mi mást is várhatnék? Hiszen én voltam az, aki sarkon fordult, amint megláttam arcán a vágyat, hogy találkozzon velem. Ám ő volt az, aki számomra mindmáig érthetetlen módon játszotta a tehetetlen foglyot, aki az Audrey Brown nevezetű szörnyűséges börtönben sínylődik, és képtelen kiszabadulni. Szökött volna ki az ablakon! Vagy keresett volna fel a házunkban! Lehetetlen, hogy ne sikerült volna neki, ha nagyon akarja.

Hát nem. Most már nem fogok visszakozni, nem fogom elkezdeni ismét sajnálni magam, búslakodással tölteni idei utolsó pire-i napjaimat. Nem kísérletezek az üzenet megfejtésével. Ezzel az elhatározással sietősen összegyűrtem a papírlapot, és zsebre vágtam. Azon igyekeztem, hogy csupán a levélke legutolsó mondata ragadjon meg az emlékezetemben. Mert Dennis-nek igaza van. Ez a nyár tényleg feledhetetlen. Életem legfeledhetetlenebb nyara. Bár sajnos nem csak jó értelemben.

Az elején hirtelenjében nyertem egy nagyszerű barátot, aki az örök és őszinte barátság ígéretét hozta magával, és aki azóta éppolyan sebesen tűnt el előlem, ahogyan annak idején felbukkant. Fogalmam sincs, látom-e még valaha, de ha azt vesszük, hogy távozása óta mindössze egyszer beszéltünk, a válasz egyre bizonyosabban nemnek tűnik.

De hogy ne keseregjek sokáig az elvesztésén, Isten, a Sors, a Gondviselés vagy akárminek-akárkinek nevezzük is, elküldte nekem a Megvalósult Álmot. Ami talán csak egyszer esik meg az emberrel életében. Vagy egyszer sem. Hogy legszebb, legdédelgetettebb és leginkább lehetetlennek látszó ábrándjából valóság legyen. Az én álmomban a szőke herceg jön el értem fehér lovon. És bár Dennis nem szőke és a lova fekete, de mégiscsak eljött. A dolog szépséghibája csupán az, hogy mielőtt még megjelenhetett volna fejünk felett a „Vége” felirat, a herceg gondolt egyet és mégsem engem választott, hanem inkább gyorsan lelépett. Amilyen meseszerűen indult ez a történet, olyan kiábrándítóra sikeredett a vége.

Két csodálatos, nem mindennapi embert sodort mellém az élet ezen a nyáron, olyan váratlanul, amennyire csak lehet, és olyan boldogságot szerezve nekem ezzel, amilyet csak lehet. Ám sajnos ugyanazzal a lendülettel mindketten el is tűntek mellőlem.

Pontosan úgy állok most itt, ahogyan a nyár elején. És ahogyan ez idáig minden pire-i nyár minden egyes napján. Tulajdonképpen miért is szomorkodok én? Hiszen mindenki itt van körülöttem, akiknek eddig tökéletesen tudtam örülni, akik eddig kifogástalanul elegendőek voltak számomra. Igen, voltaképpen örülnöm kellene. És kétségtelenül örülnék is, maradéktalanul elégedett lennék, ha nem alakult volna úgy ez a nyár, ahogyan alakult. Mert bármennyire is szépek voltak ezek a napok, bármennyire is állítom, hogy eszem ágában sincs bánni a megtörténtüket, mégis ragyogó emlékükkel kenterbe verik az eddig felülmúlhatatlannak tartott egyszerű pire-i napokat.

Nincs más dolgom tehát, mint tudatosítani magamban, hogy ami történt, megtörtént, ám soha nem tér vissza, így ismét be kell érnem azzal a Pire-ral, amit egészen az idei évig ismertem. És ez nem lesz nehéz. Nem leszek boldogtalan, hiszen ez a kedves kis sziget mindig is Édenkert marad a szívemben. Még Dennis nélkül is.