Tizenkettes számú palack

Nem tudom, mennyire hiányzott a történet, mindenesetre itt a folytatás, remélem, tetszeni fog, és úgy gondoljátok majd, erre megérte ilyen sokat várni! ;)



És akkor megjelent Nick…


Köszönöm a türelmedet! Igen, az ablakokat rendben megpucoltam, amit Mrs. Brenish egy hangos hümmögéssel jutalmazott, miután minden apró négyzetmillimétert megvizsgált az üvegen. Szóval vissza a történethez, rendben?

Tehát Nick belépett a pubba, a hideg és az időközben eleredt eső ellenére egy szál ingben. Tudom, hogy nem helyénvaló ilyesmit mondanom ebben a helyzetben, de átkozottul jól nézett ki a vizes hajával és a testére tapadó ruhájával! Csakhogy nem sokáig merülhettem el a látványban, mert azzal a borzalmasan haragos arckifejezésével, amelytől már nem először rázott ki a hideg, lassú léptekkel közelített a pulthoz. Tisztára, mint egy rossz westernben. Előhúzott egy bankjegyet és lecsapta elém.

- Remélem, ez elég lesz a „munkádért” – szűrte a fogai között megvetően, majd, mintha eszébe jutott volna valami, keresgélni kezdett a farmerja farzsebében, és egy újabb adag pénzt húzott elő, amelyet ugyancsak elém vágott a pultra. – És ez pedig a kajáért. Most már kvittek vagyunk? – hajolt hozzám közelebb, és választ sem várva emelt hangon hozzátette: - Akkor hagyj békén végre!
- Hé, hogy beszélsz a hölggyel? – szólt közbe George. Rémült tekintetet vetettem rá, amely reményeim szerint azt üzente neki: „kösz, hogy ilyen lovagiasan igyekszel megvédeni, de nem látod, hogy nagyobb nálad? És legfőképpen: részeg? Ne kötözködj vele, ha jót akarsz!”

Ám késő volt. Nick, alighanem az alkoholtól eltompulva, lassan felé fordult, lekezelő pillantással végigmérte, majd gúnyosan mosolyogott rá.

- Hölggyel? Én csak egy levakarhatatlan kislányt látok itt. Meg egy pattogó senkit.

George-on látszott, hogy legalább tízig kellett számolnia, hogy ne szóljon vissza. Vagy ne üsse meg. Iszonyú dühösnek tűnt, de úgy látszott, nagyon helyesen felmérte, hogy ebben a helyzetben neki kell az okosabbnak és a higgadtabbnak lennie.

- Nézd, haver, mindannyiunk érdekében az lenne a legjobb, ha most elmennél – jelentette ki.

Nick azonban, miután hosszú hetek magánya után alighanem először merészkedett emberek közé, már nem akart olyan könnyen lelépni. Komolyan, mintha direkt keresné a bajt. Talán tényleg így is volt.

- Először is, nem vagy a haverom, másodszor, nekem senki nem írhatja elő, hova menjek és mikor, harmadszor... - emelte fel a karját hirtelen, alattomosan lesből támadva, hogy végső meggyőző érvként behúzzon egyet George-nak.

De vagy nem volt olyan fürge ebben az állapotban, mint ahogyan gondolta, vagy George sokkal erősebb és ügyesebb volt, mint ahogyan én feltételeztem, mindenesetre esélye sem volt. George az egyik kezével elkapta a felé lendülő öklöt, a másikkal pedig lesújtott. A következő pillanatban Nick megtántorodott, és a pultra dőlt.

- Sajnálom – nézett rám George.
- Semmi baj – rebegtem, amint magamhoz tértem az akciójelenet okozta sokkból. És merészeljem még egyszer azt állítani, hogy Pire unalmas egy sziget! Akárhogyan is, nem tudtam sajnálni Nicket. Értem én, hogy meghalt a barátnője, és romokban az élete, és fogalmam sincs, hogy George tudja-e, mi történt vele, de tagadhatatlan, hogy Nick kezdte. Ő provokált, és igazából ő akart ütni. Akármilyen szörnyen érzi is magát, ez nem mentség.
- Jobb, ha én most megyek – mondta George, és úgy nézett Nickre, mintha megijedt volna attól, amit tett. Valóban nem olyan embernek ismertem meg, aki hobbiból mindenféle kocsmai verekedésekbe keveredne, nem csodálom, hogy őt magát is meglepte ez az egész.
- Persze, menj csak – igyekeztem bátorítón rákacsintani. – És köszönöm! – tettem hozzá, amivel sikerült egy halvány mosolyt kicsikarnom belőle. Végül is egy nőnek mindig jólesik, ha egy erős férfi a védelmére kel, nem?

Miután elment, töltöttem egy pohár vizet, mellétettem egy aszpirint, és Nick elé toltam. Kérdőn nézett rám, mint aki még sohasem látott ilyet. A szememmel intettem, hogy gyerünk, éljen a segítséggel. Legnagyobb meglepetésemre engedelmesen bevette a gyógyszert és lehajtotta a vizet. Néhány perccel később pedig még azt is birkatürelemmel – na jó, kisebb felszisszenésekkel – tűrte, hogy ellássam a harci sérülését.

- Sajnálom – törte meg a csendet. Ott ült előttem, ahol az imént még George, én meg álltam vele szemben, egyik kezemben egy zacskó jéggel, amelyet a hűtőből halásztam elő neki, és ő csak nézett rám, fájdalommal teli tekintettel. Talán először gondoltam arra, hogy olyan szívesen megölelném. Abban a pillanatban nem az irtózatosan jóképű, lehengerlően vonzó srácot láttam benne, hanem csak a gyötrődő embert. És szerettem volna elmondani neki, hogy itt vagyok, rám számíthat, ha beszélgetni akar, vagy egyszerűen csak arra vágyik, hogy csendben ücsörögjön valakivel. Segíteni akartam neki, enyhíteni a fájdalmát. És talán csak beképzelem magamnak, de úgy láttam, ő is ezt szeretné.

Természetesen ez a pillanat sem tartott örökké. Mintha ráeszmélt volna, hogy túlságosan közel engedett magához, felpattant és az ajtó felé sietett. A keze már a kilincsen volt, amikor visszafordult.

- Persze ettől még nem szeretném, ha ismét odajönnél a házamhoz. És nem kell több kaja sem – mondta közönyös hangon. Majd, mielőtt kiment volna, hozzátette: - Azért kösz.

Az ajtó becsapódott mögötte, és megint csak én voltam ott a pubban, leszámítva azt a néhány helyit, akik szemtanúi voltak az egész színjátéknak, és akik bizonyára alig várják, hogy mindenről részletesen beszámoljanak Mrs. MacGillivraynek.

- Azért szívesen – mondtam már csak úgy, magamnak, és tovább törölgettem a pultot.

Miután ennek a különös napnak is vége lett, hazamentem, megvacsoráztam a nagyival, ami általában azt jelenti, hogy ott ül mellettem és beszélget velem, amíg én eszem, hiszen rendszerint már rég elmúlik a normális vacsoraidő, mire megérkezek, úgyhogy ő korábban eszik, egyedül. Vagyis inkább valamelyik barátjánál, a szigetlakók ugyanis az esetek többségében vagy vendégségbe járnak, vagy vendégeket fogadnak.

Beszámoltam az aznapi fejleményekről, vagyis a nagy kocsmai verekedésről, amely sejtelmem szerint eséllyel pályázhat az év eseménye címre Pire-on. Jó, a nyári forgatás meg Annie Brogaig és Duncan Grimsay esküvője sem semmi, de a harmadik helyre talán még befuthat. A nagyi kellő elképedéssel hallgatta a történetet, végig a kezeit tördelte és egyfolytában azt hajtogatta, hogy nahát, ez igazán rémes!

Talán ha a kéretlen rockelőadások miatt nem is, ezek után a helyiek alaposan átgondolják, jó ötlet volt-e menedéket nyújtani Nicknek. Hiszen akármi is történt vele, rendesen felforgatja a sziget életét, kizökkenti a megszokott nyugalmából. Nem mintha azt kívánnám Nicknek, hogy küldjék el innen, de azt hiszem, a pire-iak nem sejtették, milyen áldozatokat kell majd hozniuk miatta.

Most persze joggal vetheted közbe, hogy engem is befogadtak, sőt, a nagyi tárt karokkal várt, de vagyok annyira álszerény, hogy ki merjem jelenteni: én közel sem okozok annyi bajt a szigeten, mint Nick. Nem kényszerítem rá a zenei ízlésemet mindenkire, és nem bonyolódok közelharcba a helyiekkel. Tudom, George nem az, de úgy vettem észre, a helyiek annyira szeretik, hogy szinte örökbefogadták.

Erre most meg biztos azt mondod, hogy nekem viszont nem jutott ki úgy a rosszból, mint Nicknek. És erre az érvedre nem tudok mit felelni, igazad van. Én még sosem éltem át ugyan azt a nagy, világrengető, mindent elsöprő szerelmet (legalábbis ha az eddigi néhány pasimhoz fűződő érzéseket annak kell tekinteni, akkor szerintem a szerelmet alaposan túlértékelik), de gondolom, mindaz, ami velem történt, nem említhető egy lapon azzal, ha elveszíted életed párját, a lelki társadat, a nagy őt. Akivel egész életedben boldogan élhetnél.

És ha innen nézzük, valóban mindent meg kell bocsátanom Nicknek. Nem lehetek rá dühös, amiért nem viselkedik velem kedvesen, és azért sem, mert nem kér a társaságomból.

Felálltam, hogy leszedjem az asztalt, majd nekiláttam a mosogatásnak. Bár amikor ideérkeztem, még minden házimunkától irtóztam, ma már szó nélkül, sőt önként megcsinálok bármit. Ha a fogadóban úgyis ezt csinálom egész nap, ez a kis plusz itthon már igazán nem számít. Meg aztán mi egyébbel tudnék köszönetet mondani a nagyinak, akit képtelen vagyok rávenni, hogy fogadja el a fizetésemnek legalább egy csekélyke töredékét a kosztért és kvártélyért cserébe?

A gondolataim azonban továbbra is Nick körül forogtak. Alighanem soha nem tudom majd megérteni, min megy keresztül, és nagyon bízom benne, hogy sosem kell majd a saját bőrömön megtapasztalnom. Békén kell hagynom. Csak ő tudja, mire van most szüksége, mennyi idő kell, hogy feldolgozza, ami történt. Biztosan eljön majd annak is az ideje, hogy folytatja az életét, kiheveri Michelle elvesztését, visszamegy New Yorkba, és vagy ismét az a gátlástalan szoknyavadász lesz, aki Michelle előtt volt, vagy... ki tudja, milyen lesz Nick ezek után? De ez nem az én dolgom, igaza van, nekem semmi közöm hozzá.

Csak ne látnám újra meg újra magam előtt azt a fájdalmas tekintetet! Ahogyan a szemeit elkínzottan, meggyötörten rám emeli, és némán kiált segítségért. Valóban jól láttam, amit láttam? Nem csak a saját vágyaim mondatják velem? És ha nem tévedek, akkor erre a szótlan üzenetre kell hallgatnom, vagy a kimondottra?

- Nahát, Joley, te énekelsz!

Ijedten fordultam meg, az egyik kezemben egy nedves tányérról, a másikban a mosogatószivacsról rebbentek szét minden irányba a vízcseppek.

- Tessék?
- Kicsikém, hát ismét énekelsz! – tapsikolt a nagyi örömében, mint egy kisgyerek, akivel éppen most közölték, hogy nyalókát kap a vacsora után.
- Hát persze, nagyi, hiszen énekesnő vagyok. Azaz voltam – javítottam ki magam gyorsan.
- Igen, Joley, de amióta csak idejöttél, egyszer sem hallottalak énekelni. Néha talán dudorásztál egy-két pillanatig, de így... sosem!

Zavartan álldogáltam.

- És ha szabadna megkérdeznem, nagyi, izé, mit énekeltem?

Hát ennyire elmerültem volna a gondolataimban?

- Én nem tudom, kicsikém, valami rémesen szomorú dalt, olyan volt, mintha egy ősi siratóének lenne. De Joley, te nem modern zenét énekelsz? – A nagyi modernnek nevezett minden dalt, amely nagyjából a második világháború után íródott.
- De igen – mosolyogtam, és a hecc kedvéért elgondolkodtam rajta, hogy ott helyben előadom neki azt a Nirvana-átdolgozást, amellyel a bulijaink többségét indítottuk annak idején. Hirtelen eszembe jutottak a régi fellépéseink a bandával, amikor csak azért, mert pár részeg egyetemista önkívületben rázta magát a zenénkre, azt képzeltük, őrült nagy sztárok vagyunk kiterjedt rajongóklubbal. Ám a jókedvem hamar elillant, amint ráébredtem, hogy ennek a korszaknak immár vége. Valószínűleg nem marad más belőle, mint néhány fakó emlék, amelyekről vidáman elanekdotázgatok majd negyven év múlva, amikor sört csapolok a munkásembereknek egy lepukkant vidéki kocsmában.

- Nahát, Joley, ez az, ezt dúdoltad az előbb is! – repített vissza a valóságba ismét a nagyi lelkes hangja.

Szerencsére ezúttal nem merültem el annyira mélyen a gondolataimban, mint amikor az imént Nickre gondoltam, így a nagyi felé fordulva dúdolgattam tovább az ismeretlen dallamot. Mintha nem is én énekelném, az én hangom, de mégis olyan más. Az előbb akkor bukkant fel, amikor Nick veszteségére gondoltam, most meg akkor, amikor a sajátomra. A rossz emlékek, a szomorú élmények hozzák elő belőlem ezt a... siratóéneket, ahogyan a nagyi nevezte. Igen, tényleg olyan, mint egy gyászdal, véghetetlenül fájdalmas.

Lehunytam a szemem, magam elé idéztem Nick tekintetét, ahogy rám nézett a minap a pubban, néha-néha meg arra gondoltam, ahogyan elutasították a próbálkozásaimat New Yorkban. Felváltva ugrottak be képek a Michelle autóbalesetéről szóló újságcikkekről, és a bandám srácairól, amint hazaszállingóznak, magamra hagyva a nagyvárosban. Képek Nickről, ahogy a tengerparton leissza magát, és a penészfoltok a New York-i lakásom falán. A napról, amelyen végleg becsuktam magam mögött annak a koszfészeknek az ajtaját, és megszégyenülten a nagyihoz vonszoltam magam. Nickről, amint dühösen kiabálta, hogy hagyjam már békén. És arról az esős estéről, amikor az az ismeretlen lány közölte, hogy a családom kitagadott.

- Nagyi, megvan még a nagypapa zongorája? – suttogtam, mintha attól tartottam volna, hogy ha túl hangosan beszélek, ismét elveszítem a dallamot.
- A vendégszobában, hát hogyne.

Ledobtam a mosogatószivacsot, és pár perc múlva a zongoránál ültem, és megírtam életem első dalát.

Joley,
a szárnyaló művészlélek

Tizenegyes számú palack

Megérkezett az új rész. Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá, mennyire értetek egyet Joley viselkedésével. Írjátok meg! ;) És azt is, hogy szerintetek mi fog történni a következő fejezetben :)



Nekem elment az eszem!

Kedves Megmentőm, kérlek, szedd össze magad, és minél előbb gyere értem, mert most már teljesen biztos, amire eddig csak gyanakodtam: Pire megőrjít, a szó legszorosabb értelmében! Valami van a levegőben, ami teljesen megfosztott a józan ítélőképességemtől, valamilyen fertőző, veszélyes vírus terjeng a helyiek között, amely megbénítja az agyat és képtelenné tesz a nomrális gondolkodásra. Mihamarabb ki kell szabadítanod innen, mielőtt végleg ön- és közveszélyes leszek, mielőtt még több őrültséget követek el. Merthogy a legutóbbi húzásommal már megint sikerült felülmúlnom önmagamat.

Az egész azzal kezdődött, hogy a nagyi egyik este a vacsoránál szóba hozta Nicket. Becsszó, nem én voltam! A múltkori kirohanása óta igyekszem egyáltalán nem gondolni rá, és bár ezt nem igazán bírom megtartani, ha beszélnék róla, azzal biztosan nem segítenék, sőt.

- Megtennéd, Joley, hogy elmosogatsz vacsora után? Én szeretnék ma nagyon korán lefeküdni, alig aludtam valamit a múlt éjjel.

Ezek szerint a nagyi nem élvezte annyira a Metallica-koncertet, amelyet Nick jóvoltából hallgathattunk. Kár, pedig szerintem nagyon jó kis válogatás volt. És úgy tűnik, a nagyi igenis hallja a partról ide felszűrődő zenét, hiába állította pár héttel korábban az ellenkezőjét! Igaz, már rég mindegy.

- Persze, hogyne – feleltem, és elkezdtem leszedni az asztalt.
- Igazán kedves tőled. Kezdem azt hinni, hogy nem volt jó ötlet Nicket magára hagyni odalenn, a parton – nézett ki elgondolkodva az ablakon.

Egy pillanatra ledermedtem a tányérokkal a kezemben. Végre! Talán megjön az eszük, és nem hiszik, hogy a legjobb, amit tehetnek egy gyászoló emberrel, hogy magára hagyják, hadd fulladjon bele a fájdalomba. De persze nem én leszek, aki odamegy hozzá megkérdezni, miben segíthet. Azon már túl vagyok.

- Mindenesetre ne számíts tőle semmi kedvesre – figyelmeztettem, ő azonban csak legyintett és szomorúan mosolygott.
- Kicsikém, ugyan hogyan is várhatnék kedvességet vagy akár csak udvariasságot bárkitől, aki ilyen helyzetben van?

Tessék, egy újabb bizonyíték arra, milyen lehetetlen ember vagyok! Mert én igenis ezt vártam. Legalábbis egy picike jelét, egy halvány reménysugarat. A nagyinak lenne igaza? Ilyen esetben mindent némán le kell nyelnünk, mondván, csak a gyász beszél a másikból? Tényleg nem tudom, nekem szerencsére még sohasem halt meg közeli hozzátartozóm. Jó, az utóbbi időben sorra elvesztettem a szüleimet, a tesvéreimet és a barátaimat, de az nem ugyanaz. Ők még élnek. Igaz, csak elméletben, de talán van még egy apró esélye annak, hogy egyszer rendeződnek a dolgaink.

- Talán mondott valami rémeset neked az a szerencsétlen fiú? – szakította félbe a merengésemet a nagyi.
- Először egész kedves volt – válaszoltam őszintén. – Jó, akkor is voltak durva kitörései, de közel sem volt vészes. Legalábbis ahhoz képest nem, mint amilyen a múltkor volt – csuklott el a hangom az emlékek hatására. Még soha senki nem volt ilyen goromba velem, és tudom persze, hogy elnézőnek kell lennem vele, de akkor is fájdalmat okozott.
- Joley, ne keresd a logikus viselkedés nyomait egy emberben, akit ilyen trauma ért.
- Tudom, tudom – bólogattam, és nekiláttam a mosogatásnak.
- Neked mindenesetre nem kell emiatt aggódnod. Majd kitaláljuk, mi legyen – mondta, és kiment. Én csak hitetlenkedve ráztam a fejem. Szerintem már eddig sem sült ki semmi jó abból, amit a pire-iak kitaláltak.

Valamikor hajnalban elült a zene, és míg a nagyi ettől nyilvánvalóan édesdeden aludt, én csak forgolódtam. Kezdem azt hinni, hogy Nick hangszórója mellett tudnék a legmélyebben aludni. Persze az sem segített sokat, hogy folyton ő járt a fejemben. Annyira szerettem volna segíteni neki! De alighanem neki csak egyetlenegy módon lehetnék a javára: ha visszahoznám Michelle-t. És mivel erre nem vagyok képes, semmit sem tehetek.

„Egyet igazán megtehetsz: hagyj békén!” – kiabálta nekem. Vajon ugyanígy ordítana mondjuk Mrs. MacGillivrayre is, ha őt küldené hozzá a pire-i bizottság? Vagy Mr. MacBrayne-re? Remélem, Mrs. Brenish-nek kell mennie, igazán ráfér, hogy valaki jól beszóljon neki. Elképzeltem a jelenetet – egy újabb szánalmas kísérlet önmagam meggyőzésére, hogy nem személyesen nekem szólt Nick kiborulása. Hanem a világnak. A sorsnak, amely annyira kegyetlen volt, hogy elvette tőle Michelle-t.

A nap első sugarai utat törtek maguknak a függönyömön át, és ettől még éberebb lettem, holott aznap nem kellett volna korán kelnem, csak későn mentem le a pubba. Elhatároztam, hogy teszek egy sétát a parton, mondván, a friss tengeri levegő majd kitakarítja a fejemet. Nem, természetesen a közelébe sem megyek Nick házának, elég nagy ez a sziget kettőnknek.

Fél óra múlva Nick háza előtt álltam. Ugye emlékszel, mit mondtam a lassú, de biztos agykárosodásról?

A ház csendes volt, a szokásos parti tűzből már csak egy halom fekete faszén maradt. Óvatosan lépkedtem a puha homokban a bejárat felé. Az ajtó félig nyitva volt, úgy tűnik, túl részeg volt ahhoz, hogy előző este becsukja maga után. Odabenn halk hortyogás ütötte meg a fülemet. Ismerősként közelítettem Nick szobája felé, és elmosolyodtam, amikor ugyanaz a látvány tárult elém, mint a múltkor: szétterülve feküdt a takarók tetején. Az ágy lábánál annyi üveg állt halomban, hogy csak reméltem, nem mind az előző nap termése.

Ezúttal merészebb voltam, mint legutóbb: felemeltem egy fotelra hajított pokrócot, és úgy-ahogy betakartam vele. Hiszen egyre hidegebb lesz, ahogyan közeledünk a tél felé! Az üvegek közül halkan felvettem annyit, amennyit csak bírtam, és kisétáltam a konyhába.

Amerre jártam a kicsiny házban, újabb üres üvegek, chipses zacskók és csokipapírok, levetett koszos ruhák és széthajigált cédék szegélyezték az utamat. Nem úgy festett, mintha bárki is takarított vagy rendet rakott volna, mióta Nick megérkezett. Halkan becsuktam a szobája ajtaját, és nekiláttam hasznossá tenni magam. Azt hiszem, kiérdemelném a világ legcsendesebb takarítónője címet. Igaz, így nem haladtam túl gyorsan, és az általános házimunka-utálatom mellett a több hetes-hónapos kosz felett érzett undorom is gyakran visszavett a tempómból, de azért sikerült látványos eredményt elérnem. Pár órával később a ház mögött dugig tömött szemeteszsákok sorakoztak az üvegek hada mellett, a fürdőszoba és a konyha meg úgy csillogott, hogy azért még Mrs. Brenish is megdicsért volna.

A konyha rendbe tétele közben egyébként elégedetten vettem észre, hogy a múltkor hozott ételek java csak bekerült a házba, és sokból már hiányzott is. Hát, mégsem volt teljesen hiábavaló idejönnöm.

Utolsó lépésként az asztalra kikészítettem egy tányért és némi kétszersültet pár jóféle dzsemmel, amelyeket a nagyi készletéből hoztam a legutóbb. Szívesen lefőztem volna egy adag illatos kávét is Nick isteni olasz szerzeményeiből, de úgyis kihűlt volna, mire felébred. Úristen, mi van, ha mindjárt felébred? Inkább higgye azt, hogy a manók jártak itt, minthogy szembetaláljam magam a rettenetes haragjával!

Miután gyorsan kisurrantam a házból, egy újabb dolgos napba vágtam bele a pubban. Bár sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet mondok, de az utóbbi időben kifejezetten hálás vagyok Mrs. Brensih-nek: a rengeteg feladat közepette, amelyekkel állandóan üldöz, szinte alig marad időm gondolkodni. Mert ugyan mi értelme is lenne azon törni a fejemet, hogy miként siklott ki az életem? Hogyan adtam fel az álmaimat, amelyekért pedig olyan vakmerően kockára tettem mindent? Soha egy pillanatig sem gondolkodtam el azon, mit veszíthetek, hiszen egyetlen másodpercig sem jutott eszembe, hogy esetleg nem jönnek be a terveim. Azért nem hinném, hogy mindezt megérdemeltem volna. Hogy száműzetésben éljek a világ végén. Azért annyira nincs rossz hangom. Szerintem.

Vagy jobb lenne talán, ha Nicken járna az agyam? Ha felidézem, mennyire örültem, amikor megpillantottam, mennyire naiv voltam, hogy azt hittem, talán akad valami jó is számomra ezen a szigeten! Egy pillanat töredékére felcsillant valamiféle boldog jövő reménye, amelyet aztán úgy két és fél másodperccel később Michelle le is húzott a klotyón. Mintha csak Nick direkt az én kínzásomra bukkant volna fel éppen itt és éppen ilyenkor. Jó, azért ennyire egoista nem vagyok. De akkor is elég nagy kicseszés az élettől, nem? A földön van már Joley? Nosza, rúgjunk bele még egyet!
Ugye mondtam, hogy jobb, ha nem töröm a fejem feleslegesen? Csak a saját dolgomat nehezítem meg.

- Szia! – szakította félbe egy vidám hang a gyászos gondolataimat. Felpillantottam a pub pultjának törölgetéséből, és George széles mosolyával találtam szembe magam, amint kényelmesen elhelyezkedett az egyik magas bárszéken előttem. Kora délutáni holtidő volt, rajtunk kívül alig ketten-hárman ücsörögtek a sörük társaságában az asztaloknál.
- Katie? – kérdeztem köszönés helyett. Megszoktam már, hogy Katie naponta lenéz a kocsmába az utóbbi időben.
- Nekem nem is örülsz? – tettetett sértődöttséget George. Olyan kisfiús, durcás grimaszba rándult az arca, hogy muszáj volt elnevetnem magam.
- Dehogynem. Kérsz egy sört?
- Ez ugye csak költői kérdés volt? – tűnt el rögtön a korábbi fintor. Csapoltam egy pintet neki. George elégedetten kortyolt bele, majd megfordult a széken és nosztalgikus tekintettel pásztázta végig a kihalt helyiséget. – Bárcsak Dennis is itt lenne, jó lenne megint vele sörözni egyet, amíg a lányok csacsognak.

Felvontam a szemöldököm. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet, amikor egy filmsztár itt üldögél ebben az Isten háta mögötti pubban. És még kevésbé láttam magam előtt Katie Rhiannont, amint bárkivel is „csacsog”.

- Tudod, úgy volt, hogy Flora és Dennis, akikről már meséltünk neked, a hétvégén eljönnek Pire-ra, de persze Dennisnek megint közbejött valami meló, és Flora is eléggé el van havazva az egyetemen.
- Aha – mondtam, csak hogy úgy tűnjön, érdekel a dolog. Az elmúlt napokban valóban annyit hallottam a híres-neves Floráról és Dennisről a tökéletes álompárról, hogy már úgy kellene éreznem, mintha nekem is puszipajtásaim lennének, de – talán érhető módon – lefoglaltak annyira a saját gondjaim, hogy őszintén szólva nem igazán figyeltem oda, amikor Katie-ék róluk meséltek.
- Persze nem először hiúsul már meg ez a látogatás – folytatta George zavartalanul. Akkor most ki szeret csacsogni? – Igaz, én is sokat dolgozom Pire-tól távol, de a határidőnaplóm nyilván nem veheti fel a versenyt egy hollywoodi sztárral – vigyorgott. A hangjában szemernyi gúny vagy irigység sem volt. – Meg kell hagyni, Dennis nélkül Flora jövő nyárig nem is jönne ide, így viszont már volt párszor a szigeten az ősszel – tette hozzá, és felsorolt pár időpontot, amelyek jobbára arra az időszakra estek, amikor én közvetlenül az érkezésem után bezárkóztam a szobámba. Fogalmam sem volt, hogy időközben egy filmsztár lebzsel a helyi kocsmában! Na, nem mintha a hírességek annyira lekötnének, végtére is ezért nem értesültem időben Nick barátnőjének a tragédiájáról sem. – Viszont ha egyszer tényleg eljutnak Pire-ra, esetleg te is…

Ám nem tudta befejezni, amit elkezdett, ugyanis egyszer csak olyan hatalmas zajjal vágta be valaki a pub ajtaját, hogy mindannyian összerezzentünk. Félve néztem oda, és a legrémisztőbb sejtelmem igazolódott be: Nick lépett be, és dühös arca semmi jót nem ígért.

Tudom, hogy most megint utálsz, amiért éppen itt hagyom abba, de hallom Mrs. Brenish lépteit a folyosón, és mivel pillanatnyilag egész jó vagyok nála, nem szeretnék ezen változtatni. Szóval ha bárki kérdezi, én most éppen ablakot pucolok, jó?

A zaklatott életű
Joley

Tízes számú palack

Meghoztam a történet folytatását! Nem árulok el előre semmit, de remélem, tetszeni fog! A két dalt, amelyre utalok a fejezetben, természetesen oldalt megtalálhatjátok ;) Jó szórakozást!

p.s. Boldog új esztendőt Mindenkinek!



Kedves, Türelmes Érdeklődő!


Hol is hagytam abba a múltkor? Ja, igen, Katie betoppanásánál. Meglepődtem, mit ne mondjak, csakúgy, mint ő. Bár őszintén szólva nem is az ért annyira váratlanul, hogy a hangjában és az arckifejezésében semmi rosszalló vagy fensőbbséges nem volt (na jó, ez is elég sokkoló volt – hol van a jó öreg jégkirálynő?), hanem sokkal inkább az, hogy emlékezett rám. Be tudott azonosítani, tudta a nevemet. Én soha életemben egy szót nem váltottam vele, csak messziről nem kedveltem, ahogyan csaknem mindenkit a szigeten.

Tudtam, ki az a Katie Rhiannon, ha szóba került a neve, de csak annyira ismertem, amennyire ismerni véltem a külseje alapján. És a hollófekete haj meg a porcelánszerű bőr azt sugallta, beképzelt, távolságtartó nővel van dolgom.

- Katie – nyögtem ki köszönésképpen.
- Hallottam Mrs. MacGillivraytől, hogy a szigeten vagy, de tudod, hogy vagyunk a tőle származó információkkal – mosolygott halványan, majd leült. Mióta lettünk ilyen nagy barátnők? Egyáltalán mióta ismerjük egymást? - Látom, megismerkedtetek George-dzsal – folytatta.

A szóban forgó srác legalább olyan értetlenül nézett, mint én. Ezek szerint nem csak én nem tudtam a fene nagy barátságunkról Katie-vel.

- Joley régebben itt töltötte a nyári szüneteket a nagymamájánál, Mrs. Borgh-nál – magyarázta Katie, én meg egyre jobban elképedtem. Folyton emlékeztetnem kell magamat, hogy ez egy picike, belterjes közösség, itt mindenki tud mindent a másikról, még ha a külső szemlélő számára olybá is tűnhet, hogy csupán idegenek. De valószínűleg azért lep ez meg még mindig, mert én közel sem tudok ennyi mindent az itteniekről, csak annyit, ami minden ellenkezésem dacára rám ragadt a vakációim során.

Ennyi újdonság és felismerés már túl sok volt erre a napra.

- Elnézést – motyogtam, majd felálltam, a pulthoz siettem, ahol újratöltöttem a poharamat, és fürgén elhagytam a pubot.

Az italom társaságában elhelyezkedtem a kocsma oldalába állított padon, ahonnan kiválóan be lehetett látni a kikötőt, és igyekeztem csak arra összpontosítani minden figyelmemet, miként ringanak lágyan a bárkák a hold által megvilágított ezüstös vízen.

- Joley, minden rendben? – hallottam meg Katie hangját magam mellett. Hát persze, hogy utánam jött. Hiszen ő nem az a fagyos hercegnő, akinek képzeltem, hanem a legjobb barátnőm, ugye?
- Hogyne – feleltem durcásan, rá sem nézve.
- Biztos? – ült le mellém. Nem úgy festett, mint aki hamarosan feladná.

Felpattantam a helyemről.

- Elegem van ebből a rohadt szigetből! – fakadtam ki. – Egyszerűen túl sok nekem ennyi újdonság meg meglepetés meg lelepleződés huszonnégy óra alatt! Te miért nem vagy rideg? Annak kéne lenned! Egy öntelt, magától elszállt vénkisasszonynak! És hogyhogy ismersz engem? Soha nem is beszéltünk, még csak nem is köszöntünk egymásnak! És mit keres itt ez a George? Hogy lehet az, hogy egy ilyen jóképű és látszólag teljesen normális, épelméjű pasi éppen ide akarna költözni? Az Isten háta mögé, önként és dalolva! Miért nem olyan ez a nyomorult sziget, amilyennek lennie kellene? Ez maga a pokol, egy lepukkant elmegyógyintézet, legalábbis annak kellene lennie!

Bele sem gondoltam, hogy a kirohanásommal megbánthatom Katie-t. Hogy a túlzásba vitt őszinteségemmel esetleg belegázolhatok az érzéseibe. Mentségemként csak a három whiskymet tudom felhozni.

Ő nem szólt semmit, de engem túlságosan lekötöttek a saját érzelmeim, hogy emiatt aggódjak.

- És mi a fenét keres itt Nick? – folytattam immár suttogva, lehajtott fejjel. – És hogy lehet az, hogy amikor végre találtam egyetlen jó dolgot ezen az istenverte helyen, amikor végre hozzájuthatnék a nagy esélyemhez nála, kiderül, hogy ő éppen gyászol! És tudom, hogy ez baromira önzőn hangzik, sajnálom is én azt a szerencsétlen Michelle-t tényleg, de akkor is! Így keresztbe tenni nekem!

Katie kedvesen elmosolyodott, és úgy tűnt, valami nagyon biztatót akar mondani, de leintettem.

- Ne. Nem érdemlem meg. Egy velejéig gonosz, kegyetlen némber vagyok, aki megérdemli, hogy élete végéig boldogtalan és szerencsétlen maradjon.

Katie azonban csak nevetett.

- Csak mert gondolni mersz a saját boldogságodra is?
- De hogyan versenyezhetnék egy halott nővel? Ő a halálával minden hibáját elveszítette, mindörökre tökéletes marad.
- Miért kellene versenyezned vele? Te Joley vagy.
- Egy nagyszájú, önző, barátságtalan, mogorva, megvetésre sem méltó alak – helyesbítettem.
- És biztos vagy benne, hogy ő is így látja?
- Nem hinném, hogy lát egyáltalán bárkit is Michelle-en kívül.

Katie csak sóhajtott és újra elmosolyodott.

Nem hiszem, hogy mostantól kezdve tényleg legjobb barátnők lennénk, de ha mégis jelentkezne erre a pozícióra, biztosan előnyként értékelném, hogy nem követelt hosszas magyarázatot a helyzetre, úgy tett, mintha anélkül is mindent pontosan értene. Jó neki. Legalább egyikünk kiigazodik rajtam.

Katie és George majdnem hazáig kísértek, az utolsó útelágazásnál váltunk el. Igazán kedves pár ők ketten. Ahogyan egymásba karolva lépkedtek felfelé a hegyoldalban, ahogyan George féltőn nézett le Katie-re, és ahogyan ő hálásan pillantott rá vissza... irigylésre méltóan boldogok. És szimpatikusak lettek annyira, hogy egyáltalán nem utálom őket ezért. Egyszerűen csak örülök nekik.

Katie valóban nem az a jégkirálynő, akinek gondoltam, bár néhány, George által elejtett célzás alapján úgy vélem, korábban nagyon is helytálló lehetett a véleményem. De ma már Katie elég gyakran mosolyog, kedves és nyitott, igaz, nem túlságosan, ami nekem valójában sokkal jobban tetszik. Nincs a viselkedésében semmiféle felesleges érzelmesség, nem mond vagy tesz semmit csak azért, hogy valakinek a kedvére tegyen. Így viszont ha kedvesen szól hozzád, biztos lehetsz benne, hogy ez őszinte, szívből jövő megnyilvánulás, és nem színjáték. Igen, azt hiszem, immár határozottan kedvelem Katie-t.

George nem kevésbé barátságos srác, remek humorral, olyan, mint egy szeretni való kisfiú. Bár még szimpatikusabb lenne, ha nem mesélte el volna kétpercenként, hogy kezdetben ő sem szerette Pire-t, bezzeg aztán... Hiába bizonygattam neki, hogy ő is csak Katie miatt kedvelte meg a helyet. Ha nagyon akarta volna, rábeszélhette volna a barátnőjét, hogy költözzenek máshova – mondogatta. Katie-vel összenéztünk, és egymásra mosolyogtunk erre a beszólásra, amikor George nem figyelt. Na persze. Még hogy Katie Rhiannon máshol éljen, mint Pire-on!

Amikor aztán végre kicsit jobb hangulatban hazaértem, a ház már sötét és csendes volt. Miközben a hátsó ajtó mellett egy virágcserépből előhalásztam a kulcsot, hogy bejussak, természetesen ismét zene ütötte meg a fülemet. Mit is hallgat ma este Nick? Ó, igen, ez a Hey Man, Nice Shot a Filtertől. Ez aztán a zúzos dal! Mennyivel könnyebb lenne elaludnom, ha Nick mondjuk Andrea Bocellit részesítené inkább előnyben! Akkor biztosan rögtön kidőlnék az unalomtól, és nem támadna bulizhatnékom.

Végre beléptem a házba, és miközben a villanykapcsolót igyekeztem kitapogatni a falon, majdnem elestem valamilyen földön hagyott tárgyban. Talán a nagyi itt felejtett egy adag tűzifát az ajtó mellett? Felkapcsoltam a lámpát, és lenéztem. Az én kis Nicknek szánt csomagom volt az! El is feledkeztem róla, mint ahogyan, gondolom, a nagyi is.

Vajon van értelme tényleg odamennem? Úgy értem, nem hinném, hogy Nick azóta bevásárolt volna vagy ilyesmi, de biztosan nem tettem rá túl jó benyomást az előző este. A lökött csaj, aki egy szál pizsamában átmászik hozzá, majd belepottyan a vízbe, aztán lehordja a túl hangos zene miatt, végül kicikizi a halott barátnőjét. Ugyan ki ne akarna viszontlátni ezek után?

Amilyen őrült vagyok (és az elmeállapotomat hadd fogjam a pire-i egészségtelen levegőre, jó?), természetesen felkaptam a kosarat, gyorsan a tetejére hajítottam a Nicktől kölcsönbe kapott ruhákat, és már ki is léptem a házból.

Míg lefelé lépkedtem a partra, igyekeztem nem azon agyalni, mit fogok majd mondani Nicknek. Figyelemelterelésként inkább a hangszórójával együtt dúdolgattam a Paradise Cityt. Megdicsértem már a zenei ízlését? A vak is láthatja, milyen tökéletes pár lennénk!

Rutinosan másztam át a sziklákon, és szembetaláltam magam a tegnapról jól ismert képpel: szakadt farmeros Nick egy üveggel a kezében bámul a tűzbe. Hamar észrevett, és a silány fényviszonyok ellenére is jól láttam, hogy nem árulkodott túl nagy vendégszeretetről a tekintete.

- Mit akarsz már megint? – mordult rám.

Válaszként egy széles mosoly kíséretében felmutattam a kosárra való ételt.

- Nem emlékszem, hogy kértem volna bármit is.

Újabb próbálkozásként a ruhákat nyújtottam felé.

- Megtarthattad volna.

Ezt miért nem mondta korábban? Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy elfogadom az ajánlatot, de hál’ Istennek legalább a kis dolgokban képes vagyok a józan eszemre hallgatni.

- Leteszem ezeket a házban – közöltem, és elindultam a piciny épület felé.
- Mondd, te süket vagy? – förmedt rám Nick. Csak úgy áradt az alkohol a leheletéből. – Nem kértem tőled semmit! Sem kaját, sem azt, hogy visszahozd a ruháimat! Minek jöttél? Miért vagy még mindig itt?
- Szeretnék segíteni – motyogtam. – Bármiben, amiben csak akarod.
- De nem akarok semmit!
- És beszélgetni?
- Azt végképp nem – horkant fel.
- Nem szeretnélek egyedül hagyni – mondtam határozottan. – Szerintem nem helyes, ha most magadra maradsz.
- Azt mondtad, bármiben segítesz – felelte rövid habozás után.
- Amit csak kérsz – bizonygattam.
- Akkor egyet igazán megtehetsz: hagyj békén! – kiabált rám, két centire az arcomtól.

Mondtam én. Eljátszottam az esélyemet Nicknél. Mindent ledobtam a kezemből, és sietve megfordultam, hogy ne lássa a szemembe gyűlő forró könnyeket. Mert azt az örömet semmiképpen sem akartam megszerezni neki, hogy lássa, mennyire megbántott. Részegen vagy sem, ezzel aztán feltette a pontot a „tökéletes” napom i-jére.

Mindez már vagy egy hete történt. Azóta visszatértem a régi kerékvágásba, a fogadóbeli munkanapok szürke sorába. Azért történt egy-két változás. Mrs. Brenish provokációit egy vállrándítással elintézem, már nem is szólok vissza. Bőven kárpótol érte Katie, aki mindennap benéz a pubba, és megiszik a pultnál egy teát, miközben beszélgetünk.

Esténként még mindig hallom Nick zenéit. A fejemre húzom a paplant, és alszom tovább. Nem érdekel, mi van vele. Ugyan miért kellene érdekelnie? Nincs igazam?

A kiábrándult
Joley