Egyes számú palack

Hát ez is elérkezett :) Íme, az új történet legelső fejezete, amelyben megismerhetitek Pire következő látogatóját. Csak annyit árulok el, hogy nem fog éppen mindenben Florára hasonlítani, de majd meglátjátok!
Az új történethez új zenedobozt is tettem fel ;)
A következő részről még semmit sem tudok, szeretném, ha egyik héten ez, a másik héten pedig a másik történet frissülne, bár ez jelen pillanatban elég kilátástalannak tűnik számomra, de igyekszem :)
Véleményeket, megjegyzéseket természetesen most is nagyon várok!! :)
Jó szórakozást! :)




Először hadd kezdjem azzal, hogy gratulálok Neked, szerencsés megtaláló! Valójában nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy bárki is rábukkan az üzenetemre. A palackposta csak a regényekben meg a filmekben szokott működni, nem? A magam részéről biztosra is vettem, hogy vagy nem sikerült jól lezárnom az üveget, és percek alatt belefolyt a víz, mindörökre a tenger fenekére süllyesztve az üzenetemet, vagy pedig egy hullám ripityára törte az üveget a sziklákon. Előre sajnáltam a szerencsétlen sirályokat, amelyek mit sem sejtve beletotyognak a partra sodort üvegcserepekbe.

De valamilyen csoda folytán mégsem így történt, és Te megtaláltad a levelemet, Kedves Ismeretlen! Térjünk hát a lényegre: szabadíts ki innen!! A nevem Joley Fisher, húszéves, alacsony, vöröshajú, zöldszemű lány vagyok. Egy szigeten raboskodom, nem tudom, milyen messze Tőled, de bízom benne, a közelben vagy, és még ma megmentesz. A sziget neve Pire, és a Hebridáknál található, apró méretének köszönhetően jól elbújva. De ne tévesszen meg Téged picinysége, igenis ott van, keresd csak meg! És értesítsd a rendőrséget, parti őrséget, kommandósokat, vízimentőket, katasztrófavédelmet, tűzoltókat, akit csak akarsz, hogy segítsenek végre kijutnom innen! Mert ha még egy napot kell eltöltenem ezen az átkozott szigeten, én, esküszöm, megbolondulok!

Mielőtt még jót nevetve kidobnád az első kukába az üzenetemet, azt gondolván, ez valami vicc, és elkezdenéd keresni a kandi kamerákat, hadd magyarázzam el a helyzetemet, és akkor Te is meg fogod érteni, hogy sürgősen segítségre van szükségem.

A nagymamám, akinél lakom, őrült. Komolyan mondom, veszélyes! És félek, ha egy perccel is tovább maradok itt, én is ilyen leszek. Na jó, talán nem rögtön, de vénségemre én is ilyen becsavarodott öregasszony leszek, aki remeteként él a világvégén, és egész nap jobb dolga sincs, mint gazokat huzigálni a kertben és teázni az ugyancsak eszement szomszédaival. Nem olvas újságot, nem néz tévét, és ami a legrosszabb: évek óta nem hagyta el a szigetet! Mintha életfogytiglanira ítélte volna saját magát. Ugye hogy nem normális ez?

De ha mindez nem elég: ezen a megátalkodott helyen mindenki ilyen! Ezek az emberek primitívek és igénytelenek! Ha végeztél a mentőakció megszervezésével, szólj be az egyik egyetemre, hogy küldjenek ide egy antropológuscsapatot, szerintem életük hátralévő részére meg lenne oldva a kutatási téma kérdése.

Pire-t mindössze egy rozzant hajó köti össze a külvilággal, az is napjában kétszer jár csak, és csupán a szomszédos, hasonlóan elmaradott szigetre közlekedik, ami csak abban különbözik Pire-tól, hogy kábé fél százalékkal nagyobb. És még azt mondják, örüljek, mert az előző komp még öregebb volt. Totálkáros is lett, amikor nekiment egy sziklának pár hónapja. Biztató, nem?

Ha ez nem lenne elég bizonyíték a borzalmas közlekedésre, hadd áruljam el, hogy ezen a szigeten nincsenek autók! Láttál Te már ilyet? Ugye hogy nem! Mondom én, hogy ide nemhogy a huszonegyedik, de még a huszadik század sem jutott el! Egy kezemen meg tudom számolni, hány kocsi van ezen a szigeten, és azokat sem használják szinte sosem. Most biztosan azt kérdezed, mivel járnak akkor itt az emberek? Gyalog, kedves barátom, gyalog. Se motor, se robogó, se ló, semmi. Én szerencsére már szereztem magamnak egy rozsdás biciklit, aminek képes voltam annyira megörülni, hogy fel-le ugráltam és tapsikoltam. Az őrület első jele.

Folytassam még? Telefon ugyan van, ám térerő nincs. Internet? Itt azt sem tudják, mi az. Na jó, a pubban van, de rajtam kívül senki sem használja. Ja igen, a pub. Az egyetlen közösségi hely a szigeten. A boltot nem számítom ide, bár ott is jókat lehet pletykálni. Legalábbis az itt élők szoktak.

De nem, errefelé nincs étterem, kávézó, teaház, mozi, színház, diszkó, hangversenyterem, könyvtár, múzeum, stb. Csak és kizárólag egyetlenegy pub. Néhány szobával fölötte, hogy máris fogadónak minősíthessük. Jobb híján itt unatkozik hát mindenki. De nem panaszkodom, mert ha ez a pub nem lenne, nekem sem lenne hol dolgoznom. Bár hadd tegyem gyorsan hozzá, hogy éhbérért dolgoztatnak és kizsákmányolnak, de ha már úton a segítség, kibírom.

Foglaljuk össze! Ez egy világtól elzárt hely, ahol semmit nem lehet csinálni, az életnek nincs értelme, az embereknek nincsenek céljaik, csak úgy vannak, tengnek-lengenek naphosszat, nem törődve semmivel. És ezzel a helyzettel tökéletesen elégedettek! Félnek a változásnak még a lehetőségétől is, kivonultak a világból, és száműzték magukat ide, mert be vannak tojva attól, hogy megismerjék, milyen is valójában az élet. Az én legnagyobb félelmem pedig az, hogy ha sok időt kell még itt töltenem, rám is átragad majd ez a passzív, sztoikus filozófia, hiába harcolok kézzel-lábbal ellene.

Mintha egy nagy elmegyógyintézet lenne az egész sziget. Talán az is. Vagy valóságshowt forgatnak itt, s szerte a világon tévénézők milliói röhögnek jót a mit sem sejtő szigetlakókon. Bár, amilyen idegesítően nyugodtak ezek mindig, szerintem ez sem zavarná őket. Esetleg titkos kormánykísérlet helyszínére csöppentem, ahol azt tesztelik, miként viselnék az emberek, ha el lennének vágva a civilizációtól, miután Londonra atombombát dobtak. Nos, ebben az esetben a pire-iak szerintem kitűnőre vizsgáznak. Ha valaki kijelentené, hogy soha többet nem hagyhatják el a szigetet, egy másodpercre sem esnének kétségbe, épp ellenkezőleg: pezsgőt bontanának örömükben.

Biztosan felmerül benned a kérdés: hogyan kerültem ide? És miért nem szállok fel a kompra, hogy elhúzhassak innen? Jogos. A válasz egyszerű: nincs más választásom. Totálisan le vagyok égve, gyakorlatilag ha nem itt lakom, mehetek a híd alá. Hogy akkor hova fogok menni, ha végre kiszabadítasz? Nincs véletlenül egy szabad szobád? Na jó, ezt majd még később megbeszéljük.

Annyit azért elárulok, hogy a családom okolható a történtekért. Talán egy picit én is, de igazából nekik köszönhetem, hogy ebbe a pokolba kerültem. Elkövettem azt a szemükben hatalmas véteknek számító (szerintem viszont nagyon is bátor és menő) tettet, hogy merészeltem nem továbbtanulni a gimi után. A bentlakásos, uniformist előíró, egyházi suli után szerintem nem is csoda, hogy egy életre elment a kedvem a tanulástól. Alig vártam, hogy kiszabaduljak az iskola rideg falai közül, és elkezdődjön végre az életem! Ami nem jelentett mást, mint hogy a haverokkal elkezdhettünk dolgozni az álmunk valóra váltásán: az addig titokban játszó rock bandánk első albumán. Most, hogy már nem kellett többé olyan apróságokkal foglalkoznunk, mint órák és vizsgák, egész álló nap gyakorolhattunk, kiadóknál kilincselhettünk, és lepukkant lebujokban léphettünk fel, miközben tudtuk, csak napok kérdése, hogy stadionokban játsszunk tömegek előtt, aranylemezek tucatjait gyártsuk és világkörüli turnék sorára induljunk. Csak ki kell várni, amíg erre mások is rájönnek – bizakodtunk.

Persze a családomnak nem annyira jött be az ötlet. Nem bírták megérteni, hogy miért rúgom fel a hagyományokat, és nem leszek sebész, mint a bátyám, vagy ügyvéd, mint a nővérem. Tudtam, még ha világhírű énekes leszek is, sosem fogják az áldásukat adni a döntésemre, mindig én maradok a fekete bárány. Ennek tudatában mégis összepakoltam és leléptem. Azóta sem beszéltem sem a szüleimmel, sem a testvéreimmel, de ez nem csak rajtam múlt. Kitagadtak. Igen, én is azt hittem, ilyesmi manapság már nem létezik, ez csak amolyan középkori baromság, de nem. Egyszer hallottam valakitől, hogy az anyám úgy mutatkozott be, hogy összesen két szép gyermeke van, egy orvos fia és egy jogász lánya. Aztán a család egy régi barátja, aki belsőépítész, felhívott, hogy tényleg végleg elköltöztem otthonról? Merthogy apám épp most bízta meg a szobám átalakításával. Gardrób lett belőle. Nem, ne aggódj, nem azért hullámos itt a papír, mert sírtam vagy ilyesmi, csak rácsöppent a víz, amit épp iszom, nem érdekes.

Mindezek után, gondolom, világos, miért nem mentem haza, amikor a banda végleg befuccsolt. Merthogy ez történt. Előbb a dobosunk, Stevie lépett le, amikor az apja megfenyegette, hogy nem fizeti tovább a költségeit, ha nem iratkozik be sürgősen Cambridge-be, aztán Jesse találta ki, hogy mégiscsak kifizetődőbb lenne, ha elmenne egy hajóra zenélni, végül Pete anyja betegedett bele, hogy a fiacskája milyen hajmeresztő terveket eszelt ki, így neki is haza kellett mennie.

Én még kitartottam egy darabig, miután a fiúk így cserbenhagytak, de mikor egy menedzser a fejemhez vágta, hogy ne is álmodjak énekesnői karrierről, jobbnak láttam, ha én is jegelem az álmaimat egy időre. Akkoriban már kikapcsolták az áramot és a vizet abban a penészes falú lukban, ahol éltem. És amikor már napok óta azért feküdtem le minél korábban esténként, hogy ne halljam a vacsora kihagyása ellen tiltakozó gyomrom korgását, döntöttem: a pénzem maradékából idejöttem. Így is stoppal tettem meg az út egy részét, a Pire-ra tartó kompra pedig csak azért kaptam meg fél áron a jegyet, mert a nagymamámra hivatkoztam. Hát szóval így jutottam idáig.

Nem akarok hálátlannak tűnni, mert tényleg hálás vagyok, amiért a nagymamám szó nélkül befogadott, de nem maradhatok itt tovább. Ő is tudja, mindenki tudja, hogy ez csak átmeneti állapot, ez a hely nem nekem való, én itt csendben elsorvadok. Hiba volt idejönnöm, valószínűleg túlságosan sötéten láttam a helyzetet, pedig annyi más lehetőség lett volna! Biztosan találok majd egy régi barátot, aki befogad. És normális állást. Mondjuk, elmehetnék hamburgert sütni a sarki gyorsétterembe, vagy vigyázhatnék elfoglalt szülők kölkeire, nem? Száz százalék, hogy van ennél jobb megoldás!

Lassan visszasírom a málló vakolatú albérletemet, ott legalább épeszű emberek vettek körül. Lehet, hogy fegyverrel jártak a zöldségeshez is, alkoholisták és/vagy drogfüggők voltak, de az is jobb volt, mint ez. Életszerűbb. Nem ilyen idegesítően lassú és nyugodt, mint Pire. El kell tűnnöm innen mielőbb, különben tényleg én is olyan menthetetlen félnótás leszek, mint ezek itt körülöttem!

De ha a szellemi épségem megóvása nem elég indok számodra, engedd meg, hogy eláruljam: az életem is veszélyben van a szigeten. Már napok óta furcsa, sőt, túlzás nélkül állíthatom, természetfeletti jelenségek figyelhetők meg itt. Egy tőlünk nem túl messze (értsd: nem biztonságosan távol) lévő házban szellemek kísértenek! Vagy legalábbis egy szellem, nem tudom pontosan, mert senki nem merészkedik oda. Ha igazán pontos akarok lenni, azt kell mondanom, a helyiek nem tartják különösebben érdekesnek a dolgot: mint semmivel, ezzel sem törődnek, bár halkan megsúgom, szerintem esélyes, hogy be vannak tojva, ezért tesznek úgy, mintha nem érdekelné őket a kísértetjárta ház. Ugyanis a pire-iak iszonyatosan babonás népség, hisznek mindenféle tündérekben meg koboldokban, még állítólagos boszorkájuk is van, de ebbe most nem megyek bele, már így sem tudom, hogyan fogok ennyi lapot belegyömöszölni ebbe az átkozott kólásüvegbe.

Szóval a lényeg, hogy ebből a házból, amiben már hosszú évek óta senki sem lakik, most egyszerre csak fura fények szűrődnek ki az éjszaka közepén, és megmagyarázhatatlan zajokat hoz felénk a szél. (Hogy ez sem tud másokat ijesztgetni, muszáj pont az én ablakom alá fújnia ezeket az ijesztő hangokat!)

Mielőtt még azt mondhatnád, kedves idegen, hogy biztosan beköltözött a házba valaki, ki kell, hogy ábrándítsalak: ezen a szigeten lehetetlen észrevétlenül beköltözni akárhova is. Sőt, itt semmit sem lehet észrevétlenül csinálni. Ha valaki ide érkezik, első útja a pubba vezet, hogy köszöntsön mindenkit. Nem azért, mert így illik, hanem mert ők alapból így élnek. Butaság, nem? Ráadásul mindenki pontosan tudja, ki érkezik a komppal Pire-ra, és hónapok óta nem tévedt erre kívülálló, nem jött haza bűnbánóan egyetlen idegenbe szakadt tékozló fiú sem. (Olyan nincs is, ugyan ki akarna innen elmenni...? Remélem, érzed az iróniát.)

Szóval errefelé kifejezetten szeretik, hogy mindenki tud mindenkiről, szeretik a gondolatot, hogy belelátnak egymás életébe. Privát szféra? Itt olyan nincs, mert nem is akarják, hogy legyen. Mondtam már, milyen elviselhetetlen ez a sziget?

Tehát nem elég, hogy félőrültek lakják Pire-t, még kísértetek is akadnak errefelé! Elátkozott egy hely, láthatod. Csak tudnám, mivel érdemeltem én ki, hogy ide kerüljek! Na jó, tudom, de a büntetés szerintem akkor is túlzás. Választhatok, hogy napokon belül én is elmebeteg leszek, vagy a szellemek végeznek velem. Vagy... remélem, Te adsz nekem egy harmadik lehetőséget is! Életem végéig hálás leszek Neked, a szolgád leszek, bármit megteszek, csak ments ki innen, kérlek! Már nem bírom tovább!

Hűséges rabszolgád:

Joley Fisher