Boldog karácsonyt!

Remélem, mindenki, aki ebben az évben erre járt, nem bánta meg, hogy erre az oldalra tévedt, és jót szórakozott, örömét lelte az olvasgatásban, nézelődésben. Ahogyan én is, amikor A sziget foglya történetét szövögettem, és Pire csodálatos szigetére repülhettem a szürke és rohanós hétköznapok elől.
Tartsatok velem jövőre is, sőt, ígérem, a történet még az idén folytatódik egy új résszel!
Addig is íme, az én karácsonyi novellám, egy habkönnyű ajándék Nektek - én ezzel kívánok

Boldog Karácsonyt!

Édes Álom

A karácsony a legtöbbeknek az év legszebb napját jelenti. Mint a szomszédban lakó Emilynek, aki még hajnalban indult el a férjével a kórházba, hogy hamarosan magához szoríthassa élete legszebb ajándékát: elsőszülött gyermekét. Vagy a postás Franknek, aki tizenöt évnyi kitartó udvarlás után arra készül, hogy megkérje a szemközti házban élő Marie kezét. Esetleg a két utcával odébb élő Sandrának, aki egy óra múlva indul a reptérre, hogy elhozza az ünnepekre hazaérkező, külföldön katonai szolgálatot teljesítő vőlegényét. Vagy az abban az óriási, kékre festett házban lakó kis Eddie-nek, aki joggal reménykedik abban, hogy idén teljesül a kívánsága, és a fa alatt ott találja majd a kutyust, amelyért már hónapok óta könyörög a szüleinek.

Igen, a karácsony mindenkinek örömet, boldogságot, felejthetetlen pillanatokat, békét, nyugalmat, szeretetet jelent. Azt a napot, amelyre megéri egész évben várni, hosszú hetek óta készülődni, és amelynek az emlékét évekig megőrizzük a szívünkben. Vagy legalábbis a következő karácsonyig.

Mindenkinek ilyen vidám ez a nap. Pontosabban szinte mindenkinek, Mert a hólepte házak között megbúvó, picinyke süteményezőből mintha sokkal inkább a düh köde szivárogna, semmint fűszeres mézeskalács-illat. Holott ha valahol, itt aztán tényleg mindent el kellene lepnie a meleg karácsonyi hangulatnak. Hiszen mégiscsak egy csöppnyi cukrászdáról van szó, ahova az emberek a nagy karácsonyi rohanás és vásárlás közepette térnek be egy csésze finom kávéra és egy szelet csokoládés fatörzsre, vagy ahonnan beszerzik az ünnephez nélkülözhetetlennek tartott ínyencségeket, amelyeket nincs idejük, kedvük, energiájuk vagy merszük maguk elkészíteni.

És az Édes Álom kicsike helyiségével első látásra nincs is semmi gond: az ablakokat, az épület előtti keskeny teraszt és az odavezető sövényt mind színes égőkkel díszítették, a legnagyobb ablakban egy Mikulás integet vidáman a betérőknek, a bejárati ajtón malomkeréknyi, magyalágakból kötött koszorú, odabenn mindenfelé ezernyi mécsláng, a néhány asztalkán piros terítő, a vázákban masnival átkötött fenyőágak és minden talpalatnyi helyen kisebb-nagyobb angyalkák, rénszarvasok, hóemberek, csillagok.

És nincs semmi gond a krémes forró csokoládéval sem, amelyet ilyentájt karácsonyi mintás bögrében szolgálnak fel, a tucatnyi aprósütemény, torta és kalács pedig mind kifogástalan, ellenállhatatlan ízű és az alkalomhoz illően ünnepi díszbe öltöztetett. A kiszolgálásra sem lehet éppen panasz: a két gimnazista lány, akik a téli szünetben Rudolf-mintájú kötényben és Mikulás-sapkában sürögnek-forognak, kedvesek, gyorsak és folyton mosolyognak.

Csakhogy Szenteste van, a lányok már végeztek a műszakkal, a vendégek már rég hazatértek, a sütemények csaknem mind elfogytak, a legtöbb házban már otthon a család, mindenki ráhangolódott az ünnepre, a világ arcára mintha letörhetetlennek tűnő mosoly ült volna ki. És az Édes Álom elvileg félóra múlva bezár.

Már csak egyvalaki ügyködik az üzletben: Sadie, a tulajdonos, egyben főcukrász. Fenyőzöld pulóverét könyékig felgyűrte, karja liszttől fehér, szőkésbarna kontya zilált, és az ő arcán mindenféle kifejezés váltogatja egymást a méregtől a kétségbeesésig, csak éppen mosoly nem. Hogyan is nevethetne, amikor rajta kívül mindenki jól megérdemelt pihenését tölti odahaza? Talán ő nem dolgozott elég keményen egész évben? Dehogynem! Mégis neki kell még mindig itt húznia az igát, lekönyvelnie a napi forgalmat, kitakarítania, elpakolnia a konyhában, összecsomagolnia a megmaradt süteményeket és gondoskodnia arról, hogy az üzletet nyugodtan itt hagyhassák a pár napos karácsonyi szünetre. A fene egye azt az átkozott jó szívét, amiért ma korábban hazaengedte Aishát és Gabyt! De sebaj, már minden feladattal végzett, percek kérdése, és ő is indulhat haza.

Ebben a pillanatban megszólalt az ajtó feletti csengő, és egy férfi lépett be a süteményezőbe.

- Helló – köszönt, miközben vidáman a zsebébe dugta kesztyűjét és lerázta a havat a sapkájáról. Amikor a kabátját is levette, ahogyan a pult felé közelített, Sadie elfintorodott: ezek szerint ez sem mindössze egy maradék kalácsért ugrott be, hanem maradni akar.

- Helló. Félóra múlva zárunk – közölte kimérten a nő. Tudta, hogy udvariatlanságával egy potenciális törzsvendég elvesztését kockáztatja, de nem érdekelte. Elvégre neki is joga van időben hazamenni karácsonyeste, nem?

- Tudom – felelte könnyedén a vendég, és az antik faliórára pillantott. – Vagyis van még időm inni valamit.

Sadie igyekezett nem arra gondolni, hogy ostobaság volt már zárás előtt lezárni a pénztárat, de az elmúlt másfél órában a kutya sem nézett be az üzletbe, már csak becsületből nem tette ki a „Zárva” táblát, és szentül megfogadta, hogy jövőre első dolga lesz átírni az ünnepi nyitvatartást.

- Forró csokoládét adhatok? – kérdezte, és már nyúlt is egy fagyöngy mintás bögre után. A vendégek kilencven százaléka ezt kérte a napokban.

- Nem, köszönöm, maradnék a kávénál.

Sadie gyanakodva pillantott hátra a válla mögött. A pultnál már kényelmesen helyet foglalt férfi pulóvert, alatta fehér inget viselt, olyan laza elegancia jellemezte, mintha egy családi körben eltöltendő vacsorára tartana. Sadie jóképűnek és férfiasnak találta, és az igazat megvallva csalódott is volna benne, ha ilyen magabiztosságot sugárzó külsővel csokoládét szürcsölgetett volna egy jó erős fekete helyett. Az nem illett volna hozzá.

- Esetleg valamilyen süteményt adhatok hozzá? – érdeklődött a nő. Már sikerült a gorombaságot kiirtania a hangjából, de a kedvességre még képtelen volt. Ahhoz egyszerűen túl fáradtnak és idegesnek érezte magát.

A kései vendég egy örökkévalóságnak tűnő ideig nézegette a süteményes pultot, amelyben két, élénk színekkel díszített muffinon, három szelet cukormázzal borított kalácson, egy krémes fatörzsvégen és egy árva, csupasz csokoládés kekszen kívül semmi sem maradt. Sadie a többit már rég összecsomagolta, ezeket még csak azért nem, hogy azért mégse kongjon az ürességtől a pult.

- Azt a csokis kekszet kérem – mutatott a férfi. A nő magában elmosolyodott: bármibe le merte volna fogadni, hogy a vendég ezt fogja kérni, és nem a mázas-krémes süteményeket választja.

A keksz és a kávé a vendég elé került, Sadie pedig kisétált a pult mögül, hogy elkezdje feltenni a székeket az asztalra. Sosem szokott ilyesmit tenni, de remélte, ez elég félreérthetetlen jelzés lesz az utolsó pillanatban beesett férfinak, hogy minél fürgébben igya a kávéját és majszolja a süteményét.

A vendég Sadie felé fordult a széken.

- Látom, alig várja, hogy hazamehessen végre.

Tehát értette a célzást, ám a hangjából úgy tűnt, Sadie jó vendéglátóshoz cseppet sem illő – és más napokon rá egyáltalán nem jellemző – viselkedése nem szegte jókedvét.

- Valójában csak azt várom, hogy kiszabadulhassak innen – felelte. – Már akkor is boldog leszek, ha lekapcsolhatom a villanyt és elindulhatok a kocsimhoz.

- Hajtós nap? – harapott bele a férfi a kekszbe.

A nő megsemmisítő pillantást vetett rá, de persze ez is hatástalan maradt, a vendég rendíthetetlenül mosolygott.

- Egy év egy szénbánya mélyén kellemes délutáni teázás ahhoz a cirkuszhoz képest, ami itt van karácsony előtt – sziszegte. – Hetek óta napról napra rosszabb lesz a helyzet, és persze a Szenteste a legborzalmasabb. Mindenki ilyenkor kap észbe, hogy nincs otthon sütemény, vinne még valami finomságot a vendégségbe vagy, hogy idén tortával akarja meglepni valami távoli rokonát. És akkor még nem is beszéltem azokról, akik ilyentájt jönnek rá, hogy bár azt hitték, nagyszerűen megtervezték a holnapi húszszemélyes ebéd menüjét, a desszert lemaradt, és hirtelenjében vagy egy fél tucat tortát és több kiló aprósüteményt akarnak elvinni, természetesen mindet egyedi megrendelés alapján.

- Akkor tényleg ez önöknél a főszezon. Gondolom, legalább a bevételre nem lehet panasza.

- Nem ez a lényeg – lépett vissza a pult mögé Sadie, és nekilátott elpakolni a maradék süteményeket – túl harapós kedvében volt ahhoz, hogy ne csináljon semmit, valamivel le kellett kötnie az idegességtől remegő kezeit. – Vagy két hónappal ezelőtt, amikor összeállítottam az idén kínált karácsonyi sütemények listáját, még nagyon izgatott voltam, és az első marcipánfenyők elkészítése is csupa móka meg kacagás volt, de mostanra már egyszerűen elegem lett. Ha még egy adag habcsókot el kéne készítenem, inkább főbe lőném magam!

- Nem is tudtam, hogy létezik olyasmi, mint a túlzásba vitt karácsony – vigyorgott a férfi.

Remek, ez aztán jót mulat rajtam, miközben én meg majd’ felrobbanok! – pufogott magában Sadie. Arra gondolt, ha a férfi ilyen remekül szórakozik, még kevésbé hajlik a gyors távozásra. Mégsem tudta visszafogni magát.

- Az egyszer biztos, hogy nekem éppen karácsonyra megy el a kedvem az egésztől – mondta közönyös hangon. – Már nem tudok örülni a karácsonyfának, az ajándékoknak, az összegyűlő családnak. Csak túl akarom élni, hogy aztán végre jól kialhassam magam. Lehet, hogy legközelebb kihagyom a karácsonyi főszezont, nem ér ez meg egy idegösszeroppanást.

A férfi arcáról erre lefagyott a vigyor.

- Komolyan beszél?

Sadie bólintott. Egy darabig hallgattak, a nő már kikapcsolta a kávégépet – minden készen állt a zárásra, a férfi pedig elgondolkodva falatozott. Sadie-t nem zavarta a csend, de a vendég megszólalt.

- Gondolja csak végig: jövőre másképp csinálná?

Sadie engedelmeskedett a kérésnek: alaposan elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Ő volt az Édes Álom messze híres süteménykölteményeinek kitalálója és megvalósítója. A cukrászda létrehozója, aki saját édes álmát váltotta valóra évekkel ezelőtt, amikor kivette a poros helyiséget, amelyben egykoron szerszámbolt működött. Senki sem hitte, hogy sikerre viheti tervét, ám hamar bebizonyosodott: a kisvárosnak mindig is egy ilyen hangulatos találkozóhelyre volt szüksége, az emberek már nem is értették, korábban hogyan voltak képesek a barátságos kis cukrászda, azaz annak ellenállhatatlan édességei nélkül élni.

Sadie természetesen imádta a helyet: a süteményező édes illatú melegében igazán elemében volt, folyton pörgött, új recepteken törte a fejét, vagy éppen azon, miként csinosíthatná tovább a helyet. Ritka szabad perceiben pedig szívesen csevegett a vendégekkel, és gyakran kikérte a véleményüket, hogy milyen süteményt látnának még szívesen a már így is rendkívül széles kínálatban.

És a karácsony volt a kedvenc időszaka. Amikor százszámra szaggathatta rénszarvas alakúra a linzert, csillagokkal díszítette az almás pitét is, és magyalág-mintát hintett porcukorral a csokoládétorta tetejére. Mert ilyenkor minden az ünnepről szólt, és ez alól az egész évben kapható sütemények sem menekülhettek, nekik is karácsonyi díszt kellett ölteniük, hogy méltón ülhessenek az aranygyöngyökkel megszórt gyümölcskenyerek és a művészien felékesített mézeskalácsok közé. És miközben a hangszórókból vég nélkül szóltak Frank Sinatra megunhatatlan dalai, a vendégek megtárgyalták, ki hogyan díszíti idén a karácsonyfáját, vagy kinek mit akar ajándékozni.

Igen, Sadie imádta az Édes Álom hangulatát, különösen ilyenkor, karácsony táján. Amikor sosem lehetett elég a mámorító, fűszeres illatokból, és amikor a kis süteményező melege a gyermekkori, felhőtlenül boldog ünnepeket idézte.

Rendben, a végére kicsit besokallt, irigyelt mindenkit, aki már rég otthon volt, és átadva magát a karácsonyozásnak rég megfeledkezett a sütők kitakarításának keserveiről vagy az apró süteménymorzsák felseprésének kínjairól. De ez a hely az övé volt, az ő második otthona, az ő megvalósult álma, és ennek ára volt: igenis neki kellett lennie az utolsónak, aki mindent rendben hagyva maga mögött lekapcsolhatja a villanyt. És ez így volt még Szenteste is.

- Nem, jövőre is mindent pontosan ugyanígy csinálnék – jelentette ki végül, ahogy körbenézett a helyiségen.

A férfi elvigyorodott. Bekapta az utolsó falat kekszet, majd így szólt:

- Nos, örömmel látom, hogy idén is hűek maradtunk a hagyományokhoz, megvolt a szokásos kiborulásod, és persze megint én vezettelek rá, hogy felesleges ennyit idegesítened magad. Most már hazamehetünk végre, Mrs. Flynn?

Sadie elmosolyodott. Levette a kötényét, leemelte a fogasról a kabátját, és elfogadta a férfi felé nyújtott kezét.

- Igen, most már hazamehetünk, Mr. Flynn.

A férfi kinyitotta előtte az ajtót, de Sadie még visszalépett, hogy lekapcsolja a villanyt. Az Édes Álomra a hosszú, dolgos nap végén sötétség borult. Kivéve az ablakban díszelgő Mikulást: az továbbra is vidáman integetett utánuk.