Katarina karácsonyi ajándéka

A múltkori felhívásomra, melyben arra kértem mindenkit, hogy küldjetek karácsonyi novellákat egy kis ünnepi hangulatteremtésre, egymás megörvendeztetésére egyes-egyedül Katarina jelentkezett, aki azonban olyan remek írást küldött, amely felér vagy száz másik novellával. Köszönöm, Katarina, nagyon tetszett a műved!

Holnap a saját írásomat teszem fel, figyeljétek majd az oldalt karácsonyfa-díszítés közben is ;)

Katarina: Kis karácsonyi varázs

Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Minden zavarta, nagy volt a zaj, erősek a fények, és nem békét érzett, hanem mindent elborító zűrzavart. A konyhában már elkészült a vacsora, a karácsonyfát is feldíszítették a gyerekekkel, csak az ünneplés maradt hátra, de pont ez nem működött. Tudta, hogy most ki kell szellőztetnie a fejét, mert ha nem teszi, ma még robbanni fog.

Amikor kilépett az utcára, meglepve látta, hogy havazik, és nem is akárhogyan: hatalmas, gyönyörű pelyhekben hullott a hó. A park felé indult. Rex, az öreg németjuhász ifjonti lelkesedéssel ugrándozott a lába mellett, mert szerette a havat, még akkor is, ha az elfedte a számára annyira fontos, ismerős és ismeretlen szagokat. Azt is csak most vette észre, hogy besötétedett, annyi volt a dolga, hogy jószerivel az ablakon sem nézett még ma ki. Hetek óta ugyanazzal a problémával küzdött: a karácsonyi hangulat idén csak nem ért még el hozzá. Hiába az üzletek szebbnél szebb, csillogóbbnál csillogóbb ünnepi díszei, vagy a rádióból szinte megállás nélkül áradó karácsonyi zene, ő csak nem érezte jól magát, pedig egyébként szerette a karácsonyt. Gyermekkora karácsonyait is szerette, bár az ünnep többször hozott szomorúságot, mint ahányszor örömet. Később néhányszor magányosan is töltötte a karácsonyt, mégis minden évben talált valami szépet benne. Most nem. Annyi volt a gond és a baj az idén, úgy érezte, hogy a problémákkal való versenyfutásnak már sohasem lesz vége. Voltak veszteségek is: véget ért egy több évtizedes barátság – és a legfájóbb, hogy most sem tudja, miért -, más barátoktól a távolság választja el. Elveszített néhány illúziót is – de ezek az illúziók olyanok, mint a bumeráng, elveszíti és visszakapja őket azért, hogy újra elveszíthesse. Voltak csalódások, és kitűzött célok is, amelyek később elérhetetlennek bizonyultak. Telnek-múlnak az évek, karácsonyok jönnek és karácsonyok mennek, de a teljesség érzete csak nem adatik meg. Szomorú volt, mert imádott adni, de az idén nem tudott. Ismerte az ajándékozás örömét, sokaknak szeretett volna örömet szerezni, mégis, ezen a karácsonyon ez sem adatott meg, és ez fájt!

Ahogyan lehajtott fejjel bandukolt, egyszer csak felkapta a fejét a csendre. Ahogyan vastagodott a hólepel, úgy lett nagyobb a csend is körülötte. Megállt és felemelte a fejét, hagyta, hogy arcát a megcirógassák a hópelyhek. Mintha csengettyű szólt volna … csilingelő hangot hallott, hitetlenkedve nézett körül, de nem látott senkit. Fejét rázva tovább indult, amikor hangot hallott újra, s mintha valaki megérintette volna az arcát. Most nem csengő szólt, amit hallott, csak suttogás volt csupán.

Karácsony van, miért szomorkodsz? Ez az ünnep a szereteté és az örömé! Ne arra gondolj, ami nem sikerült, hanem arra, ami igen! Ne a veszteséget számold, hanem az örömöket! Ne a félelmeidet lásd, hanem a bátorságot, ne a rosszat, hanem a szépséget! Tedd félre most a bút és a bajt, mindegyik megvár! Nyisd meg a szíved, a lelked, fogadd be mindazt, amitől ünnep ez a nap!

Csodálkozva nézett körül, de a néptelen parkban rajta kívül nem volt senki. Nem tudta, ki szólhatott, de a szavak gyógyírként hatottak rá. Még nem indult haza, a házak között sétált inkább. Benézett az ablakokon. Már álltak a karácsonyfák, a gyertyák fényétől színesebb lett az este. Egy fiatal lány jött szembe az egyre sűrűbb hóesésben. – Boldog karácsonyt! – intett, és mosolyogva továbbment.

Ideje volt hazatérni, hiszen őt is várták. A lakásba már könnyebb szívvel lépett be. Vacsora után körülállták a karácsonyfát, a gyerekek megkapták az ajándékokat, s egy bögre illatos teával a kezében ő is osztozott az örömükben. Bár az ajándékok szerények voltak, fia is, lánya is megkapta, amire vágyott, szemükben nem látott csalódottságot.

Órákkal később, amikor már mindenki aludt, ő az ablaknál állt a karácsonyfa mellett, és gyermeki öröm töltötte el, ahogyan csodálta, hogyan csillognak a színes gömbök a gyertyafényben. Homlokát az ablaküveghez támasztva nézte a behavazott tájat, s ahogyan a hópelyhek elfedték a kinti szürkeséget, úgy tisztult meg az ő lelke is, és végre megérezte azt is, amire annyira vágyott: a meghittséget, a nyugalmat, és újra elvarázsolta a karácsony!