Huszonhármas számú palack

Ahogy ígértem, még az idén itt az új rész ;) Boldog új évet mindenkinek!



Ó, milyen más minden!

Amikor a legutóbbi üzenetemben azt írtam, új időszámítás kezdődött a múlt éjjel, nem túloztam. A parti lelkizésünk után ismét ott aludtam (a vendégszobában!), és másnap megint együtt reggeliztünk, azzal búcsúzva, hogy este lemegyek, de olyan… más volt a hangulat. Mintha megtört volna a jég, leomlott volna egy fal. Érezhetően közelebb kerültünk egymáshoz. A munkában, az ágyak bevetése és az egész fogadó felporszívózása közben bőven volt időm gondolkodni, alaposan megrágni minden egyes szót, amelyet váltottunk Nickkel az ominózus motoros eset óta, és rájöttem a titok tényleg mindössze annyi, hogy a kommunikációnk kétoldalúvá vált.

Eddig legfeljebb annyit kérdezett tőlem, hogy kérek-e kávét, milyen zenét szeretnék hallgatni vagy lejövök-e legközelebb is újabb anekdotákat hallgatni Michelle-ről. (Jó, nem pontosan így mondta, tudod, de érted, mire gondolok.)

Ma viszont olyan dolgokat firtatott, amelyek arra utaltak, hogy 1. odafigyelt arra, amit meséltem neki, és 2. magában tovább gondolkodott a hallottakon, mert csupa tisztázó, értelmező kérdést tett fel. Például, hogy mi volt a neve a srácoknak a bandában, és pontosan milyen sorrendben is léptek le. Vagy hogy hogyan adtam be anyuéknak, hogy otthagyom a sulit a zenélésért. És amikor válaszoltam, elmerengett, mintha gondolatban lejegyzetelné a hallottakat.

Fura, nem? Mármint örülök neki, hiszen ezt akartam, és igyekszem nem arra gondolni, hogy ha tényleg ennyire érdekli, mi van vele, mi a történetem, akkor miért nem kérdezett rá előbb, magától. A Michelle halála utáni gyász biztosan lebénította az agyának azt a részét, amely a többi ember iránti érdeklődésért felel. Vagy csak annyira félénk, hogy nem mert rákérdezni... Na jó, Nick Donnellyről beszélünk, a hírhedt nőcsábászról, akarom mondani egykori nőcsábászról, és bár Michelle pálfordulatot hozott az életébe, azért biztos nem csinált gyáva kukacot belőle. Úgy értem, helló, ez az ember sziklát mászik biztosítókötél nélkül, teljesen józanon!
Komolyan, nem akarok ezen filózni, mert nem akarom tönkretenni a frissen talált boldogság-morzsámat, és azt hiszem, lehetek annyira megértő, hogy ezt tényleg Michelle számlájára írom.

Miután késő délután végre befejeztem a műszakot, keserűen állapítottam meg, hogy az eső, amely napközben kezdett el szakadni, nem állt el. Semmi kedvem nem volt kimenni, pláne, hogy nem biciklivel jöttem reggel. Tudtam, mire leérek a partra, bőrig ázom.

Habozva álltam a küszöbön, magamban melegebb éghajlatra küldve Nicket, amiért nem hozott mobiltelefont a száműzetésébe. Mert akkor most felhívnám, lemondanám az estét, hazarohannék, és bár ugyanúgy eláznék, de utána rögtön melegedhetnék a forró zuhany alatt.

Úgy nézett ki, az esőnek esze ágában sem volt elállni, mintha überelni akarná a bibliai negyvennapos özönvizet. Nem úgy festett, mintha egyhamar elzárnák az égi csapokat, szerintem inkább csőtörés volt odafenn.

Így aztán kénytelen-kelletlen az esőben indultam el Nick házához. Hideg volt és sötét, minden szürke és vészjósló, mint egy ócska horrorfilmben. Persze jobb lett volna, ha reggel a vízhatlan dzsekimben indultam volna el, és nem csak egy vastag kötött pulcsit húztam volna fel, de mentségemre legyen mondva, hogy akkor még sütött a nap, és nyoma sem volt esőfelhőnek.

Természetesen mire leértem a partra, ahogy megjósoltam, csuromvizes lettem, és akkor még enyhén fogalmaztam. A hajam és a ruhám jeges borogatásként tapadtak rám, éreztem, ahogy egész testemben remegek. Ha ettől a kalandtól nem fázom meg, akkor semmitől.

Utolsó erőmmel kopogtattam az ajtón, és reménykedtem, hogy a házból kiszűrődő The Clash-koncert ellenére Nick meghallja.

Meghallotta.

- Joley! – kiáltott fel csodálkozva, amint szélesre tárta előttem az ajtót. – Bármibe lefogadtam volna, hogy ma nem jössz.
- Hiszen megígértem – válaszoltam elhaló hangon, miközben lehámoztam magamról a pulcsit, amelyből facsarni lehetett volna a hideg vizet.
- Persze, de gondoltam, az ítéletidő érvényteleníti az ígéretedet.
- Nincs telefonod, nem tudtam szólni, hogy nem jövök – vontam meg a vállam egy bocsánatkérő mosoly kíséretében, holott igazán nem követtem el semmi rosszat. Nick azonban a fejét csóválva nézett rám, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Mintha szerepet cseréltünk volna.
- Na, gyere – határozta el magát, és a fürdőszoba felé vonszolt.

Volt ott egy picike öreg kályha, Nick odahúzott mellé egy széket, némán rámutatott, és miközben letelepedtem, begyújtott a fonott kosárban előre odakészített fával. Aztán forró vizet engedett a kádba. Nemsokára az egész helyiséget beterítette a gőz, és úgy éreztem, a fagyott tagjaim mintha kezdtek volna kiengedni. Bíztam benne, hogy az arcomba is visszatért a szín.

- Remélem, jó a víz – fordult felém Nick félszegen. – Tudod, én inkább az a zuhanyzós típus vagyok, de azt hiszem, neked most jobban esne egy fürdő.

Bólintottam, és vártam, hogy elmenjen. Hiszen nem volt más hátra, mint hogy nekivetkőzzek és belecsobbanjak a forró habokba. Valószínűleg csak két másodperc volt, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre rávette magát, hogy megforduljon és kimenjen.

Miközben nagy nehezen kicsomagoltam magam a vizes göncökből, azon gondolkodtam, vajon mire gondolhatott, miért nézett rám úgy. Biztos baromi nagyképűnek tartasz, de nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy nem olyan régen én is éppen így néztem rá. Amikor a viharos tengeren való evezés után kijött a partra. És tetőtől-talpig vizesen tapadtak a ruhák a testére.

***

Mikor úgy egy órával később jobb híján egy hatalmas törülközőbe tekerve magam kiléptem a fürdőből, a küszöbön egy halom ruhát találtam, amelyekben az volt a közös, hogy mind hívogatóan puha, vastag, meleg darabok voltak. Természetesen kicsit sem zavart, hogy Nick cuccai voltak, sőt. És persze egyik-másik már ismerős volt az első találkozásunk estéjéről.

- Azt hiszem, lassan el kellene gondolkodnod azon, hogy betárolod nálam pár pulcsidat, mert úgy tűnik, rendszert akarsz csinálni abból, hogy csuromvizesen állítasz be hozzám – mondta Nick vigyorogva, amikor pár perccel később meglátott a ruháiban. Ezek szerint neki is déja vu érzése volt.

A kezembe nyomott egy nagy bögre forró csokoládét.

- Nem narancsos, de remélem, megteszi – közölte, és letelepedett a földre a kandalló elé, ahol barátságosan pattogott a tűz.

Melléültem, kényelmesen nekidőltem a mögöttünk lévő kanapénak és élvezettel bámultam a táncoló lángokat. Annyira jól éreztem itt magam… biztonságban.

- Kérsz valamit enni? – törte meg a csendet Nick, majd nagyot kortyolt a csokoládéjából.
- Hát, ha magadnak amúgy is rendelsz egy pizzát, kérj nekem is. Extra sajttal.
- Sajna a Turner Island-i pizzéria nem vállal kiszállítást Pire-ra. Kár, mert meglepően jó náluk a kaja. A múltkor, amikor… odaát voltam, ott vacsiztam.

Igen, az ominózus motorozás után. Nem csoda, hogy elakadt a mondat közepén. De már nem haragszom rá. Felesleges a „mi lett volna, ha?” kérdésekkel gyötörni magunkat, és úgy érzem, sőt, meggyőződésem, hogy a múlt éjjel után már nem térünk vissza a felelőtlen, vakmerő kalandozásokhoz. Hiszen már minden más.

- Jobb, mint a manhattani luxuséttermek, ahova még nemrég jártál? – kérdeztem nevetve.
- Ott általában lesifotóst szolgáltak fel köretként – fintorgott.
- Hát, az én nem létező énekesi karrieremnek jót tenne az efféle publicitás.
- Gondolod, hogy a bulvárlapok segítenének? – nézett rám hitetlenkedve.
- Az is reklám – vontam meg a vállam. – Bár már mindegy, úgysem lesz ebből semmi. Csak ideje lenne eldöntenem, mihez kezdjek az életemmel. Annyira magabiztos voltam, hogy sosem készítettem B-tervet.. Á, ez olyan fura!
- Micsoda?
- Hogy rólam beszélgetünk. Hogy valakivel ilyenekről beszélgetek.
- Magadról?
- Magamról. A nagyinak nem nagyon említem, mert tudom, hogy így is halálra aggódja magát miattam. Szóval inkább nem zaklatom az önmarcangolásommal. Anélkül is épp elég nagy lelkiismeret-furdalásom van, amiért megkeserítem az eddig boldog, békés, nyugodt napjait.
- Biztos vagyok benne, hogy ő ebben egyáltalán nem értene egyet veled.
- Persze, hogy nem, ahhoz túl jószívű. De attól még így van.

Nick felkelt, és hamarosan egy óriási zacskó chipsszel tért vissza.

- Bocsi, jobbal nem szolgálhatok.
- Le kellene menned Mr. Thompsonhoz bevásárolni – emlékeztetettem.
- Vagy elugorhatunk abba a bizonyos pizzériába.

Randira hívott volna? Akkor eszembe sem jutott elgondolkodni ezen, mert az agyamban rögtön megszólalt a vészcsengő.

- Sajnálom, nem mehetek.
- Nem azt mondtam, hogy most. Nem is tudnánk, hacsak nem vállalod be az evezést a csónakommal. Igaz, még mindig esik odakinn. Talán holnap vagy azután…
- Nem mehetek – ismételtem meg. – Miért nem bámulhattuk csak egyszerűen a tüzet? Miért kellett...? – Észre sem vettem, hogy hangosan mondtam ki a gondolataimat.
- Beszélgetnünk? Hát nem ezt akartad? – pislogott csodálkozva Nick.
- Tévedtem – jelentettem ki, és felpattantam. Kinéztem az ablakon, tényleg szakadt az eső, de talán ha elég gyorsan futok haza… Az ajtóhoz léptem, ám Nick ott termett, és elállta előttem az utat.
- Miért menekülsz? – Nem volt dühös, egyszerűen csak kíváncsi.
- Nem menekülök! Engedj ki! – követeltem, és úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett állat. Hogyan lehetséges, hogy a pár pillanattal korábbi idillből ez lett?
- Csak megint elázol, semmi értelme most elindulnod – állapította meg Nick még mindig nyugodt hangon.
- Ezt hadd döntsem el én! – vágtam vissza idegesen. Azonban sehogy sem sikerült a kilincs közelébe férkőznöm, mert ő csak állt rendíthetetlenül az ajtó előtt.
- Jól van! – adtam meg magam. – Mit akarsz hallani?
- Kezdetnek megteszi, hogy hirtelen miért nem beszélsz szívesen magadról. Pedig a múltkor nem volt gond.
- Senki sem beszél szívesen a problémáiról. Legalábbis nem állandóan.
- Ó, ebben nagyon tévedsz – vigyorgott. – Ha így lenne, miből élnének a pszichológusok?
- Nos, én nem vagyok ilyen. Mások előtt beismerni, hogy gondjaim vannak, a gyengeség jele. Tegnap éjjel sem kellett volna, csak… nem is tudom, mi volt velem, de az biztos, hogy hiba volt. Gyengeség.
- Ez hülyeség. Senki sem tökéletes.
- De nekem másom sincs, csak problémám! – csattantam fel. – Ráadásul hogy jövök én ahhoz, hogy neked panaszkodjak? Éppen neked?

Nick azonban mintha meg sem hallotta volna.

- Joley, miért nem mehetsz el Pire-ról?

Ó, csak ezt ne kérdezte volna! Már éreztem is a szemembe gyűlő könnyek forróságát. Most már biztos, hogy mégsem volt olyan jó ötlet azt kívánni, bárcsak megkérdezné, hogy vagyok, milyen az életem. Mert azóta folyton csak sírok és nyavalygok.

- Nem mehetek – suttogtam lehajtott fejjel. – Odakinn ott az egész világ. Ahol megbuktam. Nem vár ott rám semmi, mert nagyon elszúrtam. Csak ott állnék egyedül, és mindenki rajtam nevetne. Legalábbis én így érzem. Itt biztonságos, itt jó. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, mert mindig is gyűlöltem ezt a szigetet. De itt még nem rontottam el semmit, és itt senki nem vár el tőlem többet, mint hogy szorgalmasan dolgozzam a pubban, és erre talán még képes vagyok. Többre nem.
- Félsz elmenni innen?

Tétován bólintottam. Eddig is tudtam, hogy folyton csak halogatom az indulást, pedig ha nagyon akarnám, már mehetnék, van elég pénzem az utazásra, aztán Londonban beállhatnék egy pubba, és csinálhatnám azt, amit eddig itt. Most már mondhatom azt is, hogy van tapasztalatom pulttörlésben és sörcsapolásban.

De valójában nem szimplán halogattam az utazást, hiába hangoztattam úton-útfélen, hogy amint lehet, lelépek. Igazából nem is akartam elmenni innen soha. Úgysem sikerülne, csak megint elrontanék mindent, akkor meg mi értelme lenne?

- Itt biztonságos – ismételtem meg halkan.
- Az – erősítette meg Nick, és átölelt.

Jó volt belefeledkezni az ölelésébe, mert csak így éreztem magam biztonságban igazán.

- Sajnálom – szólaltam meg.
- Ezúttal mit is? – kérdezte, és bár nem láttam az arcát, de a hangján hallottam, hogy nevet.
- Hogy már második este borítom rád a problémáimat, és neked kell vigasztalnod engem, nem pedig...
- Elegem van abból, hogy mindig én szenvedjek – szakított félbe vigyorogva. – Majd beosztjuk, melyik este ki melyik szerepet játssza.

Tehát két egymást követő este én voltam az ügyeletes szenvedő. Na, holnap majd cserélünk. Jó kis barátság ez, mi?

Időközben aztán elállt az eső, és úgy kitisztult az ég, hogy bevállaltam a hazautat. Még a végén a nagyi megint aggódna, amiért ilyen sokat maradok ki! Elég csípős volt az idő, de Nick adott még egy pulcsit, és ahogy így, alaposan bebugyolálva lépkedtem felfelé a hegyoldalon, elég fura látvány lehettem.

De aztán csak hazaértem, szépen kialudtam magam, majd reggel kínzó torokfájással ébredtem. Remélem, nem fáztam meg az éjjel, még csak az hiányozna!

A testileg-lelkileg meggyötört
Joley