Huszonkettes számú palack

Nagyon kíváncsi vagyok, mit gondoltok erről a részről, mert lesz benne egy nagy fordulat ;) Mielőtt azonban nekifognátok az olvasásnak, hadd emlékeztesselek Benneteket, hogy várom a karácsonyi történeteket, az ünnepig még van 2 hét, úgyhogy rajta, alkossatok! :)


Amikor új időszámítás kezdődik

Minden a feje tetejére állt, komolyan mondom, a világ kifordult a sarkaiból! Olyan extrém változások következtek be az elmúlt kábé huszonnégy órában, amelyekre egyáltalán nem számítottam, és még mindig nem tudom eldönteni, örüljek-e nekik vagy sem. Haladjunk szép sorjában, és mindjárt megérted, mire gondolok.

Az egész azzal kezdődött, hogy az este beugrottam Nickhez. Mivel kora reggel kezdtem a munkát, gondoltam, az estét ismét együtt tölthetnénk, hallgathatnánk Franz Ferdinandot a tábortűz mellett, ha már a tegnapot úgyis kihagytuk.

Mikor megérkeztem a parti házikóhoz, Nick vidáman fogadott, és máris felpattant a konyhaasztal mellől, ahol egy könyvet olvasott kekszet rágcsálva, és lelkesen nekilátott a kávéfőzésnek. Elégedetten ültem le az asztalhoz, és mivel a könyve, amely, ha jól emlékszem, a motorszerelésről szólt, nem kötött le, inkább az én személyes baristámnak szemteltem minden figyelmemet, amint szokásos kopott farmerjában és egy a hátizmain feszülő pólóban sürgölődött a kávéval.

Ahogy visszatette a darálót a polc tetejére, a karján felcsusszanó póló valami furát fedett fel: egy kiterjedt, durvának és frissnek tűnő zúzódást.

- Hát veled meg mi történt? – kérdeztem, és amikor hátrafordult, a karjára mutattam.

Az első gondolatom az volt, hogy mivel múlt este nem voltam itt, ismét az alkoholt választotta vagy a sziklamászást. Esetleg mindkettőt.

- Ja, ez? Semmiség – vonta meg a vállát.
- Jó, de hol szerezted?

Láthatóan habozott. Végül a tekintetét a nadrágszára alól kikandikáló mezítelen lábujjaira szegezte, és zavartan nevetve belefogott.

- Tudod, ez igazából egy elég vicces sztori. Szerepel benne egy motor és egy…
- Te voltál az őrült motoros Turner Islandon! – szakítottam félbe dühösen. Valójában elég merész feltételezés volt, hiszen ki mondta, hogy csak Nicknek van joga motorozni széles e vidéken, ráadásul ő szinte sosem mozdul ki a házából, nemhogy Pire-ról, de… Így azonban értelmet nyert a könyv és a szemközti szék támlájára hanyagul odavetett motoros dzseki, amelyet csak ekkor vettem észre.
- Hogyan is gondolhattam egyetlen pillanatig is, hogy nem hallottál róla? – vigyorgott. – Hiszen mindketten tudjuk, hogy egy ilyen pici, pletykás helyen milyen gyorsan terjednek a hírek.

Hát tényleg ő volt. Hitetlenkedve meredtem magam elé, lassan emésztettem a hallottakat.

- Nem volt olyan vészes a dolog – igyekezett javítani a helyzeten, nyilván látta, hogy nem lelkesít fel éppen a sztori. – Még amikor idejöttem, láttam egy hirdetést a Turner Island-i kikötőben, a turistáknak kínáltak bérelhető motorokat meg bicikliket, és tegnap gondoltam, miért ne mennék egy kört a szigeten, már olyan régen motoroztam, szóval átmentem az esti komppal, és kibéreltem azt a gyönyörűséges Hondát. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen szuper gépeket is tartanak! – mesélte elragadtatottan.
- És majdnem balesetet okoztál – emlékeztettem közömbös hangon.
- Megesik az ilyesmi – vonta meg ismét a vállát. – Még bőven időben reagáltam, annak a fickónak egy haja szála se görbült, a kocsijának sem lett semmi baja. A motort meg hazahoztam, meg akarom bütykölni kicsit, mielőtt visszaviszem.
- Te is megsérülhettél volna. Ennél súlyosabban – tettem hozzá.
- Csak néhány karcolás, még kórházba sem mentem miattuk, kutyabajom – vigyorgott.

Ezt nem hiszem el! Hogy lehet ilyen könnyelmű?

- Mondd, miért csinálod ezt? – szűrtem a fogaim között szinte szótagolva a kérdést.
- Micsodát? – nézett rám ártatlanul.
- Először a sziklamászás kötél nélkül, aztán a csónakázás a viharos tengeren, most meg ez. Féktelen motorozás a szigeten.
- Ezt csak azért mondod, mert te még biztosan semmilyen hasonló kalandot nem próbáltál ki – felelte elragadtatottan. – Pedig ahogy érzed a véredben pezsgő adrenalint, az semmihez sem hasonlítható, feledhetetlen érzés! És különben is, megtehetem, hiszen nincs…
- Veszítenivalód, tudom – fejeztem be a mondatot türelmetlenül.

Most már világosan láttam: megbuktam. Ha valaha is azt hittem, az a feladatom, hogy segítsek Nicknek feldolgozni a vele történteket és visszatalálni a régi kerékvásához, akkor eszméletlen nagy kudarcot vallottam. Hiszen hiába jövök le hozzá csaknem minden nap, hallgatom a történeteit Michelle-ről, szoktatom le az alkoholizálásról, hordom neki a jobbnál jobb ételeket és igyekszem úgy általában jobb kedvre deríteni, ha még mindig folytatja ezeket az önpusztító kalandjait. Akkor semmit sem javult a helyzet, semmit sem értem el.

És nyilván azért nem, mert én nem vagyok alkalmas erre a feladatra. Valószínűleg túl sok energiámat leköti, hogy a saját problémáimon rágódjak, és már nem jut elég erőm Nickre. Az ő segítése egyszerűen nagyobb falat, mint gondoltam, és erre már nem vagyok képes. Ideje beismerni, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Én megpróbáltam, nem sikerült. Biztosan az én hibám, de igazán senki nem állíthatja, hogy nem tettem meg mindent, ami csak telt tőlem.

Nincs mese, én kevés vagyok ahhoz, hogy kettőnk problémáival megbirkózzak, a sajátjaim is épp elég nagy terhet jelentenek, köszönöm. Ennyi, ideje levonulni a színről, Joley, és próbálj meg inkább magadon segíteni, az talán könnyebb.

- Rendben, azt hiszem, én most megyek – jelentettem ki, felálltam és az ajtó felé indultam.
- Most meg mi van? – kiáltotta utánam durcásan Nick.
- Mégis minek maradjak?! Hogy tétlenül végignézzem az öngyilkossági kísérleteidet, míg egyszer az egyik tényleg összejön? – A hangom jóval feszültebbre sikerült, mint amilyennek szántam, úgyhogy nyugalmet erőltetve magamra folytattam: - Szeretnék neked segíteni, komolyan, de úgy tűnik, képtelen vagyok rá. Szerettem volna bebizonyítani neked, hogy nincs vége az életednek, de kudarcot vallottam. És belefáradtam.

Idegesen kapaszkodtam az ajtófélfába. Nem sírok, csak azért sem sírok! Utolsó szemét dög vagyok, tudom, de egyszer már engedtem a lelkiismeret-furdalásnak és visszafordultam, de szemmel láthatóan nem sok értelme volt. És mostanra már tényleg elfáradtam. Szeretném végre én kisírni magam valakinek a vállán ahelyett, hogy én legyek az a bizonyos váll Nicknek. Elegem van. Kimerültem, haza akarok menni.

- Azt hittem, barátok vagyunk – mondta Nick halkan.

Könnyekkel a szememben fordultam felé.

- Nem, Nick, nem vagyunk. Azt hittem, egyszer azok lehetünk, de már beláttam, hogy ez sosem fog megtörténni, bármennyire is szeretném.

Nick értetlenül nézett rám.

- Nézd, a barátság kétoldalú dolog – magyaráztam. – Én mindig meghallgattalak, türelmesen ültem végig a teljes Michelle-anekdotagyűjteményt, és szívesen tettem, mert azt hittem, ezzel segíthetek neked túljutni az elvesztésén. De nem igazán látom úgy, hogy sikerült volna bármilyen előrelépést elérni az elmúlt hetekben… és tudom, hogy ez milyen önzőn hangzik, de már elegem van a néma hallgatóközönség szerepéből. Ha az én életem olyan fényes lenne, simán vállalnám, de nem az, Nick. Lehet, hogy én nem veszítettem el életem szerelmét, de hidd el, nekem is baromi nagy gondjaim vannak, és fogalmam sincs, hogyan másszak ki a gödörből, vagy hogy kimászok-e valaha. Vak vezet világtalant ebben a helyzetben, és ideje beismerni, hogy így egyikünk sem jut egyről a kettőre. Javaslom, keress magadnak egy új beszélgetőtársat, valakit, akinek van ereje kirángatni téged ebből, mert nekem nincs. Nem vagyok rá képes. Sajnálom.

- Szóval csak így elmész? – kérdezte, és a szívem majd’ megszakadt a hangjából kiszűrődő fájdalom hallatán. Istenem, ha sejtettem volna, hogy ez lesz a vége, sosem jöttem volna ide annak idején az éjszaka közepén! Most mindketten még rosszabbul érezzük magunkat, mint azelőtt, hogy találkoztunk volna, és ez kizárólag az én hibám.
- Elhiheted, nem könnyű – feleltem szipogva. Aztán számomra is meglepő keserűséggel folytattam: – De neked igazából mindegy, hiszen még a vezetéknevemet sem tudod. Észrevetted, hogy még azt sem kérdezted meg tőlem soha, hogy vagyok, milyen napom volt? Pedig ez lenne a minimum ahhoz, hogy barátságnak nevezhessük ezt az izét. És ha azt nézzük, hogy hiába állok melletted, te tovább folytatod az öngyilkos akcióidat, azt bizonyítja, hogy ha lenne felvételi vizsga a barátságodra, én kegyetlenül elhasalnék.

Nick nem felelt, úgyhogy kimentem, és a parton a sziklák felé baktatva szabad utat engedtem végre az eddig keserves erőfeszítések árán visszanyelt könnyeimnek. Már úgysem lát, úgysem hall senki. Csak mentem, mentem előre, a lábam belesüppedt a hideg homokba, és szerettem volna már olyan távolságban lenni, hogy ne csak némán zokoghassak.

- Miért vagy itt, Joley? – hallottam kiáltást egyszer csak a hátam mögül.

Egy pillanatig azt hittem, csupán a hullámok űznek csúfot velem, csak a robajukat hallottam, mégis hátrapillantottam a vállam felett. Nick közeledett felém futva, és közben kiabált, mintha attól tartana, nem ér utol:

- Miért vagy itt? Miért jöttél Pire-ra?

Ne légy gyenge, Joley, menj tovább, láttad, hogy nem vezet ez sehova, ne maradj! A lábam mégis mintha a földbe gyökerezett volna.

Mikor Nick odaért elém, dacosan néztem a cipőm orrát. Nem akartam, hogy sírni lásson. Mégis el kellett volna rohanni, amíg még lehetett! Nick a kezét az államra tette, kényszerítve, hogy ránézzek. És amikor meglátta a könnyeket a szememben, az arcán nem volt más, mint egy hatalmas, barátságos mosoly, csupa melegség, éppen olyan, amilyenre egy bajba jutott, elkeseredett embernek szüksége van.

- Mi a baj, Joley? – kérdezte ismét olyan kedves, gyengéd hangon, hogy nem tudtam mit tenni, rögtön elsírtam magam. Ő pedig magához ölelt, és miközben arcomat a vállába fúrva zokogtam, a hajamat simogatta és csitítgatott.
- Sajnálom, Joley, annyira sajnálom. Ha tudnád, mennyit jelentenek a látogatásaid, mennyire várom mindig, hogy végre megérkezz, és milyen csalódott vagyok, amikor valami miatt nem tudsz jönni. Te vagy az én egyetlen kapcsolatom a világgal, az élettel, és hidd el, ha te nem jöttél volna, valószínűleg már az első pár itteni napomban részegen leestem volna valamelyik szikláról, szóval nyugodtan kijelenthetem, hogy megmentetted az életemet. És nagyon sajnálom, hogy ezt eddig nem mondtam el neked.

Persze ettől csak még jobban kellett sírnom. Olyan megállíthatatlanul zokogtam, hogy biztos vagyok benne, ebben az elmúlt hetek minden feszültsége benne volt, és a megkönnyebbülés, hogy végül csak megkaptam azt a bizonyos vigasztaló, megértő vállat, amelyre vágytam. És ez a váll Nickhez tartozott, ahogyan mindig is reméltem. Kétségbeesés és öröm váltották egymást látszólag vég nélkül a könnyeim záporában, ám ő türelmes volt, és úgy tűnt, mintha órákig tartott volna biztonságot jelentő karjaiban.

Mikor végre annyi könnyet kisírtam, amennyit szerintem eddigi életemben összesen, és amennyi képes lett volna centikkel megemelni a mellettünk hullámzó tenger vízszintjét, leültünk a homokba. Nick a vállamra tette a kezét, úgy vont magához, én pedig menedéket keresve bújtam hozzá. Hosszasan meséltem az életemről, a családomról, a gyerekkoromról, az itteni nyaraimról, a nagy amerikai kalandomról, a megfutamodásomról és a Pire-ra menekülésemről. Nick közben egyszer sem nézett rám, nem fürkészte a könnyáztatta arcomat, csak a sötét tengert figyelte, és nem szólt közbe, meg sem mozdult, még csak nem is sóhajtott.

Aztán, amikor talán órákkal később kifulladva a végére értem a mondamdómnak, rám nevetett, és csak annyit mondott:

- Örülök, hogy végre megismerhettelek, Joley.

Hát, ez történt. Mondtam, új időszámítás kezdődött. És én... azt hiszem, egy picit boldog vagyok.

A már kicsivel többet mosolygó
Joley