Ab: Füst és varázs

Keletről fújt a szél, és a vadludak megfeszítették barna szárnyukat, ahogy a vezérgúnár gágogása mentén elszálltak a learatott földek felett. Úgy tűnt, az éjszaka fagyni fog, a fák arany levelei még ugyan kapaszkodtak a kopaszodó ágakba, de a hűvös széltől, amely már hátán hordta a közeli telet, mindegyikük reszketett.
- Te mikor mész el tőlünk? – kérdezte tőlem az egyik nyír gallyán lógó ágacska.
- Ó, még sokáig marad – suttogta a fölém hajoló dió. A hangja megnyugtatott, nem kellett szólnom, hogy megértsen engem.
- Bizony, bizony. Talán kivárja még a közelgő telet is! – csörgedezett fülem mögött a száraz fű. Valahol, a közelben vidáman csobogott a patak, minden egyes cseppje fiatalság, frissesség és derű. Varjak pettyezték a sötétedő eget. Az egyik a diófámra ült, karmaiban repedt mogyorót tartott. – Én mondom nektek, valaki el fogja vinni ezt a lányt – motyogta teli csőrrel. Aztán hátravetette a fejét, mert a torkán akadt a falat.
- Túl mohó vagy, Horka- nevetett a nyárfa. Levelei vidáman omlottak a faluba vezető útra.
Hűvös fuvallat rázta meg az erdőt.
- Pedig menned kellene- suttogta felém. Én még sem mozdultam, jól esett pihenni. Egy aranyló levélke az arcomhoz tapadt. Nem volt erőm elhessegetni, ott hagytam.
- Indulj, menj! – sürgetett a szellő. Megcibálta a dióm ágait, és én megborzongtam.
Meg akartam várni, amíg a sok-sok színes levél mind az arcomba hullik.

- Na jó, még ennyi ideig aludni! – kiabálta a fülembe Scipio. – Kellj fel! - Arrébb ugrott, apró lábait az orrom hegyére helyezte, onnan motyogta egyenesen a szemem közé: - Sosem, nősz fel Mathilda. Hallod? SOHA!

Tüsszentettem egyet, és Scipio már nem volt sehol.
- Scipio? Hová tűntél?
- Itt vagyok a fűben, ha tényleg érdekel – brekegte bosszúsan. – Még hogy engem szeretsz a legjobban a világon. Akkor nem tennéd ezt velem, és ami még fontosabb, már rég csókolóztunk volna!
Felhajtottam a köpenyem nyakát, és a csuklyát a fejemre helyeztem. – Tudod jól Scipio, hogy a békakirályfikról szóló történetek csak mesék. És hát – nyúltam le a morcos brekegés irányába – olyan picike vagy, félek, lenyelnélek.
Scipio kétszer akkorára fújta fel a fejét, mint amilyen a teste volt. Apró pofái kinyúltak, sárga szeme csíkká szűkült. Egy darabig bámultuk egymást, aztán sípolva kifújt magából minden levegőt, és felemelkedett. Felnevettem, ahogy utána kaptam.
- Még egy ilyen, és elrepülsz! Hogy is mondtad? A levelibéka csupa kecsesség és báj, ő a fa éke.
- Kérlek, ne gúnyolódj velem. Egy egész évszakon át aludtál. Tudod, mennyit unatkoztam?
Zavartan sütöttem le a szemem.
- Izé, szükségem volt pár percre. És a diófa olyan szép történeteket mesélt!
- Hónapokat – ugrott Scipio a fülem mögé. – Hónapokat aludtál, mintha elbájoltak volna! És velem ki törődött? A legjobb barátod voltam. És most nézz rám, tiszta csont és bőr vagyok, mert a kedves kis fáidról persze nem ehettem.
A mező felé indultunk, de megtorpantam az úton. Visszanéztem a dió és nyárfa felé, és sóvárogva feléjük nyújtottam a kezem. Valami vonzott feléjük.
- Elég a szentimentalizmusból! – sipította a fülem mögül Scipio. – Mi vagy te? Boszorkány vagy tündér? Ne rajongd úgy körbe a fákat!

Az ujjaim közé csíptem az apró, kapálózó békát.
- Egész nyáron ezen töprengtem.
- Brekk. Brekk. Brekk – kuruttyolt Scipio.
- Ne csináld ezt, tudni akarom, mit gondolsz!
- Nem gondolok semmit, én csak egy levelibéka vagyok.

A tenyerembe tettem, és megcirógattam apró nyakát. Éreztem, ahogy kéjesen megborzong.
- Régen még a legjobb barátom voltál.
Scipio ugrott egy nagyot, és a hajamba bújt: - Tudod, mi lenne nagyon jó dolog? – suttogta a fülembe.
- Mi? – kérdeztem sóvárogva.
- Tehénnek lenni. Egy tehénnél biztosan nem mondhatnád, hogy attól félsz, lenyeled.
- Ki hallott még tehénné változtatott királyfiról!
- Ezt meg sem hallottam.
- De tényleg, Scipio, mi van ha…, mi van, ha nem is boszorkány vagyok, hanem tündér?
- Múúú.
- Javíthatatlan vagy.
- Mostantól csak egy tehén.

Este éled fel csak igazán az erdő, este jár kel, minden, ami az emberek számára nem is létezik. Ha jól figyelek, egyszer talán…, nem mindenképpen: meglátok majd egy banyát, ahogy a söprűjével az ég felé röpül.
Scipio nem osztotta az évek óta dédelgetett reményeim.
- Jajj, ne gyere már megint ezzel a de magányos vagyok szöveggel, Mattie! – nyögte két szúnyogszárny rágcsálása között.
- Ha végre találkozunk eggyel, meg fogja mondani, hogy ki vagyok.
- Ha csak ez kell – szökkent Scipio a tűz elébe, és élvezettel beleszagolt a sült almámba - megmondhatom én is.
Lehajtottam a fejem, és kezemmel beletúrtam a száraz avarba. Élveztem, ahogy az ujjaim alatt csörög. Nagyot ásítottam, és közben éreztem a föld nehéz illatát, egy kevés virág aromával, és sok-sok esővel fűszerezve. Örült az ősznek a természet, minden porcikámmal tudtam.
Scipio halkan mellém ugrált, apró fejét lehajtotta egy lehullott vadgesztenyére, lábait elnyújtotta egy megpöndörödött levélkén.
– Nem is akarod tudni?- kérdezte kedvesen.
Nem válaszoltam.
– Szerintem te vagy a legszebb lány a világon. Szerintem te vagy a legmagányosabb és legjóságosabb lény, akivel valaha találkoztam. És megérdemled Mattie, bármire is vágysz, még akkor is, ha egy boszorkány az. - Zavartan az égre pillantottam. Sehol egy banya, csak pár denevér. – De el kell mondanom, hogy a boszorkányok sokszor vasorrúak, és az idegeidre mennének a nevetésükkel. Folyton üstökben kutyulnak, és táncol az arcukon a szarkaláb, és a leheletük…
- Köszönöm Scipio- mosolyogtam. – Megint kihallgattál egy mesét a faluban?
Scipio zavarában eltakarta a lábaival az arcát. – Mattie, mi lenne, ha mégis kipróbálnánk?
- Soha.
- Csak egy icipici puszit. Úgy is kicsi vagyok. Amíg nem változom daliás lovaggá, nagyon vigyáznod kell rám.
Felnevettem. – Ezzel nyaggatsz, mióta ismerlek.
- Gondoltam, ha megismersz kicsit jobban…
- Undok vagy, és kiállhatatlan.
- Kérlek Mattie.
- Nem.
Durcásan magára húzta a falevelet, és én az oldalamra fordultam.
- Scipio!
- Igen?
- Kérlek, ne hagyd, hogy most olyan sokáig aludjak.
Az arcomra tette az egyik hideg ujját, és kidüllesztette sárga szemét. – Soha többé nem engedem – motyogta szuggerálva.

- KÁR! KÁR! Kár, értetek, hogy nem a faluba mentek!
- Nohát, Horka! – integettem. – Mit csinálsz errefelé?
A nagy fekete varjú fél szemét becsukva megcélozta a lábam mellett elterülő hangást. Először zuhanórepülésben közeledett felénk, aztán amikor már Scipio is felvinnyogott ijedtében, hirtelen lelassult, és egy elegáns szökkenéssel egyenesen a virágok melletti pocsolyában landolt.
- Ezt még gyakorolnom kell – csapkodott dühösen. Scipio óvatosan kikémlelt a zsebemből:
– Pont úgy, mint a többit.
- Ejnye kis zöld barátom, ejnye, ejnye. Talán nem alakult jól az éjszaka? – Horka vidáman kattogtatott a csőrével. – Van ez így pajtás!
- Fogd be!
- Na de a mindenit! – tárta szét a szárnyát a varjú. – Hát nem azért jöttem, hogy ily felelőtlenül csevegjek, csicseregjenek csak a madarak. Mert a varjúk – itt hatásszünetet tartott-, a varjúk hírhozók.
- Még ilyet! Azt hittem, csak a szemetet kaparják fel – szólt közbe Scipio. Gyorsan visszanyomtam a zsebembe.
- Milyen hírt hoztál? – kérdeztem kíváncsian. – Csak nem boszorkányt láttál?
Horka kidüllesztette kékesfekete tollú mellét. – Nem is egyet, kis hölgy, nem is egyet! Ott futkároznak az utcákon, a kezükben finom bűbájjal megszórt vedreket tartanak, és azok a csillogó papírral bevont bogyók! Olyan édes az illatuk, hogy a könnyem is kicsordul.
- Hallod ezt Scipio!
- Én csak zöldséget ehetek – motyogta a zsebemből unottan. – Néha, ha a gyomrom engedi pár szúnyogot.
- Nem is olyan gyáva népnek való az, mint te, kis pernahajder! Mert mosolygó szörnyek lógnak most az ágakon, hiába ordítom rájuk, hogy KÁR, KÁR A VESZŐDÉSÉRT, ők csak bámulnak rám, tűz ég a szemükben, és mégis eszeveszettül boldogok. Hogy mennyire félelmetesek! De hát nem lepődöm meg semmin sem, hiszen most van a híres nap!
- Miféle híres nap? – dőltem előre. Horka odaugrott a lábam elé, úgy suttogta: - Ma van a napja kishölgy, amikor mindenki varázsol!
- Varázsol? – ugrott hirtelen Scipio elő. Horka felborzolt tollakkal bámulta, aztán összeszűkítette a szemét. - Hát persze! – szállt a magasba. – Mert ma a varázslat napja van! De azt mondom, jobb, ha mégsem mentek oda, gyertek inkább velem, a rókavölgy felé. Olyan mogyoróbokrokat találtam, hogy az maga a gyönyörűség!
Nem is várta meg a válaszunk, kipróbált egy légcsavart, amit valamilyen légi bemutatón látott, aztán belezúgott a málnásba.
- Mindig is mondtam, hogy hiányzik egy kereke- jelentette ki tárgyilagosan Scipio, aztán, mint aki mérgezett almát evett, ugrándozni kezdett.
- Tudod, mi van? – kérdezte, amikor pont a szememmel egy szintre ért. Meg kellett várnom, míg lepattan, és újra felfelé száll, hogy válaszoljak.. – Mi, Scipio?
A kis béka túl sokáig bámult, és keményen a földnek pattant.
- Ma – köszörülte meg a torkát, - ma van a varázslat napja. – Megint a földre huppant.
- Ezt már hallottam.
- De azt nem – kapkodott levegő után, ahogy újra felugrott -, azt még nem… - fogyott ki hirtelen a szuszból, majd egy újabb ugrással visszatért: – … hogy szeretlek.
Zavartan bámultam az ég felé. Scipio nem zavartatta magát, tovább folytatta: - Ma, végre megismerhetsz engem, és te is megtudhatod, ki vagy.
- Scipio, te hiszel ebben? Egy varázslatos, boszorkányos nap?
- Múú! Múúú! – ugrándozott a kis levelibéka örömében. – Múúú!
- Hát ez fantasztikus! Egy igazi tehénnel hozott össze a sors. – Tréfálkoztam, s közben észre sem vettem, hogy felém pattan egy zöld folt, és már el is csattant a csók.
– Scipio! – ordítottam dühösen. – Megbeszéltük, ó annyiszor megbeszéltük…
Aztán elnémultam. Scipio eltűnt, helyén lila köd szállt fel, és a nagy homályból előbukkant egy pár láb, egy nagy barna szempár, s végül testet öltött egy hatalmas tehén.

- Te jó ég! – suttogtam.
- Múúú! – bőgte Scipio.

- Valami nem jó, valami nagyon nem jó – zsörtölődött később.
- Óh – nyögtem. Jó ideje csak ezt tudtam mondani.
- Valami nagyon neem… – Hatalmasat büfögött.
- Óh – ismételtem a fejemet fogva.
- Egyáltalán nem egyszerű dolog a kérődzés – csapkodott a farkával jobbra-balra. – A gyomrom folyton ég, a bőrömet szétmarják a bolhák. Persze nagy vagyok, erős, meg minden, de folyton azon gondolkodom… Mattie figyelsz rám? Ó miért? MIÉRT? – bőgte. - Biztosan érzem, hogy igazából nem tehén vagyok… Te szent varacskos disznó! Minden békák lebénábbika! – torpant meg hirtelen. – Az nem lehet – nézett a két mellső lába közé. – Mattie LÁNY VAGYOK! Mattie, Mattie! Csináld vissza, - jött egyre izgatottabban felém. - Te csináltál belőlem nőt, most csinálj belőlem férfit!
– Látod ezt? – motyogtam kábán. Scipio durván meglökött. – Mit? – kérdezte.
- Boszorkánylámpások! – suttogtam. Scipio eltátotta a száját. Befogtam az orromat, aztán lassan a falu irányába fordítottam a fejét. Mindenütt ott voltak, a fák ágain, a bokrokon, az út szélén. Gonoszul vigyorogtak, szemük sárga fénye hol felerősödött, hol résnyire szűkült. Némelyikük bólogatni kezdett felénk. Megragadtam Scipio fülét. – Megláttak! – kiáltottam.
.- Ó Mattie, - prüszkölte Scipio. – Még jó, hogy nem lettem denevér. Mintha harangok zúgnának a fülemben: bimm-bamm, bimm-bamm. Lehet, hogy szerelmes vagyok?
- Most mit tegyünk? – tördeltem idegesen a kezem. – Mi van, ha nem fogadnak szívesen?
- Ne félj, amíg engem látsz – bőgött Scipio. – Nagy vagyok, és erős. Jóképűbb, mint azelőtt. Észrevetted már, milyen hosszú a szempillám?
Felnevettem. – Scipio, nem csókolózom marhákkal. És ne viccelődj, ez nagyon komoly helyzet.
- Hát persze, hogy komoly – bólintott. - Mégiscsak igazak a mesék! Engem elvarázsoltak, most már nem tagadhatod, és a boszorkányok lámpásai megmutatják az utat a varázslat felé! És mennyire csodálatosak! – Scipio kedveskedve hozzám dörgölőzött, amitől beleestem az árokba. Arra gondoltam, bárcsak inkább az orromat tapicskálná a hideg mancsaival.
- Egyszer mindennek meg kell történnie – motyogta magában Scipio.
- Ó, ne! – kiáltottam, pedig tudtam, késő. Scipio a hajamhoz dugta hideg orrát, és hatalmasat cuppantott az egész arcomra. Visszazuhantam az árokba.
- Te! Elviselhetetlen, te!
- Görény? – kérdezte Scipio feldúltan. – Görény? – A hátára kuporodott, és a lábai a közé sandított. – Hát jó, ez legalább rendben van! – mondta sértetten. – Viszont soha többet nem csókollak meg!
Dühösen fújtattam egyet. – Az nem jutott az eszedbe, hogy egyszer megkérdezz előtte?
Scipio vicsorogva morogni kezdett. – Nők – motyogta, úgy, hogy én is halljam. – És még ők vágynak romantikára!
- Tudd meg, - üvöltöttem rá- , tudd meg, hogy nem te vagy a szőke herceg. És soha nem leszel daliás lovag!
- Nézz magadra – állt mellső lábaira Scipio. Jobb mancsával egyensúlyozott, a ballal egyenesen rám mutatott. – Hát így néz ki, egy tündér, boszorkány, vagy netán egy hercegnő?
Lehajtottam a fejem, és megbámultam magam. Tetőtől talpig sáros voltam, az arcom pedig merő tehénnyál.
- Utállak!
- Múú!
- Már nem vagy tehén!

- Az vagyok, ami csak lenni akarok.
- Egy görény vagy – jelentettem ki vészjóslóan.
- Viszont a te illatod sem jobb!
A leggyorsabb iramban trappoltam a lámpások felé. Az apró dísztökök lassan ringatóztak a bokrok gallyain, szemükben apró gyertyák pislákoltak, kormos arcukból meleg füstillat szállt felénk. Az egyik fán bagoly huhogott.
- Te Mattie, - ugrott a hátamra Scipio, s közben a nyakam köré tekeredett, mintha meleg sál volna. - Mássz le rólam – prüszköltem.
- Félek – suttogta.
- Ó, tehát már nem kívánkozol a hős szerepébe?
- Most inkább csak felmelegítelek.
A lámpások fénye egyre halványabbá vált. Ahogy lépkedtünk a fagyos földúton, lépésről lépésre sötétebb lett. Az utolsó lámpások pont akkor aludtak ki, amikor elhaladtunk mellettük.
- Erre, erre – szólalt meg egy hang.
Scipio körmei a vállamba vájtak. – Csak egy sál vagyok, csak egy sál! A sál, nem gondolkodik, nem fél…
- És nem beszél… - fejezte be a hang a mondatot. Recsegni kezdett az egyik fűzfa mögötti nád. Lépések zaja fúródott a csöndbe, aztán az egyik bokor mögött vörös fény gyúlt.
- Gyertek kedveskéim – nyúlt ki egy kéz a bokor mögül. Mögötte, két méter magasan, egy hosszú botról vörös vigyorgó arcot formázó lámpás imbolygott.
– Csak nem féltek tőlem?
- Mondd meg neki, hogy igen! – suttogta Scipio.
- Dehogy félünk! – mondtam.
- Akkor gyertek velem. – A lámpás kacsintott egyet. Miért, ne? – gondoltam, és elindultam a nádas felé. Scipio vinnyogott, ahogy a sűrű levelek közt lépdeltem.
- Tudom, mi lesz a vége – motyogta Scipio. – Elcsábít, a szájunkba kelt kalácsot nyom, és aztán megsüt!
- Az csak egy mese- suttogtam.
- Kérdezd meg Jancsit!
- Nem ismerek semmiféle Jancsit.
- Hát ez az! – suttogta izgatottan Scipio.
- Tudni akarom, ki vagyok – jelentettem ki. – Te döntesz. Velem tartasz?
Scipio halkan felvinnyogot. – Tudod, hogy soha nem hagynálak el…
- Akkor menjünk.
Könnyebb volt bátorságot mutatni, mint nem félni.

A jó öreg Merlina mindig segít a bajba jutottakon – motyogta a fekete köpenybe burkolózott öregasszony előttünk. – És ti ketten! – fordult meg, miközben teátrálisan ránk emelte kezét.
- Ti ketten jó nagy kulimászban vagytok.
Scipio eltátotta a száját: – Láttad, mekkora körme van?
- Én az arcát figyeltem – súgtam vissza.
Az egész boszorkány olyan ismerős volt. Kerek fej, hatalmas fekete szemek, foghíjjas mosoly. – Folyton vigyorog, akár egy töklámpa – motyogta Scipio.
- Nem illik ilyet mondani, mi van, ha hall minket?
- Elfelejted, hogy én egy görény vagyok. Biztos azt hiszi, magadban beszélsz.
Merlina hátrafordult, és csettintett. – Erre, erre – kacarászott. – Mindjárt eljön az idő!
- Az idő? – kérdeztük egyszerre.
- Mindjárt éjfél.
- Mi lesz éjféltől? – kérdezte Scipio remegve.
- Honnan tudnám azt? Én csak egy boszorkány vagyok… - válaszolt Merlina nevetve. – De ez itt! – emelt ki egy piszkos kártyacsomagot a zsebéből - ezek a lapok, mindent elmesélnek.

Halkan susogott a szél a fejünk fölött, és a fák ágai összekoccantak, mintha ők is reszketnének a hideg holdfényben. Egy tisztáshoz értünk, rövid ideig ünnepélyesen hallgattunk, aztán Merlina leemelte botjáról a vörös töklámpást, és a rét közepén terpeszkedő kőre helyezte. A boszorkány mélyen a szemembe nézett, aztán felvihogott.
- Azt akarod tudni, hogy ki a csoda vagy te! – Bólintottam. Merlina lehajolt, és homlokát a félelemtől mozdulni képtelen Scipio fejéhez dugta. – No lám! – dörzsölte össze a kezét a banya, miután felegyenesedett. – Milyen egyszerű dolog!
Scipio tág orrcimpákkal szimatolt a levegőbe. – Mogyoró szagod van! – állapította meg.
A boszorkány a lámpásához nyúlt, és kivett belőle egy apró, piros gyertyát. Aztán szétterítette a kártyalapokat a földön. – Húzz egyet! – parancsolt rám.
Remegő kezekkel emeltem ki az egyik szélső lapot. Láttam, ahogy Merlina fekete szeme felragyog, aztán alábbhagy a fénye. Akár egy mécses lángja, gondoltam, és megfordítottam a kártyalapot.
- Nagyon jó, nagyon jó! – nevetett Merlina.
- De mit jelent? – kérdeztem halkan.
- Nem jelent semmit! – csapta össze elragadottan a tenyerét.
- Nem akarok közbe szólni – tolakodott közénk Scipio - de ennek a banyának nincs ki mind a négy kereke.
Merlina bólogatva vigyorgott. – Nagyon jó, nagyon jó! – mondta.
Összehúztam a szemöldököm, és kezemmel befogtam a görény száját. A félhomályban Merlina arcát vizsgálgattam. Láttam, amint hatalmas levegőt vesz, és tudtam, megint vihogni fog. Nem akartam, hogy újra vihogjon.
- Ha rólam nem tudsz mondani semmit, akkor mondd meg, ki ő – mutattam a kezemben ficánkoló állatkára. Merlina arca elkomolyodott, Scipio mozdulatlanná dermedt.
- Szerinted ki ő?
- Volt már béka és tehén, most görény. De azt hiszi ő a szőke herceg.
Merlina előredőlt, úgy bámulta Scipiót, mintha először látná. – De szerinted nem ő az!
- Nem – állítottam biztosan.
- Miért? Hisz azt mondja, szeret!
- Persze, hogy azt mondja- simítottam meg Scipio bundáját. – Ő a legjobb barátom.
Merlina elgondolkodva a vörös gyertya lángocskájára nézett. Már csak remegett a fény, és a faggyú a kőre a folyt.
- Mondd csak, mit tennél meg a barátodért?
- Mindent – vágtam rá. Scipio boldogan bólogatott.
- Add neki az utolsó esélyt! – kiáltotta parancsolóan Merlina. – A gyertya hamarosan kialszik, és csak az egyikőtökön segíthetek. Hagy tudja meg ki valójában - emelte fel hosszú körmével Scipio mancsát.
- Ne tedd Mattie! – tiltakozott Scipio. – A származásod, az álmod!
- Csak meg kell csókolnod – súgta ravaszul Merlina.
A távolban megkondult a templom harangja, tizenkettőt ütött, és a vörös gyertya lángja nyomban kialudt.
- Scipio – suttogtam halkan. – Csókolj meg.
- Mattie, nem tehetem, - kezdett bele Scipio, aztán meggondolta magát. - Vagyis megtehetem… Hát persze, hogy megteszem, úgy értem… Mattie, én nagyon félek…
- Csókolj meg most!
Valahol, felettünk, kuncogva az égre szállt egy varjú. Nevetve mogyorót dobált a fejünkre.
- Horka volt az, annyira tudtam- morgolódott Scipio. – Nyilván bevett egy olyan csupa varázs, csupa drazsé dilibogyót. Minket meg a hülye lámpásokkal kábított el. Töklámpás és füst. Biztosan olvastam már valami hasonlót egy mesében.
- Scipio! – sürgettem.
- Rendben van, rendben van. De mi van, ha rossz lesz? Teszem azt, talán szúrni fog a bajszom. És a fogaim is hegyesek, na persze nem számítok én, izé, nyelves csókra, csak egy olyan pici kis baráti…
- A tehénpuszinál rosszabb biztosan nem lehet.
Scipio felnevetett. – Jól letámadtalak, mi?
Én is kacagtam, és úgy éreztem, velünk kacagnak a lombok is. A szemem sarkában apró fény csillant meg, érdeklődve az irányába fordultam.– Tudod mit, Scipio, hagyjuk az egészet.
- Mi az, hogy hagyjuk? – kérdezte.
- Elszállt az ihlet – tártam szét a karomat.
- Elszállt? És én mit mondjak akkor? Annyit pedáloztam érted, hogy akár bicikli is lehetnék.
- Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni, csak ez a fény, itt előttem…
- Milyen fény? Nem látok semmi fényt! Mattie, ugye most hazudsz? Nem akarod az életed feláldozni egy félig béka, félig görény, és nyomokban tehén hercegért.
- Olyan szépek ezek a falevelek – motyogtam halkan. – Aludni akarok, csak ez a fény…
- Mattie! Mattie! El ne aludj, ébredj fel!
- Múúú! – suttogtam.
- Mattie!
-
A szél viharossá változott, vadludak gágogása hallatszódott a közeli tó felől. Még nem éreztem a föld hidegét; a sok –sok lehullott levél melegen zizegett a testem alatt. Nem volt kedvem megmozdulni, meg akartam várni, míg az összes aranylevél az arcomba hull.
- Ébresztő – hajolt Skipp a fejem fölé. Barna szeme vidáman csillogott, miközben majd szétpukkadt a nevetéstől. – Az előbb tudod mit mondtál álmodban? Nem fogod kitalálni!
- Valami olyasmit, hogy zavar a fény? – próbálkoztam.
- Nem, annál sokkal jobbat! – felelte vigyorogva, miközben karját a feje alá hajtva mellém feküdt. – Ez az előnye annak, hogy az embernek egy lány a legjobb barátja. Mindig érik meglepetések.
- Olyan meglepetésekre gondolsz, mint mikor valaki álmában azt mondja: múúú?
- Pontosan! – vigyorgott.
Kövér varjú ugrált elénk, a csőre beleszorult egy dióba. Egy darabig mulatságos mozdulatokkal próbálta magát kiszabadítani, aztán úgy tűnt megunta: felröpült az egyik közeli madárijesztő vállára. Csak most tűnt fel, hogy a gazdák a szakadt kalap alá rendhagyó módon faragott Haloween tököt helyeztek.
- Tudod, - mondta Skipp elgondolkozva-, szerintem a „múú”, mint olyan egészen szexi.
- Folyton elrontod a pillanatot – motyogtam zavaromban.
- Eljön még érted is egyszer a herceg – sóhajtotta, és visszafeküdt. Aztán a kezébe vett pár csörgő falevelet, és a fejemre szórta.
- Boldog Haloweent, - mondta – pont olyan vagy, mint egy tündér.
Álmélkodó hangot hallattam, aztán megcsókoltam.
Még csak a csók elején jártunk, amikor óvatosan kinyitottam a szemem, és körbekémleltem a biztonság kedvéért. Minden tökéletes volt: nem volt a közelben sem béka, sem marha, sem görény -, mégcsak a herceg sem hiányzott. Csak én voltam a világon és Skipp, no meg az ősz.

Hihetetlenül ötletes történet.Tökéletesen visszaadtad azt az érzést, amit én az őszhöz társítok.

Tökéletesen hoztad az őszi hangulatot! És nagyon tetszett a szó szerint varázslatos történet, amely emellett igazán vicces is volt!