Piroseper: Hello, Vin!

(Fontosnak tartom elmondani elöljáróban, hogy csupán esetleges sorrendben teszem fel a műveket, nem (feltétlenül) a végeredmény alapján! A végén pedig egy-egy rövid értékelést fűzünk hozzá mindegyik íráshoz.)

Vin lelke csüggedten ücsörgött elhagyott porhüvelye mellett. Lyukas nadrágját méregette, mely nagyon hosszú időre a társa lesz. Már túlesett az első pánikon, mostanra a mélabú lett úrrá rajta. Azt mondják, az ember sohasem készülhet fel az ismeretlenre. Vinnek azonban nagy szüksége lett volna legalább egy isteni jelre. Lázasan törte a fejét, és arra jutott, hogy mégiscsak sejtenie kellett volna a véget. A hét elején, talált egy száz dolláros bankókkal tömött pénztárcát. Joe sem hitt neki mikor elmesélte a szerencséjét, de befogta a száját, amikor kapott egy egész üveg méregdrága tequilát. Bizony, tetemes mennyiségű alkoholt vásároltak. Vint, a mámor teljes erejével ragadta magával, az emlékei töredékesek voltak az elmúlt napokról. Mást sem csinált csak a részegségének fenntartásán ügyködött. Éjjel-nappal úgy vedelte a vodkát mintha csak víz lett volna. Amikor pedig kijózanodott, a mellkasában szorító fájdalmat próbálta elfelejteni.

Visszagondolva az első pillanatokra, úgy tippelte, hogy szürkületkor halhatott meg. Arra riadt fel, hogy egyensúlyát vesztve legördült kényelmetlen fekvőhelyéről. Káromkodva felült a földön, és ösztönösen a dzsekije belső zsebében tárolt pénztárcáért nyúlt. Miután azt a helyén találta, egy kicsit megnyugodott. A második sokk, akkor érte, amikor észrevette, hogy igazából még fent fekszik a padon. Összevont szemöldökkel vizsgálta a mocskos kabátján éktelenkedő zsírfoltokat; az erős nejlonszatyrából kikandikáló üvegek azonban minden kétséget felülírtak. Az a valaki, ő maga volt. Néhány másodpercig teljesen összezavarodott, a kettősség nem fért a fejébe. Még el is mosolyodott a furcsa érzésen. Arra várt, hogy végre magához térjen. Próbálta felidézni, hogy mit ivott utoljára, de képtelen volt rá. Fénylő köd derengett az orra előtt, ő pedig szórakozottan nézte egy darabig. Az ezüstös foltban először két lábát azonosította. A felismerés villámcsapásként hasította szét minden addigi elképzelését a halálról. Üvöltve pattant fel a földről, és hátrálni kezdett a testétől. Újabb és újjabb sikolyok hagyták el torkát, ahogy szemügyre vette a tenyerét, az áttetsző testét, és a padon heverő hulláját.

Nevetés csendült mellette, oldalra kapta a fejét és két vidám, szőke fiút pillantott meg. Hófehér szárnyuk kikandikált a hátuk mögül. Ártatlan kék szemeikkel a férfire néztek és csak vigyorogtak. Vin hátra akart lépni, de megbotlott és elvágódott. Az angyalok rá sem hederítettek, egyszerűen átsétáltak rajta. Vin felüvöltött az ijedségtől amikor a hasára léptek, de a lábak csak a földet taposták. A férfi leforrázva feküdt néhány pillanatig. Nem akarta elhinni, hogy még a túlvilágon is szenvednie kell a megaláztatástól. A kétségbeesésből két boszorkány és egy Harry Potter rángatta ki. Mindhárman átgázoltak rajta. Vin felült, és kitért egy lepedős szellem és egy véresszájú vámpír elől. Megesküdött volna, hogy a gyerek arca csillámlott az utcai lámpa fényében. Fintorogva vette tudomásul, hogy Halloween éjszakáján sikerült elpatkolnia.

Nagy szükségét érezte valami erős italnak. Sikertelenül próbálta magához venni az egyik üvegét. Hirtelen ötlettől vezérelve lefeküdt a saját testébe, felvéve a kényelmetlen pózt, amiben utolsó élő óráit töltötte. Nem történt semmi, pedig remélte, hogy a szelleme valahogy visszaszáll majd a szöveteibe. Akkor legalább gyorsan leguríthatta volna a maradék alkoholt, ami a szatyrában lapult. Egy bontatlan üveg skót whiskey is várt rá. Jobb napokra tartogatta, erre tessék.

Egy ideig azzal szórakoztatta magát, hogy a gyerekek között ugrált, és próbálta őket megijeszteni. Semmi hatást nem ért el. Átnéztek rajta. Éppen úgy, mint életében. Egy eszkimó kutyája dühös ugatásba kezdett amikor a közelébe ért. Vin unottan nézett vele farkasszemet, nem tudta biztosan, hogy a fókának elcsúfított dög miatta, vagy a teste miatt borult ki ennyire. A mélabú akkor vett erőt rajta, amikor egy kakas jelmezes kölyök ellopta a wiskeyjét. A kis pofátlan távolról felismerte a kupakot és az üveg nyakát. Egy rózsaszín medvével és egy ír manóval történő pár perces konzultáció után, megfújta az üveget. Vin magából kikelve ordított, átkozta őket és a felmenőiket. Egy darabon követte őket, de aztán kelletlenül visszasomfordált a testéhez. Nem volt hová mennie.

Még éjfél előtt Joe is előkerült. Barátja imbolyogva közelítette meg a fekvőhelyként szolgáló padot. Őszes szakálla összetapadt a kosztól; apró, kék szemével képtelen volt fókuszálni.

– Hello Vin, itt a Halloween! – Vin közönyösen nézett fel röhögő barátjára. Az elmúlt tíz évben mindig így köszönt rá az ominózus ünnepen, és mindig ugyanolyan jól szórakozott rajta. Valószínűleg az összes alkalommal ugyanolyan részeg volt. Joe megpaskolta Vin halott lábát.

– Te részeges disznó! Csak nem kiütötted magad? – Hangosat böfögött, majd merengve megállt és várta a választ. Ami persze nem érkezett.

– Látom nem vagy beszédes kedvedben – állapította meg a nagy igazságot Joe, majd egy vállrándítás kíséretében továbbállt.

Teltek az órák, az éjszaka előrehaladtával megritkult az embertömeg. Hajnalra kicsapódott a pára és köd költözött a fák közé. Ezek voltak a legkeményebb pillanatai a reggelnek. Minden nap meg kellett küzdeni a hideggel. Vin keserűen javította ki magát, hogy immár nem kell harcolnia. Sőt, semmit sem kell tennie. A létezés egy új szintjére lépett. Az első futók megjelenésével, Joe is visszatért. Keserves fél órás filozófálgatást követően vette észre, hogy barátja nem lélegzik. Körülnézett, majd látva, hogy kihalt a környék, a hulla szorongatta üvegből felhajtotta az utolsó csepp nedűt is. Megrázta magát, és felkutatta a belső zsebben tárolt pénztárcát, illetve egy üvegbe öntögette a zacskóban talált piákat. Ha nem lett volna olyan nagy lába, még talán a bakancsot is leoperálta volna az élettelen lábfejről. Aztán elhúzott. Csak úgy egyszerűen, minden szó nélkül.

Vin csalódottságot érzett: ezt az embert képzelte a legjobb barátjának. Nem volt biztos benne, hogy halála után felróhat-e bármit Joe-nak. Végül úgy döntött, hogy nem. Valószínűleg ő is ezt tette volna.

A halottaskocsi pár órával később érkezett meg. Vin az út közepén heverészve nézte végig, ahogy két férfi utálkozó arccal bepakolta a bűzlő testet a fekete járműbe. Az egyik kényeskedő, még orrcsiptetőt is viselt. Vin immunis volt már az ilyen alakokra. Nem szállt be a kocsiba a test mellé, nem akarta végignézni a saját hamvasztását.

Napokig ott maradt az úton. Biciklik, és babakocsik hajtottak át rajta, de ő csak az eget bámulta. És várt. Néha japán turista csoportok meneteltek végig az ösvényen, fényképezőgépüket kattogtatva és különleges nyelvükön csacsogva. Ha megunta az eget, akkor hasra fordult és nézte a kavicsokat. Lassan megszokta az új formáját és nyugodtság vett erőt rajta. Félelem nélküliség. Nem volt gondja többé sorvadó teste életbentartására, sem a keménykedő tinédzserfiúkra, akik néhanapján szó szerint az emberbe tapostak. Nem kellett többé a téli fagyokkal küzdenie, a tetvekkel vagy az elforduló tekintettekkel és undorodó szájrándulásokkal foglalkoznia. Többé nem tartozott felelősséggel a saját életéért, sem semmi másért.

Hetek múlva elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felálljon. Nagyot sóhajtott, kihúzta magát és elindult a park kijárata felé. Mint minden sérült lélek, Vin is megkezdte az örökkévalóságig tartó bolyongását.

Igazán érdekes téma és ötletes cím választás. Kicsit fura volt, hogy az angyalok nem voltak segítőkészek és kedvesek.

Végre egy belevaló Halloweenes történet! Imádtam, halálosan vicces - hogy alkalomhoz illően fogalmazzak.