Diara: Testhezálló szerep

Semmi kedvem nem volt részt venni egy újabb parádén, ahol a kispadon ücsörögve árulhattam a petrezselymet. Hogy ez egy képzavar? Nem az! Tizennyolc évemből az utóbbi négy csak erről szólt. A nővérem – aki mindössze három perces előnyének köszönhette ezt a titulust – a suli szurkoló csapatának a vezére volt, és, mint olyan, hivatalos volt minden buliba. Mit hivatalos? Ő volt a sztárvendég. Hogy, hogy jövök én a képbe? Nos, legtöbbször az ő árnyékában „élveztem” végig a meccseket, az iskolai rendezvényeket, és az ehhez hasonló bulikat. Ez amolyan kötelező elfoglaltság volt számomra. Liz csak az én társaságomban távozhatott otthonról, ha nem a szüleinkkel volt közös programja. Kettőnk közül ugyanis én voltam a megbízható. Miután Liz a gólyabált követő reggelen egy rendőrségi zárkában ébredt, a szüleink többé nem bíztak benne, és csak akkor mehetett el valahová, ha én is mentem. És én mentem. Mindenhová. Így lettem a szurkoló csapat örök beugrója, és a bulik állandó dekorációja. Gyűlöltem az egészet. Nem túl nagy élvezet az izzadtságtól bűzlő, bunkó focisták mellett ücsörögni, és hallgatni a dobhártyaszaggató káromkodásokat, vagy a házibulikon egyedül lézengeni, és azt figyelni, Liz éppen kivel kavar, és mennyit iszik. Igaz, a bulikon legalább eltűnhettem szem elől. Legtöbbször megkerestem az éppen aktuális helyszín legeldugottabb zugát, és ott megbújva kivártam a hepaj végét, hogy aztán a nővéremet összekaparva hazaindulhassak. Nos, ez is egy ilyen estének indult.

– Tudod jól, Eliza, hogy nem mehetsz sehová, hacsak Beth el nem kísér... – Anyám szavai hallatára máris libabőrös lettem, és elhihetitek, hogy nem az élvezettől.

Nem tudom, drága jó anyánk miért hozta ezt mindig fel, amikor nagyon jól tudta, hogy Liz úgyis eléri amit akar.

– De hisz' ő is jön! – kurjantotta tejbetök vigyorral, majd rám villantotta azt a bosszantó „tudodmiadolgod” mosolyát. – Igaz, Bess?

– Igen, persze! Ki nem hagynám a Halloween partit – helyeseltem bambán. Meg sem próbáltam izgatottságot színlelni. – Az lesz a holnapi napom fénypontja!

Álltam anyám hitetlenkedő, csalódott tekintetét, majd amikor elfordult, elhagytam a konyhát. Már nem kérdezte, miért. Tudta, hogy úgyse kapna választ, ahogy az elmúlt években sem kapott. A csalódottsága eleinte fájt, de már nem érdekelt. Immúnis lettem rá. Ha igazán érdekelte volna, megoldotta volna nélkülem Liz „felügyeletét”. Akkor nem kellett volna minden áldott nap behódolnom neki. De anyát valójában egyáltalán nem izgatta, hogy mi van velünk. Nem azért kellett vigyáznom Lizzyre, hogy ne essen baja, hanem, hogy ne ronthassa tovább a család hírnevét. Mit szólnának a nőegyletben a barátnői, vagy a szomszédok, ha újabb botrányba keverednénk?! Így hát a nyakamba varrták ezt a gondot, és abszolút hidegen hagyták őket a hogyanok és a miértek, amíg elvégeztem a dolgom.

Csakhogy ezúttal minden máshogy alakult. El kellett térnünk a forgatókönyvtől. A szereposztás megváltozott.

Szombat reggel velőtrázó sikoltozásra ébredtem. Dühösen és álmosan trappoltam Liz szobája felé. Mit képzel ez magáról?! Nem egyedül övé a ház! Muszáj úgy viselkednie, mint akinek elmentek otthonról, és felvernie mindenkit?

– Liz! Fogd be, vagy tegyél fel hangtompítót! Ha azt akarod, hogy mehess a ma esti partira, akkor nem kellene hajnalok hajnalán felüvöltened az egész házat. Főleg engem nem!

– Jaj, kussolj már, Bess! A bulinak úgyis lőttek! Így aztán tuti nem mutatkozom nagyközönség előtt!

Sipító hangon sopánkodott a tükör előtt ülve, körülötte több tucat kozmetikai szer, különböző kenceficék, amiket csalódottan dobált össze-vissza. Elég sokáig eltartott, míg rájöttem, mi az a világméretű katasztrófa, aminek hatására hirtelen otthonülővé szándékozott válni. A homloka közepén egy hatalmas, vörös folt éktelenkedett. Egy méretes pattanás. Akaratlanul is kitört belőlem a röhögés.

– Mi az Liz? Pályázol az egyszarvú szurkoló címre, vagy épp kialakulóban van a harmadik szemed?

– Fogd be, vagy én fogom be! – Röpült felém egy súlyosnak tűnő krémes tégely, de szerencsére időben kitértem előle, így az a falnak csapódva tört darabokra, lemorzsolva egy jókora darab vakolatot is.

– Tudod mit? Nem cukkollak. Olyan jó kedvem kerekedett, hogy megkegyelmezek neked. – Mosolyogva szedtem össze a kék üvegcserepeket.

– Olyan sekélyes vagy, hugi! Ennyi elég a boldogságodhoz?

– Dehogy! Kit érdekelnek a ragyáid! Annak örülök, hogy így nem kell eljátszanom melletted a gardedám szerepét. Nem kell órákat várnom arra, hogy elkészülj, és indulhassunk valahová, ahová egyébként eszem ágában sem lenne elmenni. Nem kell kiglancolnom magam és olyan ruhába bújnom, amiben szerinted nem hozok rád szégyent, de még véletlenül se tévesztenének össze minket. Arra használhatom az éjszakát, amire való, aludhatok, és... – Szerencsétlenségemre annyira lekötött a felszabaduló estém miatti öröm, hogy nem vettem észre a hangulatváltozását.

– Mit mondtál?! – kapta fel a fejét a szóáradatra. Felcsillanó szeme és gonoszkodó mosolya láttán gyanút kellett volna fognom.

– Hogy nyugodtan alhatok...

– Nem, előtte...

– Hogy nem kell kicsípnem magam...

– Bess! Te egy zseni vagy! – Olyan gyorsan pattant fel, hogy azt hittem összeakadnak a lábai, de úgy tűnik, az már túl sok lett volna a jóból. Egy gazella kecsességével termett ott mellettem, és a vállamat átkarolva a tükör felé fordított. – Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?!

Már kezdtem gyanakodni, hogy vége a nagy boldogságomnak, de még nem igazán értettem a dolgot.

– Igaz, nem veszélytelen a dolog – tanácskozott tovább magával engem fixírozva –, de muszáj lesz belevágnunk!

– Liz, megbuggyantál, vagy mi van? Kezdek félni tőled! Eressz már el! – Szó nélkül megtette és megeresztett egy negédes mosolyt. Huh! Ez egyre ijesztőbb!

– Bess, mi ikrek vagyunk! – ujjongott fel, miközben mosolya vigyorba szélesedett.

– Nem mondod?! Erre egyedül jöttél rá az elmúlt tizennyolc év alatt?

Vajon okozhat agykárosodást egy pattanás?!

– Jaj, ne bomolj, Bess! Tudod, hogy értem!

– Nem, Liz, fogalmam sincs, hogy érted. És nem ez az első alakom...

– Egypetéjű ikrek vagyunk, és úgy nézünk ki, mint két tojás – intett a tükörképünk felé továbbra is a fogait villogtatva.

– Igen, ééés? – Próbáltam rájönni, mire akar kilyukadni, de azt hiszem, kellett volna még az az egy óra alvás.

– Te leszel én a ma esti bulin! – nyögte ki végre, győzelmi pózba vágva magát.

Egy pillanatra a levegő is bennem rekedt. Köpni, nyelni nem tudtam.

– Ho... Hogy miii?! Te meghibbantál? Beszívtál, vagy mi?

– Dehogy! Ez a tökéletes megoldás a problémámra.

– Igen, és mégis hogy képzeled?! – Kezdtem bepánikolni.

– Egyszer már bejött, nem? Mi sem egyszerűbb. Felveszed a ruhámat, kisminkellek, elmész a partira és szépen eljátszod, hogy te vagy Lizzy, az iskola csillaga, különben... – A fenyegetésekre már nem voltam kíváncsi. Inkább átmentem ellenzékbe. Ezúttal én villantottam rá egy fölényes mosolyt.

– Egy valamiről megfeledkeztél, nővérkém...

– Gondolod? Éspedig?

– Ha én leszek te, akkor neked kell engem alakítanod.

– Óh, én nem megyek. Eszem ágában sincs ilyen állapotban kimozdulni itthonról.

– Csakhogy, te nem mehetsz egyedül sehová, így én sem, ha én vagyok te. Érted már, hugi? – Világítottam rá a terve gyenge pontjára, gúnyosan megnyomva az utolsó szót.

Ahogy fancsali fintorba torzult az arca, gondolatban már bele is vetettem magam a frissen mosott, pihe-puha párnák közé, hogy az egész napot lustálkodással töltsem. De olyan dolog történt, amire nem számítottam. Liz megrázta magát és vállat vont.

– Egyszer kibírom. Ennyit megér, hogy ne hagyjam ki az utolsó év, valószínűleg legnagyobb banzáját. És úgyis mindenki azt fogja hinni, hogy csak te vagy az. Ha jól alakítasz és jó kedvem lesz, az is lehet, hogy lendítek egy kicsit a népszerűségeden. – Mindezt olyan flegmám mondta, hogy kis híján el is hittem. Enyhe pánikrohamon estem át.

Rögtön az első lépésnél bajban voltunk. A ruhaválasztás. Nem a méret volt a gond, hiszen mindketten M-es méretet hordtunk – bár Liz ezt be nem vallotta volna semmi pénzért –, az ízlésünk azonban enyhén szólva különbözött. De volt egy tökéletes tervem. Ha már kénytelen vagyok elmenni, egy kicsit szórakozzak is, nem igaz?

– Akkor sem bújok bele abba a ruhába, ha élve megnyúzol! – csattantam fel vagy huszadszor. – Nem érdekel, hogy a többi szurkolóval előre egyeztettél, én ezt nem vagyok hajlandó felvenni.

– Márpedig felveszed, drága Bess, vagy máris tárcsázom anyát! Már látom is a fájdalmat a szemében, ahogy megtudja, hogy...

– Tedd azt, de akkor lemondhatsz a ma esti programról. – Határozott voltam és hajthatatlan, és a végső érvem még hátra volt. – Különben is, ne akard velem elhitetni, hogy az a legnagyobb vágyad, hogy beolvadj a többiek közé. Szerintem meglepődnének, ha tényleg abban mennél, amiben megegyeztetek. Te Eliza Bolton vagy! Azt veszel fel, amit akarsz, és nem azt, amit mindenki más! – A szeme csillogásán láttam, hogy nyert ügyem van. Már csak arról kellett meggyőznöm, hogy azt válassza, amit kinéztem a szekrényéből, különben egy egész szépségszalont kellett volna magammal vinnem a partira. De végül az is sikerült, így elkezdhettünk készülődni.

Liz belevetette magát az átalakító hadjáratba. Órákat ültem a fésülködőasztal mellett, míg ő kíméletlenül dolgozott rajtam. Manikűr, pedikűr, szőrtelenítés – juj!!! – szemöldök, szempilla... Még járni is meg akart tanítani, mire közöltem vele, hogy köszönöm, de tíz hónapos korom óta boldogulok egyedül. Csak azután engedett, miután bemutattam neki az ő sajátosan riszálós, affektálós tipegését. Végül persze ő is átalakításra került, amit már sokkal kevésbé élvezett. Úgy mosta le a körméről a több réteg rikító körömlakkot, mintha a fogát húzták volna. Helyette francia manikűrt kapott, a műszempillákat és a centi vastag vakolatot pedig felváltotta egy kevéske szempillaspirál, halvány natúr szemhéjárnyékoló és egy leheletnyi természetes hatású arcpír. Egészen más lett. Nem hittem volna, hogy fogom őt valaha is így látni a hálószobáján kívül. Én a ruhaválasztásnak köszönhetően elkészíthettem magamnak a megálmodott sminket, igaz, kicsit erősebb kivitelben, és a számára elmaradhatatlan műszempillákkal. A hajamat csavaros kontyban rögzítette, de ez is megfelelt a tervemnek, így nem tiltakoztam. Végül belebújtam az aranyló, testhez simuló miniruhába, amiben megegyeztünk, és a fekete tűsarkúba. Kissé ugyan zavart, hogy a combfix csipkéje néha-néha kivillant a szoknya alól, de azzal vigasztaltam magam, hogy már nem sokáig. Ő is felvette az én ruhatáramból kiválasztott zöld kisestélyit és már indulhattunk is. Vagyis indulhattunk volna, de amint felvettük a kabátokat, akcióba lendültem.

– Upsz! Fent hagytam a táskámat! Máris jövök! Te addig nyugodtan ülj csak be a kocsiba, egy pillanat az egész. – Csupán egy percre volt szükségem, hogy átvegyem a ruhát, és már ott is ültem mellette a limóban.

Még szerencse, hogy jelenleg egyikünk sem futott állandó pasival, különben igencsak bajban lettünk volna. Így azonban kettesben utaztunk és az estélyen sem kellett kínos szituációktól tartanunk. Legalábbis reméltem, hogy Liz egyik eddigi áldozata sem óhajtja éppen most feleleveníteni a közös emlékeiket.

Természetesen késve érkeztünk, ahogy mindig, ami kicsit nyugtalanított, de a ruhatárnál még elég nagy volt a tolongás, hogy gond nélkül felszívódjak. Gyorsan felkerestem a női szakaszt és megkezdtem a „Liztelenítést”. A műszempilla rövid úton a kukában kötött ki, a sminkem pedig egy kozmetikai kendő segítségével néhány árnyalattal halványabb lett. Leengedtem és az ujjaimmal összeborzoltam derékig érő barna hajamat, ami a tekervényes kontynak köszönhetően most lágy hullámokban omlott a vállamra. Vetettem egy utolsó elégedett pillantást a tükörbe és belevetettem magam a tömegbe. Tudtam, hogy Liz hamar rám talál, mert szemmel akar tartani, ahogy azt is, hogy tajtékozni fog, de ugyan mit tehetett volna?! Lassan sétáltam, kerülgetve az embereket, és élvezetem, ahogy a hűvös selyem körülöleli a testemet, és minden lépésnél érzéki simogatásként hat a szoknyarész lágy lengedezése. Ahogy egyre több pillantás pihent meg rajtam, lassan rádöbbentem, hogy talán mégse volt ez olyan jó ötlet. Nem voltam hülye, nem akartam ujjat húzni a nővéremmel, csak szerettem volna kissé elviselhetőbbé tenni ezt az estét. Teljesen Liz bőrébe bújni maga lett volna a pokol, de így, hogy kicsit visszavettem a figurából, máris kellemesebb volt. De azzal nem számoltam, hogy mindenkivel el kell majd hitetnem, hogy a finomabb külső ellenére, én Lizzy vagyok. Ezzel a ruhával lehet, hogy magam alatt vágtam a fát. Kétségtelenül gyönyörű volt, de az ilyen finoman elegáns darabok nem igazán illettek hozzá, ugyanakkor az én ízlésemnek kicsit még ez is merész volt, így a rám szegeződő tekintetek kereszttüzében azonnal elillant iménti magabiztosságom. A mellettem elhaladó fiú leplezetlenül bámulta a vörös alapon pezsgőszín mintás selyemruha fekete csipkével kiemelt, mély dekoltázsát, amitől pillanatok alatt elöntötte a vér az arcomat. A bokámba hasító éles fájdalom azonban elterelte a figyelmemet.

– Óh, ezer bocsánat, Lizzy! Nagyon fájt? – Markolt bele nővérem fájdalmasan a karomba, mielőtt közelebb hajolva dühösen a fülembe sziszegett. – Mi ez az egész, Bess? Te szabotálod a tervünket?!

– Bess, miért nem figyelsz jobban?! – utánoztam fennhangon Liz fensőbbséges hanghordozását, majd halkabban feleltem a másik kérdésre is. – Dehogy! Eszem ágában sincs. Egyszerűen arról van szó, hogy ebben a ruhában magabiztosabb vagyok, mint a tiedben. Ez az alakításomnak is jót fog tenni, hidd el.

– Ajánlom is, különben nem köszönöd meg, amit kapsz! – morogta a bokámat vizsgálgatva. – És állj készen egy jó magyarázattal a csajoknak, hogy miért ebben a göncben vagyok!

– Nyugi, megoldom! Hihető lesz, bízd csak rám!

Végre felpattantunk a lassan kínossá váló guggoló testhelyzetből és a fürkészőket figyelmen kívül hagyva elindultunk az asztalunk felé.

Újabb meglepetés ért. Liz három udvarhölgyén és jelenlegi párjaikon kívül még két ember foglalt helyet a nagy asztal mellett. Egyikük Todd volt, a focicsapat nagydarab kapitánya, Liz legutóbbi pasija, a másik pedig az új srác, a tanév elején ideköltözött Dean. Vajon mit keres itt?! A sors fintora, hogy ma nem én vagyok én! Rémülten Lizre néztem, de láthatóan ő is ledöbbent. Hogy melyik miatt, az már korántsem volt ennyire egyértelmű. Érdeklődve kúszott a tekintete egyikről a másikra. Mire azonban odaértünk, már hamiskás mosoly vibrált a szája sarkában és tettetett lazasággal letelepedett Dean jobbjára. Így én kelletlenül elfoglaltam az utolsó szabad helyet a két fiú között. Ebből még baj lesz! Arról volt némi sejtésem, hogy Todd mit akarhat, és egy cseppet sem örültem a fejleményeknek, de Dean jelenléte rejtély volt számomra. Már iskolakezdéskor felfigyeltem rá, ahogy sok más lány is a suliban, de mindeddig csak távolról figyeltem. Most pedig itt ült mellettem, olyan közel, hogy akár meg is érinthettem volna.

– Lányok, bemutatom Deant – vette át a kezdeményezést Dia, a velem szemközt helyet foglaló, kreol szépség. – Dean a szomszédunk, még nem nagyon volt ideje ismerkedni, és, mivel Bessnek úgyse volt párja... – itt várakozón elhallgatott és kérdőn körbehordozta a tekintetét. Természetesen senki nem tiltakozott.

Ez hihetetlen! Ez se az én estém, annyi szent! Szótlanul ültem, míg a nagy csend rá nem ébresztett, hogy az én döntésemre várnak.

– Persze, jól tetted, Dia! Hát, akkor csapjunk a lovak közé! – emeltem a magasba a kezem ügyében lévő poharat. Kényszerítettem magam, hogy Deanre nézzek. – Üdv a csapatban, Dean!

– Köszönöm, Liz! – emelte rám ő is a poharát, majd miután belekortyolt, a fülemhez hajolt. – Csinos a ruhád – súgta.

Meleg lehelete csiklandozta a bőrömet, és én beleborzongtam a közelségébe. Lehet, hogy mégse lesz olyan rossz ez az este? Éreztem, hogy, immár másodszor, ismét lángokban áll az arcom. Ha nem szokom le erről nagyon gyorsan, akkor pillanatok alatt lebukunk. Liz talán még életében nem pirult el. A helyzetet orvosolandó, úgy tettem, mintha valami huncutságot súgott volna a fülembe, és kacéran hozzá hajolva, hasonlóképpen feleltem, hogy a többiek ne tudják, miről folyik a diskurzus.

A lányokat azonban cseppet sem érdekelte a társalgásunk. Folyamatosan engem méregettek, amitől kezdtem magam úgy érezni, mintha meztelen lennék. Ráadásul egyre furcsább pillantásokat lövelltek felém, így kénytelen voltam lépni valamit.

– Csajok, elég már! Nehogy már besértődjetek, mert nem a megbeszélt hacukában jöttem! Ugye ti sem gondoltátok komolyan, hogy egyengöncben leszek?! – Igyekeztem minél jobban visszaadni, Liz főnökösködő, „ki ha én nem” stílusát, és reméltem, hogy nem esem túlzásokba.

– Nem, persze – jött az első, megszeppent válasz Susy irányából. Ő volt a legújabb tagja a kvartettnek.

– Hááát, azért kicsit durva, hogy te ragaszkodtál az egyforma ruhákhoz, aztán megjelensz itt, mint valami önjelölt bálkirálynő – húzta el durcásan a száját Liz örök ellenfele, Tina.

A szemem sarkából Lizre sandítottam. Kíváncsian, enyhén kárörvendő mosollyal várta a folytatást. Nem igazán tudtam eldönteni, minek örülne jobban, ha meggyőzöm a lányokat a ruhaválasztás okáról, vagy, ha kudarcot vallok és beégek előttük.

– Tudjátok – húztam cinkos mosolyra a szám, és elhalkulva közelebb hajoltam hozzájuk, mintha nagy titkot akarnék megosztani velük –, van egy srác... – Titokzatosan elhallgattam, mire mindenki, beleértve Toddot és Lizzyt is, még közelebb húzódott hozzám, szinte hozzám préselve Deant. – Azt hallottam, hogy az elegáns, szexis csajokat kedveli. – Sokat sejtető mosolyom nem hagyott kétséget afelől, hogy mire akarok kilyukadni.

Vették is a lapot. A lányok hangos vihogásban törtek ki, Liz elismerő, bár kissé csalódott pillantást vetett rám, Todd pedig dühösen felhorkant. Egyedül Dean reakcióját nem tudtam hova tenni. Zavartan nézett hol rám, hol a másik oldalán ülő, somolygó Lizre. Csak én tudtam, hogy a felhozott indok valós volt. Valóban azért vettem fel ezt a ruhát, mert tetszeni akartam valakinek. Csak éppen akkor még nem tudtam, hogy az illető ilyen közel lesz hozzám, és hogy a testvérem kísérője lesz. Bár ne mentem volna bele ebbe az egészbe! Akkor most Dean az én partnerem lenne és nem Lizé!

Hamarosan a buli kellően beindult ahhoz, hogy senki ne foglalkozzon többet a miértekkel. A csajok elvonultak párjuk oldalán, magára hagyva ezzel furcsa négyesünket. Fájdalmas grimasszal vettem tudomásul, hogy cafka nővérem azonnal kivetette a hálóját Deanre. Igaz, azt is észrevettem, hogy nem a szokásos hévvel kacérkodott, hiszen azzal könnyen lebuktathatott volna minket. Ennek ellenére, csalódottságomban egymás után kértem az italokat, és néhány koktél után már fesztelenül élveztem az elismerő pillantásokat, és igyekeznem kellett, hogy egy pillanatra se essek ki a szerepemből. Ez többé-kevésbé sikerült is, egészen addig, míg Todd félreérthetetlenül rám nem startolt.

– Jössz táncolni, cica? – Felállt és már húzott is maga után, meg sem várva a válaszomat.

Tehetetlenül sodródtam a táncolók között, és egyre inkább megint úgy éreztem, hogy az este kudarcra van ítélve. Életemben először főszereplőként vagyok jelen egy bálon – még ha nem is egészen úgy, ahogy álmaimban –, és tessék, egy báb vagyok, akit mindenki kénye kedve szerint rángathat. Ekkor már szorosan Todd széles mellkasához lapulva lépdeltem, miközben hatalmas kezei szinte fájdalmasan markoltak a fenekembe. Úgy tűnik, kicsit többet ivott a kelleténél, hogy nyilvánosan így mer viselkedni. És én hagyom! – hasított belém a szörnyű felismerés. Mi a fene ütött belém? Lassan, de észrevehetően haladtunk a kijárat felé. Kezdtem megijedni. De mit tehetnék? Sokkal erősebb nálam. Csakhogy én most Liz vagyok, és ő ezt soha nem hagyná szó nélkül!

– Todd, húzd vissza a kezed, vagy nem állok jót magamért! – szakadt ki belőlem hirtelen, és ezzel egyidőben megtorpantam.

Toddot is váratlanul érte a kirohanásom, mert hitetlenkedve nézett vissza rám.

– Mondtál valamit, édes?

– Jól hallottad, és mondok még mást is! Ha nem értettél volna a múltkoriból, már semmi közünk egymáshoz, úgyhogy leszel szíves levenni a mocskos mancsodat a hátsómról, mielőtt tőből amputálom a legkedvesebb testrészedet! – sziszegtem egyre jobban belelovalva magam. A hatás kedvéért jó alaposan belevájtam a körmeimet a karjába, hogy értse, mire gondolok.

Lazult ugyan a szorítása, de a keze nem mozdult, és az arca vészjóslóan közeledett az enyémhez.

– Imádom, amikor ilyen vad vagy, bébi – hörögte szinte a számba.

– Úgy látom, nem értesz a szép szóból – morogtam, majd figyelmeztetés nélkül megmarkoltam a nadrágja elejét, és ami benne volt. – Azt mondtam, engedj el, te tulok!

Észre se vettem, hogy a táncoló párok földbegyökerezett lábbal bámulják a rögtönzött műsorszámot, amíg az egyik fiú fel nem szisszent a közelünkben. Lassan jutott el hozzám Todd fájdalmas nyögdécselése és nővérem hangos kacagása. Lizt kerestem a körülöttünk tolongók között, de helyette Dean melegbarna pillantásával találtam szemközt magam. Elkerekedett szemekkel bámult rám, majd a pillantása lassan lejjebb vándorolt a kezemre. Még épp láttam, hogy megrándult a szája sarka, mielőtt újra a „partnerem” felé fordult a figyelmem.

– Ha még egyszer hozzám érsz, akár egy ujjal is, bebizonyítom, hogy ez nem csupán üres fenyegetés! Világos?!

Hogy mihamarabb lezárjam ezt a kellemetlen „társalgást”, a Todd torkából feltörő artikulálatlan hangokat beleegyezésnek vettem, és elengedtem őt. Görnyedt testtartással, szégyentől vöröslő, lesunyt fejjel igyekezett elhagyni a táncteret. Olyannyira el akart tűnni, hogy a nagy rohanásban nem vette észre az előtte tornyosuló oszlopot. Mivel sátáni vigyorral az arcomon élvezettel néztem végig távozását, egy pillanatot se szalasztottam el a burleszkbe illő jelenetből. A megtaszított oszlop inogni kezdett, a tetején trónoló hatalmas, kancsal pofává faragott tök pedig tökéletes ívben landolt Todd tüskés fején. Megzavarodva fordult egyet a tengelye körül, majd összecsuklott, akár a colostok. Mintha világ életében erre a pillanatra gyakorolt volna, seggre huppant a megállapodó termetes oszlop tövében, hátát a monstrumnak vetve, fején a sárga, mélán vigyorgó dísztökkel. Még nem halt el a röhögés, én már a női mosdóban sikáltam a kezeimet. Még jó, hogy nem egy medencés bulin történt mindez. Épp az ajtóhoz léptem, amikor az kinyílt és Liz rontott be rajta vihogva.

– Szép volt, hugi! Én se csinálhattam volna jobban!

A dicséretnél is váratlanabbul ért, hogy a következő pillanatban a karjaiban találtam magam, és úgy szorongatott, mintha nem is akarna többé elengedni. Érzelmi kirohanásának az ismét nyíló ajtó vetett véget, és a rajta betóduló, hangosan zsibongó lánycsapat. Liz elhúzódott, a varázs megtört. Szó nélkül hagytam el a mellékhelyiséget. Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, mára elég volt a szórakozásból. Már az épület előtt lépdeltem, amikor a fogvacogtató november eszembe juttatta, hogy kissé meggondolatlanul cselekedtem. A lenge selyemruha nem éppen meleg viselet volt. A karomat dörzsölgetve fordultam vissza a bejárat felé, és azzal a lendülettel hátra is hőköltem, amikor Deannek ütköztem.

– Bocs, ne haragudj – szabadkoztam lesütött szemmel és megpróbáltam kikerülni, de, mint valami idióta vígjátékban folyton ugyanarra léptünk.

Megelégelve a néma táncot, melyhez a fogam vacogása szolgáltatta a zenei aláfestést, lecövekeltem.

– Sajnálom, de erre most nincs időm – sóhajtottam. – Csupán másodpercek kérdése és jégkocka lesz belőlem, úgyhogy, ha megbocsájtasz, bemennék a kabátomért.

– Formás kis jégkocka lennél – terült el pimasz mosoly az arcán –, de nem venném a lelkemre, ha miattam kapnál tüdőgyulladást. Ha megengeded... – azzal levette a felöltőjét és gálánsan a vállamra terítette.

– Ok, most már ketten fagyunk halálra – konstatáltam. – Most már a te fogaid is kasztanyettáznak. Nem lenne egyszerűbb, ha beengednél, hogy felvegyem a kabátomat?

– Nem, mert akkor eltűnsz, mint Hamupipőke, és nekem nincs kedvem keresgélni téged.

– Miből gondolod, hogy eltűnnék? – néztem föl rá kíváncsian, félrehajtott fejjel.

– Abból, hogy nem az vagy, akinek mondod, magad, és ilyen esetekben a varázslat elillan, amint éjfélt üt az óra. Négy perc, és harangoznak.

Még mindig mosolygott, de a tekintete komoly volt. Megijesztett. Vajon mennyit tudhat? Rájött a személycserére, vagy valami egészen másról beszél? Nem jöhetett rá! Ha Liz barátnői és Todd nem ismertek fel minket, akkor egy idegen biztosan nem tudhatja. Ez esetben viszont Liz miatt van itt és nem miattam.

– És, ha én nem akarom, hogy együtt érjen minket a harangszó? – vetettem oda hidegen és a zakót a kezébe nyomva elsétáltam mellette. Már a kilincsen volt a kezem, amikor utólért.

– Beth, várj!

Nem is tudom, mitől torpantam meg. Attól, ahogy a nevemet kiejtette, vagy az érintéstől, ami bizsergető, elektromos hullámokat indított útjára az idegvégződéseimben.

– Ho... Honnan tudod, ki vagyok? – fordultam vissza döbbenten, még mindig a bőröm alatt cikázó, csiklandó érzés hatása alatt állva. Hogy lehet ilyen meleg a keze, amikor percek óta itt álldogálunk a fagyban?

– Több árulkodó jel volt, csak össze kellett illeszteni a kirakós darabkáit – vigyorodott el, ismét rám terítve a kabátját. – A nővéred nem lenne túl jó színésznő. Hiába próbálkozott, ő nem tud olyan kecsesen mozogni, mint te. Nem tudta levetkőzni a felvett, mesterkélt szokásait. Ez még nem lett volna baj, mert ahogy hallgattam a többieket, mindenki azt hitte, hogy csak utánozni akarod a nővéredet. De én figyeltelek az elmúlt három hónapban, és észrevettem, hogy inkább direkt mindent máshogy csinálsz, csak nehogy véletlenül hasonlíts rá valamiben. Így aztán, könnyű volt rájönnöm, hogy nem te utánozod őt, hanem ő próbál meg olyan lenni, mit te.

Hallgattam, és próbáltam megemészteni a hallottakat, miközben a szívem eszeveszett ütemben zakatolt.

– Kérdezhetek valamit? – törte meg ismét a csendet.

– Nem árulom el, miért csináltuk – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire hangos nevetésben tört ki.

– Csalódnál, ha azt mondanám, hogy nem is érdekel? – kérdő pillantásomra folytatta. – Valójában azt akartam megtudni, hogy tényleg egy fiú miatt választottad-e ezt a ruhát...

– Igen, tényleg – feleltem a szemébe nézve. Amikor azonban elkomorult a tekintete, megbántam, hogy őszinte voltam. – Miattad. – A hangom szinte sóhajtásnyira halkult és az arcom újfent lángolt zavaromban. Ezúttal nem mertem ránézni.

– Ez volt a végső bizonyíték – suttogta ő is. Az arca szinte súrolta az enyémet.

– Micsoda?

– Hogy többször is elpirultál – simított végig az arcomon, mire csak még vörösebb lettem.

Egyre közelebb hajolt, már szinte összeért a szánk, amikor hirtelen felegyenesedett és zavartan megköszörülte a torkát.

– Valami baj van? – kérdeztem csalódottan.

– Nem is tudom... – toporgott tanácstalanul, majd vigyorogva újra fölém hajolt. – Talán, ha lefoghatnám a kezeidet, mikor megcsókollak...

Nagyon ötletes volt a novellád, és külön örültem, hogy Dean felismerte, hogy ki kicsoda valójában.

Modern, őszi tündérmese - édes, könnyed kis történet, nagyon tetszett!