Katarina: Őszi sanzon

„Párisba tegnap beszökött az Ősz. Szent Mihály útján suhant nesztelen, kánikulában, halk lombok alatt, s találkozott velem.” – idézte fel Ady Endre szavait emlékezetében, miközben a Boulevard Saint Michael-en a Szajna felé sétált. Kánikula éppen nem volt, november első hetében az időjárás Párizsban nem mondható barátságosnak. Szitált az eső, köd terült a városra, és meglehetősen hideg volt, de őt nem zavarta, hiszen élete egyik álmát váltotta valóra éppen. Egy pillanatra mintha a múlt század eleji Párizst látta volna maga körül. Tudta, hogy Ady 1906-ban írta ezt a versét, és egyáltalán nem volt nehéz maga elé képzelnie, milyen lehetett akkor a város. - "A Boulevard St Michel s a RueCujas sarkán egy kissé lejt a járda. Nem hagytalak el gyönyörű vad ifjúságom, hangod mintha tárna visszhangzana, szívemben szól ma még. A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék". – mosolygott, amikor Radnóti szavai visszhangoztak a fülében. Úgy érezte, bármerre néz, mindenhol költészetet talál. Élvezte a város lüktetését, és közben saját zavaros érzéseit próbálta kordában tartani. Szent Mihály szobrához ért, s miközben a szobrot csodálta, arra gondolt, hogy neki sem ártana egy kis angyali segítség, Szent Mihálytól, vagy valaki mástól, aki éppen ráérne egy kicsit vele is törődni.

Mire a Szajna partjához ért, elfáradt, de most is, mint akkor, amikor először látta, ámulattal nézte a medrében lustán hömpölygő folyót. A látványról az otthona jutott eszébe, hiszen Budapestet is úgy szelte ketté a Duna, ahogyan Párizst a Szajna, de Párizsban a látvány a folyó mindkét partján szinte ugyanolyan volt, persze, ettől nem kevésbé elbűvölő. Egy kirándulóhajón fázósan húzták össze magukat a turisták, de az élményről a hideg ellenére sem mondtak volna le. Miközben a hajó után nézett, eszébe jutott, ahogyan tegnap este saját magát bámulta a panzióban, a fürdőszoba tükrében. Azon gondolkodott, ki ő, honnan jött és hová tarthat? Pozsonyi Zsófia. Általános iskolai magyartanár. A kisebbeknek „Zsófi néni”, a nagyobbaknak „Tanárnő”. Negyvenhat éves, két csodálatos lány édesanyja. Anna és Diana, az ikrek már egyetemre járnak. Közgazdaságtant tanulnak mind a ketten. Szükség van arra, hogy jó szakmájuk legyen, ezt mind a ketten tudják, de amellett tehetségesek is: Anna a zenében találta meg az örömét, csodálatosan zongorázik, Diana az írást kapta ajándékba, gyakran jelennek meg novellái az egyik nívós magazinban. Jól boldogulnak. Amikor később, egy pohár vörösborral a kezében az ablakon át nézte, hogyan homályosodik el a kivilágított, csillogó Párizs az esőtől, arra gondolt, hogy az élet egy-egy szakasza egy-egy évszakkal párosul. A tavasz a nagyon fiataloké, azoké, akik már majdnem felnőttek, de még nem egészen azok, úgy bomlik ki az életük, ahogyan a tavaszi virágok szirmai nyílnak. A harsogó, friss zöldek, az üde illatok az övék, a fiataloké. Azután jön a nyár, a húszas-harmincas éveiket élők tobzódása, a forróság, a felfokozott érzések és vágyak olyanok, mint a friss gyümölcsök illata és zamata, és nyáron minden olyan gyorsan történik. Az ősz pedig, mintha kétszer olyan hosszú lenne, mint a többi évszak. A kánikula elmúlik, átadja helyét a hűvös reggeleknek, tompulnak a fények, több a szürkeség. Az esőáztatta nappalok és éjszakák szomorkás hangulatát nehezen oldja a színesedő fák lombjának vöröse-aranya. A középkorúak ideje ez. Gyönyörűek a színek, de az élet már kissé lassulni látszik. Kellemes meglepetést hozhat egy-egy napos délelőtt, vagy délután, mert az ember szinte már nem is számít arra, hogy láthatja az éltető napot. Végül a tél, amely az elmúlást hozza. A fák és a bokrok ledobják színes lombruhájukat, borzongató a hideg és a sötétség. A fehér hó persze kissé vidámabbá teszi a telet, és megmelengeti a lelket a karácsonyi ünnepkör is, de ugyanez a lélek tudja, hogy az újjászületés talán már nem rá vár.

Meg kell hát barátkoznia az ősszel, gondolta, és erre nem is találhatott volna jobb helyet, mint Párizs. Amióta először olvasott arról, hogy Ady Endre, Radnóti Miklós, vagy Paul Verlaine hogyan írt erről a városról, azóta vágyott ide. Sokáig kellett várnia ennek az álomnak a beteljesültére. Nem mintha nem utazott volna szívesen bármikor, szinte bárhová, de az élete nem erről szólt. Még egyetemre járt, amikor megismerte azt a férfit, aki később a férje és gyermekeinek biológiai apja lett. Dénes nem volt férjnek és apának való. Művész volt, festő, és nem is tehetségtelen, de áldozata annak a vélekedésnek, amely szerint még élő képzőművész nem lehet sikeres. Művészlelke azonban nem bírta a kötöttségeket és kötelezettségeket, alig egy évvel a lányok születése után lelépett. Zsófia friss diplomával és két pici gyerekkel maradt egyedül. Ha nem lett volna az édesanyja és az anyósa – az Isten áldja meg őket -, nem tudja, hogyan oldotta volna meg az életüket egyedül. A két asszony azonban mindent megtett értük, felváltva vigyáztak a gyerekekre, bár sokáig mindketten dolgoztak, így Zsófia is dolgozhatott, és ha lassan és nehezen is, de megoldódtak a gondjaik. Sokszor kellett nemet mondania a lányoknak, és mindannyiszor a szíve szakadt meg attól, hogy nem tud mindent megadni nekik, amit csak szeretne, de szeretetben soha nem szenvedtek hiányt. Annának és Dianának mindig ott volt az édesanyja és mindkét nagymama, hogy a lehető legszebbé tegyék az életüket. Az asszonyok szövetsége megingathatatlan volt, és a hosszú évek alatt megtanulták kölcsönösen tisztelni is egymást. Zsófia taníthatott, és a lányok mellett ez volt még igazán fontos az életében. Imádta a hivatását, és ha egy-egy tehetséges, irodalomra fogékony tanítványt talált, attól volt csak igazán boldog. Anya volt és tanár tehát, de mi volt még ezeken kívül? Ha őszinte akart lenni magához, be kell vallania, hogy bizony, semmi más. Hűséges, jó barát is, persze, erről kis létszámú, de annál fontosabb baráti körének minden tagja tanúskodhatott. Azok a barátok, akik hosszú évek, sőt, évtizedek óta szomorúan látták, hogy ez az asszony magába fordult és magányba burkolózott. Minden idejét és energiáját a gyereknevelésnek és a munkájának szentelte, magánélete gyakorlatilag nem volt, és ez a tény itt és most, a fény és a szerelem városában meglehetősen elkeserítette.

Bár nem volt még késő, lassan besötétedett. Mivel éhes volt és fázott is, hátat fordítva a Szajnának, egy kisvendéglőt keresett. Néhány lépésre a Szajna parttól a Le Jardin de Paris ablakán kiszűrődő fénynek nem tudott ellenállni. Besétált, sötétkék ballonkabátját a fogasra akasztva egy asztalt kért a pincértől. Francia hagymalevest evett, mellé sajtos pirítóst, a leves átmelegítette. Az ételtől eltelve egy kávét is kért. Úgy lefoglalták a gondolatai, hogy észre sem vette: valaki figyeli. A szomszéd asztalnál ülő férfinek kifejezetten tetszett, amit látott: az asszony sötétkék szövetnadrágjában és kék pulóverében sportosan elegáns volt, a nyakába kötött piros sál pedig kifejezetten bájossá tette az összképet. A férfi figyelte, ahogy gondolataiba mélyedve elfogyasztja a levest, ahogy az arcába hulló gesztenyebarna hajszálakat hátrasimítja, és ahogy az ablakon át a messzeségbe réved. Nem akarta megzavarni az asszonyt, amíg az evett, de a kávénál már nem bírt tovább ellenállni a kísértésnek.

- Bocsásson meg, Madame, hogy megzavarom, leülhetnék az asztalához néhány percre, kérem? – mivel hallotta, hogy a pincérrel angolul beszélt, így ő is angolul szólította meg az asszonyt.

A nő meglepetten nézett fel. Első gondolata az volt, hogy kikéri magának az inzultust, de a kifejezetten elegáns férfi láttán feltámadt benne a kíváncsiság, meggondolta magát, és hellyel kínálta az ismeretlent.

- Köszönöm! – mosolygott rá a férfi. Intett a pincérnek, és kávét rendelt.

- Minek köszönhetem a társaságát? – tette fel a kérdést az asszony.

- Nem szeretném, ha tolakodónak tartana. Néztem magát, ahogy vacsorázott, és a látvány olyan elbájoló volt, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, ide kellett jönnöm magához.

- Elbájoló? – kacagott fel az asszony. – Ilyet sem mondtak nekem … nos, meglehetősen régóta.

- Angolul beszélt a pincérrel, tehát biztosan nem francia. Honnan érkezett?

- Budapestről, Magyarországról.

- Gyönyörű város, jártam már ott. … Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam! Christian Ruen vagyok.

- Zsófia Pozsonyi – nyújtott kecsesen kezet az asszony.

- Zsófia – próbálta a nevet kimondani a férfi, de nem ment könnyen. – Hogyan mondják a nevét angolul?

- Sophie.

- Sophie, ez nagyon szép név, illik magához – bókolt könnyedén a férfi. – Mi szél hozta Párizsba?

- Egy réges-régi álom.

- Az álmok makacs dolgok – nevetett Christian, és az asszony kedvtelve nézte, ahogy a férfi kék szeme is nevetőssé válik -, muszáj követni őket, mert ha nem tesszük, boldogtanságra ítéltetünk.

- És maga milyen álmokat követ, Monsieur Ruen?

- Az egyik éppen megvalósulni látszik, most, hogy megpillantottam magát! De maradjunk még egy kicsit a maga álmánál, annál, ami Párizsba hozta.

- Néhány verssor, képek, érzések, illúziók… - nézett el a férfi válla fölött valahová, ahová a férfi nem követhette.

- Megkapta Párizstól, amit akart?

- Majdnem – tért vissza a társalgáshoz az asszony, - és amit még nem kaptam meg, azt talán már nem is fogom. Holnapután hazautazom.

- Lesújtó a hír – komorodott el a férfi. – Akkor a holnapi napját kell a legemlékezetesebbé tennie. Van már terve arról, mit szeretne még látni?

- Nézzük csak – gondolkodott el a nő. – Megcsodáltam Louvre-ban a képzőművészet ezer csodáját, láttam a Sacre Coeurt a Monmarte-on, végigjártam a Montparnasse-ot, Párizs számos pontjáról megnéztem, hogyan nyúlik az ég felé az Eiffel-torony, hosszú sétát tettem a Pére Lachaise temetőben, belekóstoltam a francia gasztronómia néhány remekébe, úgyhogy a szokásos és kötelező turistaprogramok kipipálva.

- Ez dicséretes – lett egyre szélesebb a férfi mosolya -, akkor holnapra már tényleg nem maradt más hátra, minthogy felajánljam magának: megmutatom Párizst úgy, ahogyan azt csak egy párizsi ismeri. Mondja, hogy velem tart!

Miközben az asszony hallgatott, és a férfit nézte, agyában csak úgy száguldoztak a gondolatok. A férfi vonzó volt, az nem vitás. Egyáltalán nem ismerte, fogalma sincs arról, hiszen nem is lehet, megbízhat-e ebben az emberben. Pozsonyi Zsófia, negyvenhat éves tanárnő élettapasztalata és a józan esze azt súgta, hogy mondjon nemet, de a szíve azt mondta, hogy egy álmot követve jött Párizsba, és lehet ez az álom még szebb is, ha elég bátor ahhoz, hogy – egyszer az életben – a szíve szavát kövesse. Így hát a józanság és megfontoltság élő szobra lassan elmosolyodott, és azt mondta: - Örömmel! -, és közben arra gondolt, hogy az életének még egyáltalán nincs vége, sőt, éppen itt az ideje, hogy a sorsa egy kis napfényt csempésszen a hűvös, esős novemberbe, és megmutassa, hogy a tél még nagyon-nagyon messze van!

Örültem, hogy a főhősnő idősebb nő volt, és különösen tetszett az évszakok társítása a különböző életkorokkal.

Tetszettek a leírások, a kidolgozott részletek... talán egy kicsit hosszúnak érzem a felvezetést a történet teljes hosszához képest, de ez legyen a legnagyobb baj!