Artair McKnight: Egy kitagadott tündér karácsonya

Volt egyszer egy apró kőházikó, valahol egy ismeretlen erdő közepén. Amikor beköszöntött a tél, és hatalmas hótömeg hullott a tájra, a házikó kéményéből sűrű, lila füst gomolygott az ég felé. Ez a szokatlan füst tele volt varázslattal, s illatos gőzpamacsaiban csillogó csillámpor kavargott. Amikor eljött a szenteste, a magányos kőházikó még magányosabb lakója feldíszítette a karácsonyfáját, és forró zöldteát kortyolgatott.

Anwell úrfi történetesen tündér volt, akit kitagadtak a klánjából. Túl sokat foglalkozott az emberekkel, jobban meg szerette volna ismerni őket. A Tündérek Tanácsa sokáig tűrte a ballépéseit, ám amikor kijelentette előttük, hogy nem szándékozik tündérlánnyal házasodni, menten kizárták a közösségből.

Anwell már maga sem tudta, hogy hány éve élt egyedül ebben a kis házikóban, de soha nem is panaszkodott. Pedig elvesztette minden barátját, és sajnos az emberek sem fogadták be, mert féltek a varázslataitól. Egyedül abban élhette ki társasági vágyait, hogy a mágiájával kirakati próbababákat élesztett fel, és velük beszélgetett. Most is úgy tervezte a karácsonyát, hogy a próbababák vegyenek neki ajándékot, bár már előre tudta, hogy mit fog kapni.

Anwell fiatalos külsővel rendelkezett, jóképű fickó volt. De tudta jól, hogy a magányát nem is ennek köszönheti. Amikor már kezdett sötétedni, és begyújtotta a kandallót; a tündérfiú forró teáját szorongatva állt az ablakpárkányhoz, és nézte a hulló hópelyheket. Időnként belekortyolt az italba, de leginkább csak azzal törődött, hogy éles szemével a hókristályok alakját figyelje. Megnézte a csipkéiket, sokszögű formájukat, és sokadszorra is elcsodálkozott rajtuk. Ez volt a tündérek nagy hibája! A gyönyörködés.

– Most sem várja meg a reggelt, Anwell úrfi? – kérdezte az egyik életre keltett próbababa, miközben a tündér háta mögé ólálkodott.

Anwell felvont szemöldökkel fordult a vacakul kidolgozott női arc felé. Félhosszú, barna haját a füle mögé söpörte, és értetlenül reagált a kérdésre.

– Mire nem várok?

– Hát az ajándékozásra!

– Ó… hogy arra? – Anwell a keskeny ajkába harapott. Nem izgult, mert tudta, hogy mit fog kapni. De unatkozott, és kellett valami elfoglaltság az estére. – Nem, nem várom meg a reggelt. Ajándékozzuk meg egymást, Emma!

A tündérfiú tettetett vidámsággal ült le a szépen feldíszített (bár kissé csálén álló) karácsonyfa elé, és körbenézett a nappaliban. A háta mögötti sötétbarna kanapén ült George, a kisfiút ábrázoló próbababa, a kandalló mellett ácsorgott John, akinek hiányzott az egyik szeme, és szemérmetlenül pucér volt; Emma pedig lehervaszthatatlan mosolyával indult a csomagja felé. Anwell már majdnem elégtétellel nyugtázta, hogy mindenki jelen van a nagy ajándékozáson, amikor rájött, hogy valaki mégiscsak hiányzik.

– Hol van Ralph?

– Elvitte a cica – válaszolta George gépiesen, mint akinek nincsenek érzései. (Ez persze így is volt.)

– Ne tréfálkozz, kisfiam! – emelte fel mutatóujját John, akinek ez volt a legszigorúbb fenyegetési technikája. – Biztos csak kiment friss levegőt szívni!

Anwell a homlokára csapott, és mérgesen mordult Emmára.

– Te tudod, hogy hol van?

Emma kiejtette kezéből a színes csomagolópapírba burkolt ajándékot, és szélesen mosolyogva válaszolt.

– Igen.

– És hol van?! – türelmetlenkedett Anwell.

– Elment az erdőbe.

A tündér felpattant a földről, és megkérte a „barátait”, hogy maradjanak a házban. Gyorsan magára kanyarította skótkockás sálát, felkapott egy fekete kabátot, amely a régies fogason függött, és már ki is rohant a szabadba.

A hó sűrűn hullott a sötétedő égből, és már sétálni is kínszenvedés volt a talajon felhalmozódott vastag hótakaróban. De Anwell nem adta fel olyan könnyedén. Látta Ralph mély lábnyomait, úgyhogy akkora igyekezettel próbálta beérni őt, amekkorával csak bírta. Ez a kalamajka cseppet sem hiányzott neki, hiszen már megszokta a házikó kényelmét.

Miután elhagyott sok-sok nagyra nőtt fenyőfát, és már kezdett rémesen fázni az arca, Anwell lángot gyújtott a tenyerében. Mire nem jó a mágia, nemde? A tündérfiú gyakran élt a varázslat megoldásaival, de néha szeretett volna halandó, szerencsétlen ember lenni. Tudta, hogy egy embernek milyen nehéz az élete, de éppen ezért tisztelte őket.

A narancssárga láng lassan felmelegítette az orcáját, és a fokozódó sötétben is jól jött még neki. Könnyebben tájékozódott, és remélte, hogy ha Ralph meglátja a fényt, azonnal visszafordul. De ez nem történt meg.

Ám pár perccel később, Anwell eljutott egy befagyott tóhoz, ahol végre megpillantotta az elkóborolt próbababát. Csakhogy az nem volt egyedül! A karjában egy fiatal, vörös hajú embernőt cipelt, aki állandóan csak sikítozott, és a bábu fejét ütlegelte. Az arctalan Ralph azonban hajthatatlan volt, és bal lábával nagyokat dobbantott a tó jegén. A tündér döbbenten konstatálta, hogy mire készül, s gyorsan megállította egy velőtrázó kiáltással.

– Ralph! Hagyd abba!

A próbababa nyomban lenyugodott, és visszasétált a partra. A hölgyet viszont nem eresztette el, sőt, egyre jobban szorongatta.

– Csináljon már valamit! Segítsen! – ordítozott a nő, és fájdalmas arccal tekintett Anwellre. Elég volt csak egy pillantást vetnie a hegyes fülére, máris rájött, hogy mifélével van dolga. – Uramisten! Maga egy tündér! Ez itt a szolgája, és most meg fog ölni! Maga rám uszította!

Anwell egy röpke pillanatig meg sem bírt szólalni, mert a lány szépsége delejezte. Végre megtalálta az igazit! Ő volt az a nő, akivel örökké tudott volna élni. Látta a szemében. (Ez a tündérek jellegzetes képessége.)

– Én… én nem uszítottam kegyedre – hebegte Anwell. – Elszökött.

– Megláttam a nőt, amikor a házunkhoz közeledett – mondta Ralph, és büszkén felszegte a fejét. – Meg akartam védeni az úrfit. Amikor az úrfi kiment a… a mosdóhelyiségbe, én kirontottam a házból, és tisztes távolságra vittem a kisasszonyt. Aztán gondoltam, beledobom a tóba.

– Jaj, de kedves! – fortyogott a vörös üstökű, vékonyka hölgy, és továbbra is próbált kiszabadulni a bábu szorításából.

– Ralph, tedd le! Most! – dühöngött Anwell. Teljesen elképedt a próbababa viselkedésén.

Ralph viszont csak a fejét rázta. Nem akart engedelmeskedni. Mindenáron meg akarta védeni a gazdáját, úgyhogy nem engedte el a fiatal nőt. Ezért Anwell nem tudott mást tenni, ki kellett vennie belőle a varázslatot. Szomorúan csettintett egyet, és a bábu megmerevedett, lila füst szállt ki a fejéből, majd hátrazuhant a hóba. A sikítozó lány is vele együtt zuhant, de ő rögtön talpra állt. Fenyegetőn indult Anwell felé, de amikor észrevette, hogy milyen jóképű, lecövekelt előtte.

– Köszönöm! – suttogta mély áhítattal. Pozitív értelemben sokkolta őt a férfi kiállása. De azért megpróbálta még elmagyarázni a helyzetét. – Lerobbant a kocsim, és megláttam a ház fényeit. Ezért azt gondoltam, hogy…

– Szívesen – szólt közbe a tündér, s a tenyerét nyújtotta a lánynak. – Jöjjön velem!

Az ifjú hölgy megfogta a kezét, és engedte, hogy elvezesse őt a piciny kőházikóba. Útjuk során a mágikus láng melengette őket, és természetesen a hirtelen kialakult vonzódás. Nem beszéltek, csak egymás szemét nézték. Noha így nehézkes volt a tájékozódás, és néha majdnem nekimentek egy fának, legalább jól érezték magukat. A lány belebolondult a fiú ezüstös szemébe, a fiú pedig belehabarodott a lány világoskék íriszébe.

Amikor beléptek a házikóba, Anwell rögvest varázstalanította a bábjait, és hihetetlen erejével a kandalló elé tolta a kanapét. A fiatal lány mosolyogva és pironkodva huppant a párnák közé, aztán végre bemutatkozott.

– A nevem Brina. És a tiéd?

– Hívj csak Anwellnek! Hívj így, mindörökre!

Brina eleinte nem értette, hogy a tündér hová siet, de nemsokára már semmi sem zavarta. Éjfélkor megajándékozta egy csókkal, és Anwell lelke végre felszabadult.

Az ablakban három magas, öreg alak nézte a fiatalokat, ahogy a kanapén ölelkeztek, és elégedett mosoly ült ráncos arcukon. A középen álló tündér igen bölcsen ennyit mondott, mielőtt tovasétáltak volna:

– A kitagadott herceg végre megtalálta, akit keresett!

***

A new yorki bevásárlóközpontban a Mikulás mélázva pödörgette a bajszát, és az imént felolvasott mesén töprengett. Körülötte gyerekek és felnőttek bámulták őt meredten, s legalább annyira csodálkoztak a történeten, mint ő.

A Mikulás nem tudott mit tenni, félredobta a mesekönyvet, és morcosan körülnézett az áruházon.

– Na, melyik ütődött írta át a mesémet?!

Freya:

Ezt nevezem én nem mindennapi karácsonyi mesének! Nagyon tetszett a humorod és a merész, egyedi stílusod - tudod, én általában nagyra értékelem a szokatlan, vakmerő újításokat, úgyhogy ez a történet szerintem telitalálat!

Ev:

Szórakoztató történet. Nagyon jó volt olvasni. A végén a csattanó pedig zseniális volt.