Kilences számú palack

Íme, a folytatás! Megint felbukkan pár régi ismerős, újabb részletek derülnek ki, bonyolódik a történet... remélem, sikerül meglepnem Benneteket! ;) Nem mondom, hogy csupa móka lesz és kacagás, de nem akarok előre lelőni minden poént :) Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Egyébként bízom benne, hogy időközben készülnek a művek a karácsonyi pályázatra!



Tényleg kémkedek...


És nem vagyok büszke magamra. Aljasak a módszereim, mégis szilárdan hiszem, hogy sokkal jobb, hogy már tudom, amit tudok. Ne fogalmazzak már ilyen rejtélyesen, igaz?
Ne haragudj, csak a gondolataim is legalább olyan kuszák most, mint a kézírásom.

Kezdem azzal, amit már aznap tudtam, hogy a Nicknél töltött nem mindennapi éjszaka után munkába álltam: vissza kell mennem hozzá. Egy: nálam, azaz rajtam maradtak a ruhái. Kettő: meg kell mentenem az éhhaláltól. De minimum az egészségtelen táplálkozástól. Akármi is történt közte és e között a bizonyos Michelle között, nem hagyhattam, hogy alkoholon és szénhidráton tengesse napjait, mint valami lassú halálra ítélt öngyilkosjelölt!

Így aztán miután végeztem a melóval, és hazafelé menet útjára bocsájtottam az előző üzenetemet, otthon elővettem egy kosarat a kamrából, és módszeresen elkezdtem összepakolni egy kisebb túlélőcsomagot. A nagyi nem volt otthon, valamelyik szigetlakónál teázott éppen, így szabadon dönthettem el, hogy a málnalekvárból és a narancsdzsemből egyaránt bekészítek egy-egy üveggel, hiszen nem ismertem Nick ízlését. Erre a gondolatra elfintorodtam. Hiszen alig tudok valamit erről a srácról! Azon kívül, hogy helyes, gazdag és remek a zenei ízlése, igazából semmit. Ja, azt még igen, hogy odavan a szép lányokért. De akkor én mégis mit akarok tőle?

Mielőtt teljesen magamba zuhantam volna az önbizalomhiánytól, figyelemelterelésként szinte minden, a házban fellelhető gyümölcsből és zöldségből beraktam a kosárba néhány példányt. És Nick bizonyára örülne pár szelet pitének, amelyet a nagyi tegnap sütött, és azt az isteni hideg sültet is biztos szívesen megkóstolná, amely, ha jól látom, vacsorára készült.

Csinos kis csomagot állítottam össze, alig bírtam megemelni a kosarat. Akár örül nekem majd Nick, akár nem, azért ezt a pakkot biztosan nem fogja utánam dobni. Legalábbis reméltem.

Nyakam köré tekertem egy tarka sálat – egész nap fájt a torkom, ez a tegnapi „fürdőzés” okozta megfázás első jele –, és két kézzel felemeltem a kosarat. Talán mégis túlzás volt három üveg birsbefőttet bepakolni?

- Hát te meg hova indulsz a spájzom teljes tartalmával? – hallottam meg a nagyi hangját a hátam mögött, amelyben azonban cseppet sem rosszallás, sokkal inkább őszinte csodálkozás érződött. Már akkor magam előtt láttam a széles mosolyát, amikor még meg sem fordultam, hogy szembenézzek vele.
- Én csak... izé... piknikre lesz – hebegtem a plafont bámulva, mert nem bírtam a szemébe nézni. Nem vagyok túl jó hazudozó, és ez nem először bizonyult hátránynak.
- És mégis hova mész piknikezni ennyi étellel? Talán három hétre Grönlandra? – mulatott tovább a nagyi.
- Nem egyedül leszek – feleltem. Ez igaz is volt, de nem hiszem, hogy könnyített a helyzetemen.
- Csakugyan? – kérdezte érdeklődve, miközben a táskáját egy szék támlájára akasztotta. – Nem is tudtam, hogy sikerült barátokat szerezned a szigeten. Már mondtam neked, hogy Katie Rhiannon szívesen látna, és az udvarlója, George is igazán jóravaló fiatalembernek tűnik.

Katie Rhiannon a világon az egyik legmorcosabb, leghidegebb, legkimértebb ember, akivel valaha találkoztam. Csak tudnám mire olyan fenemód beképzelt? Talán fodrászként karriert csinálni egy Isten háta mögötti helyen olyan nagy kaland? Jó, igazán szép lány, de nem véletlenül nem akadt eddig senki, akinek felkeltette volna az érdeklődését. Biztos ez a George is valami iszonyatosan ronda fickó, aki senki másnak nem kellett...

- Katie nagyon sokat változott, amióta legutóbb találkoztál vele – mondta a nagyi, mintha olvasott volna a gondolataimban. Azok a hülye grimaszaim mindig elárulnak! – Van egy nagyon kedves barátnője, Flora, ő az után kezdett el idejárni, hogy te itt vakációztál. Igazán bűbájos lány, mindenki kedveli Pire-on, és ő is valósággal rajong a szigetért – mesélte elragadtatottan a nagyi.

Átfutott az agyamon, hogy ez a Flora olyan lehet, amilyen unokára a nagyi mindig is vágyott: kedves, lelkesedik a szigetért, és szívesen jár ide. Ezzel szemben én mogorva vagyok, gyűlölöm Pire-t, és a legszívesebben azonnal elmennék, Nick ide vagy oda. Már látatlanban meggyűlöltem ezt a Florát.

- Igen, azt hiszem, Flora volt ilyen jó hatással Katie-re, sokkal nyitottabb, mióta ismeri. Na, persze George is nagyon kedvező befolyással van rá, igazán szép párt alkotnak – merengett tovább a nagyi, mintha ott sem lettem volna. Hát kellek én ide? Ugye hogy nem.

Ismét felemeltem a kosarat, és abban reménykedtem, csendben kiosonhatok, amíg a nagyi az arcára ragasztott mosollyal ábrándozik Katie-ről, Floráról és George-ról, de persze miért is mehetett volna ilyen egyszerűen a dolog?

- Joley, kicsikém, tudom, hogy már nem vagy kislány, és nem muszáj elárulnod, de megtudhatnám, hogy hova és kivel indulsz kirándulni? – állított meg újból a nagyi hangja.
- Ugyan már, nagyi, te tudod a legjobban, hogy semmi baj nem érhet Pire-on, itt mindenki tökéletesen jóságos, és minden a legmesszebbmenőkig biztonságos – mosolyogtam gúnyosan. – Nem kell aggódnod.
- Nem is teszem. De én már csak egy ilyen rémesen kíváncsi vénasszony vagyok – tárta szét a karját.
- Hát rendben – adtam meg magam. – Akkor van egy jó hírem számodra: Pire-t nem lepték el sem a kalózok, sem a földönkívüliek, de még csak kísértetek sincsenek a szigeten...
- Uramisten – szakított félbe a nagyi, és miközben megkapaszkodott az asztalban, egy székre rogyott. Nem értettem, mi a baj. Hiszen mint mondtam, jó hírt közöltem! – Hiába bizonygattam mindenkinek, hogy rémesen nagy hibát követünk el, ha nem szólunk neked – motyogta inkább csak magának.

Letettem a kosarat, és a lábához térdeltem.

- Miről van szó, nagyi? Mit kellett volna elmondani nekem?
- Szólnunk kellett volna neked Nickről.
- Vagyis te tudtál róla, hogy itt van? És nem mondtál semmit, amikor a különös fényekre meg zajokra panaszkodtam...
- Annyira akartam, kicsikém! De megígértem a többieknek, hogy tartom a szám. Mindenki azt hajogatta, hogy te úgysem bújsz elő a csigaházadból, nem is szerzel majd tudomást arról, hogy Nick Donnelly is a szigeten van. Aztán persze elkezdtél dolgozni a pubban, de valahogy már fel sem merült, hogy talán mégis be kellene avatnunk téged is a dologba.

Na, várjunk csak egy pillanatot! Itt valami nem stimmelt. Talán egész Pire pontosan tudta, hogy én annak idején odáig meg vissza voltam Nicktől, és nem akarták, hogy miközben épp a szerelmi bánatát igyekszik kiheverni, ajtóstul rontsak a házba, és rávessem magam?

- Nagyi, miért kellett annyira titokban tartani, hogy Nick itt van? – kérdeztem behunyt szemmel, mert nem bírtam volna elviselni másképp az igazságot, hogy szánalmas kis csitrinek tartanak, aki nem tud parancsolni az érzelmeinek, amikor egy szenvedő emberről van szó.
- Azért, mert... – kezdte lassan, mintha nem tudná, hogyan is fogalmazza meg a választ. – Azért, mert Nick nem véletlenül jött ide. Magányra vágyott, nyugalomra és csendre – itt nem tudtam elfojtani egy mosolyt. Még hogy csendre! Komolyan csak én hallottam a rendszeres rockkoncerteket? De nem akartam megakasztani a nagyit, úgyhogy igyekeztem uralkodni magamon, és ő folytatta is: - Ha tehette volna, Nick egy lakatlan szigetre ment volna. Ő jelen pillanatban csak azt akarja, hogy mindenki hagyja békén.
- És ti ezt természetesen megadjátok neki – bólintottam. Hogyne, hiszen ők egy udvarias, tapintatos népség. „Zsákutcába jutott az élete? Mélyponton van? Szakított a barátnőjével? Jöjjön Pire-ra, itt a világtól elvonultan pihenheti ki magát, senki sem fogja zavarni!” Hát nem őrület ez a hely?
- Neki most erre a nyugalomra van szüksége – jelentette ki határozottan a nagyi.
- Igazán nem értem, mire ez a nagy felhajtás – pattantam fel. – Hiszen nem dőlt össze a világ! Csak szakított a barátnőjével, ettől még nem ér véget az élete, az istenért! Amint elmegy innen, két másodperc alatt összeszed magának valami csinos kis macát, aki rögtön elfeledteti vele a volt barátnőjét. Vagy az is lehet, hogy ez a Michelle vagy kicsoda is szívesen kibékülne vele, csak nem tudja, hol keresse.

Egyszerűen sehogyan sem fért a fejembe, hogy egy ilyen pasit, mint Nick, aki bármelyik nőt megkaphatna a világon, ennyire összetörjön egy szakítás. A pire-iak túlreagálják a dolgot. Csak idejött inni pár hétre, majd megunja, és továbbáll. Na, nem mintha örülnék ennek, de úgyis így lesz. Miért is maradna a szigeten?

- Michelle többé nem jön vissza – szólalt meg halkan a nagyi. Értetlenül néztem rá. – Michelle meghalt.
- Tessék? – döbbentem meg, és lecsúsztam egy székre. - Nick barátnője...?
- Autóbalesetben – bólintott a nagyi. – Nem sokkal azelőtt, hogy te megérkeztél a szigetre. Ezért jött ide Nick. Felejteni és gyászolni.
- Istenem – nyögtem ki, és leborulva a fejemet az asztallapba vertem. Hogy lehettem ekkora idióta? Azon viccelődtem, hogy Michelle biztosan faképnél hagyta, hogy ráunt, hogy lecserélte egy másik srácra... egy ostoba, hülye liba vagyok!

Szükségem volt egy sörre. Nem is, inkább egy whiskyre. Igen, egy whisky most jól jönne. Ügyet sem vetve szegény nagyira, aki vigasztalón és megértőn a fejemet simogatta, holott valójában fogalma sem volt, milyen körülmények között szereztem tudomást Nickről, felálltam, és kifelé indultam.

- Én... azt hiszem, most lemegyek a pubba – fordultam vissza az ajtóból.

Bár korábban már csak azért is ódzkodtam attól, hogy a szabad estéimet a fogadóban töltsem, mert ez volt a munkahelyem, és egész nap ott voltam, most mégis úgy éreztem, muszáj lemennem. Nem is tudom, miért. Talán a helyiek szemébe akartam ordítani, hogy miért kell kislányként kezelni, miért kell elhallgatni előlem dolgokat, hogy aztán később ilyen kínos helyzetbe keveredjek, mint Nickkel a parton? Miért kell úgy kezelniük, mint egy idegent?

De persze tudtam a választ: tényleg idegen voltam. És erről én legalább olyan mértékben tehetek, mint ők, sőt. Hiszen én igyekeztem kívülálló maradni, én voltam az, aki szinte irtózott tőlük, mintha valami fertőző betegségtől kellene tartanom, ha beszédbe elegyedek velük, vagy ha csak egy légtérben kell tartózkodnunk.

Azért azt ne hidd, hogy ettől a felismeréstől hirtelen minden megváltozott volna. Hogy én megváltoztam volna. Na nem, attól még messze vagyok, és szerintem ez mindig is így marad. Én nem ide tartozom, és nem is fogok soha, mert nem akarok. Ez nem az én világom. De még ha idegen is maradok, nem kell bunkó idegennek lennem, elég, ha csak szimpla idegen vagyok. Átutazó, megfáradt vándor, turista. Aki mindig két lépés távolságból szemléli majd a szigetet, de azt hiszem, már ezzel is közelebb kerültem Pire-hoz, mint valaha.

A pubban ezen az estén is a szokásos vendégsereg gyűlt össze: helyiek minden korosztályból és mindkét nemből. Néhányan üdvözöltek, én azonban egy szolid intéssel elintéztem a dolgot, és egyenesen a pult mögé léptem. Levettem a polcról egy whiskysüveget és töltöttem magamnak egy pohárkával. A mellettem sürgölődő Bob nagyon bölcsen nem mondott semmit, csak időnként vetett aggódó pillantásokat felém. A felesége azonban nem bírta ki, hogy ne szóljon hozzám:
- Az ital nincs benne a fizetésedben, kisasszony!

Ráemeltem a lehető leglesajnálóbb tekintetet, amelyet ki tudtam préselni magamból, a zsebemből előhúztam egy gyűrött bankjegyet, és levágtam elé a pultra. Ha kirúgott volna a szemtelen viselkedésemért, az sem érdekelt volna.

Mrs. Brenish levegőért kapkodott, a férje azonban ügyet sem vetve rá, átszólt a válla fölött:
- Minden rendben, Joley?
- Amint megiszom ezt, rendben lesz – feleltem, és újabb adagot töltöttem magamnak az italból. Ezt még bőven fedezte az imént előkotort pénz.

Szórakozottan néztem végig a helyiségen, igyekeztem kizárni a látókörömből az ismét munkához látó Bobot, aki közben nagyban csitítgatta a nejét, és a pultnál ücsörgőket, akik szemtanúi voltak az előbbi kis lényegtelen jelenetnek, amely biztosan beszédtémát szolgáltat majd nekik az este hátralévő részére. Ha voltak is olyan terveim, hogy csökkentem a köztük és köztem lévő távolságot a jövőben, azt hiszem, ezek most köddé váltak.

Az egyik sarokban, pontosabban az én sarkomban, ahol az öreg fotelben üldögélve annyit olvasgattam, amikor a nyári szüneteimet igyekeztem túlélni a szigeten, egy olyan fickó ült, akit eddig még nem láttam. Talán turista lehetett? Nem, ahhoz túlságosan is kedvesen köszöntek neki az arra járó pire-iak, és az sem illett a képbe, hogy a szívélyes üdvözlés után még váltott velük néhány szót. Biztosan olyan „és hogy van a kedves felesége?” vagy „milyen volt a mai fogás?” típusú csevegések lehettek ezek.

A srácnak sötét haja, kék szeme és hihetetlenül ellenállhatatlan mosolya volt. Valamivel idősebb lehetett Nicknél, és talán egy pár centivel alacsonyabb. Istenem, miért kell nekem rögtön Nickkel összehasonlítanom?

Akárhogyan is, de ezt a becsszóra nem szándékos párharcot Nick nyerte, mert bár ez a fickó igazán barátságosnak és kedvesnek tűnt, engem egyre inkább az ölében tartott laptop nyűgözött le, semmint a mosolya. Az a laptop jelenthette az összeköttetést a civilizációval és egyúttal némi információt Nickről! Mert azért van ő annyira híres, na jó, hírhedt, hogy a bulvárlapok tuti írtak a Michelle-esetről, márpedig nekem mindent tudnom kell, ha nem akarok legközelebb ennyire melléfogni! Mert még mindig javíthatatlanul bíztam benne, hogy lesz legközelebb.

Néhány másodperccel később már az új srác mellett álltam, és olyan bájos mosolyt öltöttem fel, mintha két perccel ezelőtt még nem akartam volna részegen harakirit elkövetni a hülyeségem miatt.

- Szia, Joley vagyok, itt dolgozom, de nem hiszem, hogy találkoztunk volna – nyújtottam kezet.

Felnézett és rám villantotta azt a bizonyos lefegyverző mosolyt. Komoly volt a kísértés, de ellenálltam. Viszont ez azt jelenti, hogy a józan eszem végleg elhagyott, és tényleg menthetetlenül belezúgtam (már megint) Nickbe? És ajjaj, most már a zsenge koromat sem hozhatom fel mentségként...

- George vagyok – felelte kedvesen. – Csak ma érkeztem a szigetre, egy pár hétig nem voltam itt, dolgoztam. De egyébként itt lakom, szóval ha eddig nem találkoztunk, az azt jelenti, hogy te is csak nemrég érkeztél.

Itt lakik? Miért Pire-on rejtőzik az összes helyes pasi? Mi a fenét tudhat ez a rohadt sziget?

- Hát igen – nyögtem ki a nem túl értelmes választ.
- Mrs. Borgh unokája – kiáltotta át a szomszéd asztaltól egy öregember. Zsémbesen megfordultam: hát persze, hogy Mr. MacBrayne volt az! Bár Pire-on mindenki szereti beleütni mások dolgába az orrát, de tagadhatatlanul ő viszi a prímet mind közül.
- Valóban? – nevetett George. – Mrs. Borgh igazán kedves hölgy.

Úgy méregetett, mintha hasonlóságokat keresne köztem és a nagyi között. Nem tudom, mire juthatott, mindenesetre a vén MacBrayne már megint közbeszólt:

- Katie is lejön ma, George?
- Bármelyik percben itt lehet, Mr. MacBrayne – válaszolt derűsen a megszólított.

Hát persze, az a George! Katie George-a, aki a nagyi szerint jó hatással van a beképzelt vénkisasszonyra, az a George, akit én látatlanban bűnronda fickónak képzeltem! Megsemmisülten rogytam le a legközelebbi székre, és erősen bíztam benne, hogy senki nem rendelkezik a gondolatolvasás képességével a pubban. Nagyon úgy tűnik, a mai nem az én napom.

- Minden rendben? – hajolt közelebb George.

Felpillantottam, Mr. MacBrayne már visszafordult az ivócimboráihoz, csak én voltam meg George zavart tekintete.

- Mindössze arról van szó, hogy a mai nap tele van meglepetésekkel, és már ugyancsak elegem van belőlük – vontam meg a vállam.

George értetlenül figyelt, ami nem csoda, bizonyára az járt a fejében, hogy lehet egy olyan elbűvölő idős hölgynek, mint a nagyi, olyan hibbant unokája, mint én?

- Segíthetek valamiben? – kérdezte óvatosan, mire én azonnal vérszemet kaptam.
- Hát, ha esetleg kölcsönkérhetem a laptopodat egy percre, az nagyon sokat jelentene.

George habozás nélkül átnyújtotta a gépet, majd belekortyolt a sörébe. Valójában azt hittem, magamra hagy és elmegy inni a helyiekkel, de maradt. Igaz, egy szót sem szólt.

A laptop fürgén összeköttött a külvilággal, és egy pillanat múlva dúskáltam a Nickről és Michelle-ről szóló cikkekben. „Örökre vége az álompárnak - Borzalmas autóbalesetben halt meg a playboy kedvese”, „Vörös rózsák és gyász – A zártkörű temetés után sietve távozott a megtört hősszerelmes”, „Ki látta Nick Donnellyt? – Eltűnt a világ elől a gyászoló nőcsábász”. Azt hiszem, a bulvársajtónak köszönhetően jóval több részletet tudtam meg, mint amennyire számítottam.

Ha lehet hinni ezeknek a forrásoknak – amit személy szerint erősen kétlek –, Michelle, aki egy nálam picivel idősebb egyetemista, közgazdásznak tanuló lány volt a New York-i felső tízezerből, éppen valami flancos estélyre készült Nickkel, ám miközben a helyszínre tartott, a sőfőrje rosszul lett a volánnál, és karamboloztak. Mindketten meghaltak a helyszínen, az egyik cikk még valami orvost is idézett, aki állította, a lány nem szenvedett egy pillanatig sem.

Miután remegve végignéztem a kocsi roncsairól készült képeket, felfedeztem néhány fotót, amelyeken Nick öltönyben és sötét napszemüvegben hagyja el a temetőt, a háttérben népes gyászoló tömeg. Aztán következett egy csomó találgatás arról, hol lehet most Nick. Egyesek a kubai tengerparton látták, mások szerint thai lányokkal múlatja az időt, megint mások a tokiói éjszakában vélték megpillantani. Persze Pire egyik ilyen írásban sem merült fel. Nicknek egész jól megy ez a bujkálás, tudta ő, hova kell jönnie, hogy békén hagyják.

Hihetetlen, min ment keresztül, és még hihetetlenebb, hogy mindez ugyanabban a városban történt, ahol a közelmúltig én is éltem! Rájöttem, hogy mivel Nick előbb érkezett Pire-ra, mint én, hiszen már az első itteni éjszakámon részese lehettem a kis rockkoncertjének, a baleset akkor történt, amikor még javában kilincseltem a lemezkiadóknál. Persze én nem Manhattanben laktam, mint ők, de akkor is, nem durva ez az egész?

És még durvább, hogy én akkoriban nem is hallottam erről semmit. Az egy dolog, hogy nem volt pénzem újságra meg tévére, de annyira lefoglalt a karrierem építése, a saját problémáim, hogy még akkor is átsiklottam a hírek fölött, amikor a metrón a mellettem fél centire állók a napilapjaikba temetkeztek, és a szalagcímeknek elvileg ki kellett volna szúrniuk a szemem.

Változtatott volna a dolgokon, ha tudatosul bennem, hogy egykori bálványom a barátnőjével ugyanabban a városban élt? Hogy később a lány meghalt, és a fiú a poklok poklát járta meg emiatt? Aligha. Úgyis tehetetlen lettem volna, nem?

- Joley? – hallottam meg ekkor egy csodálkozó hangot a fejem fölött.

Ijedten pillantottam fel, miközben reflexből összecsuktam a laptopot. Egy gyönyörű arccal találtam szembe magam. Ismerős volt, mégis olyan más... Na, már csak ez hiányzott a mai naphoz! Hogy farkasszemet nézzek Katie Rhiannonnal.

De ez már egy másik történet. Majd’ leragad a szemem, és a változatosság kedvéért holnap is meló van.

A történtektől kimerült
Joley