Piroseper: A Karácsony szelleme nyugdíjba vonul

A Karácsony szelleme kihúzta a szájából a pittyegő lázmérőt, és már ezredjére vette tudomásul, hogy testhője jóval magasabb a normálisnál. A szakadt foteljében, fáradtan ücsörgött öt pokrócba burkolózva – de még így is dideregve –, kesztyűs kezében forró teáscsészét tartott és minden egyes korty után csúnya köhögésbe kezdett. Azt mondhatnánk, hogy egy erősebb influenzáról van szó, azonban az állapota mit sem javult az elmúlt pár évben. A leheletéből kicsapódott a pára, a teásfazékból pedig a plafonig tört a gőz. Ezen a télen kikapcsolták a fűtést így a legkisebb végtagjai érdekében, a kandallóban égette a nappali másik végében felhalmozott tüzelőt. Szentiván, az a tivornyázós marha már kétszer meglépett a fűtésszámla pénzzel, kihasználva, hogy a szellem egyáltalán nem értette a modern pénzügyi rendszereket. A Télapót pedig csak nem hívhatta ide az Északi sarkról. Éppen akkor kapcsolta ki a dohányzóasztalra helyezett villanyrezsót, amikor valaki rátenyerelt a csengőre.

– Szia Kari, én vagyok! – a szellem meg sem moccant. Semmi kedve nem volt Valentinhez, csak pihenésre vágyott.

– Kari ne csináld ezt, még bonbont is hoztam neked.

Valentin mindig hordott magával pár doboz bonbont, így távozás után üres csokipapír halmok maradtak utána. Meg persze őrjítő kéjvágy. A szellem már számtalanszor hálát adott az égieknek, hogy ő immunis a bűvöletekre. Kortyolt a forró italból, és véletlenül félrenyelt olyan köhögés rohamot kapva, hogy egy pillanatig azt hitte megfullad.

– Hallottalak Kari! – ordította vidáman Valentin.– Igazából be is vásároltam. Hoztam neked pár doboz teát, amikhez adtak egy pöttyös bögrét is. Nem tudom, hogy vagy képes meginni a teafűből készült főzetet, tuti nem az van benne amit ráírnak.

– Nem is tudsz olvasni – mormogta maga elé a szellem.

–Háh, megint hallottalak te karácsonyi csirkefogó! Követelem, hogy engedj be, különben a könyvtároslány szomszédodból hivatásos kéjelgőt varázsolok, és akkor aztán tényleg vége lesz a nyugalmadnak.

A szellem horkantott egyet, de a fenyegetés célba talált. Valentin mindig így csinálta: először bedobta a bonbont, aztán valami másik ajándékot (mini fejszét, vízforralót, kovakövet), de végül mindig szegény szomszédlány prostituálttá változtatásának lehetősége hozta meg a kívánt hatást. A szellem letette a csészét, és mind az öt pokrócát magára terítve kitipegett az ajtóhoz. Egyesével kinyitotta az összes zárat és lenyomta a kilincset. Amint résnyire nyílt az ajtó, Valentin befurakodott rajta, mintha félt volna, hogy Kari meggondolja magát. Az apró férfi egyik kezében egy nagy díszdobozt tartott, a másikon pedig vagy egy tucat csokisdobozt egyensúlyozott.

– Látod? Mondtam, hogy bevásároltam.

– Csak hogy te nem vásárolsz, hanem lopsz. – mormogta elfúló hangon a szellem, és kétrét görnyedt egy köhögőrohamtól.

Valentin magabiztosan vonult be, mintha csak hazaérkezett volna. Félrelökte a rezsót és lepakolta a zsákmányát.

– Ugyan, nem hiányzik nekik – legyintett könnyedén. – Már beindult a karácsonyi őrület! Olyan tömeg van a boltokban, hogy alig tudtam eloldalazni az emberkék között. Képzeld, egy nagydarab nő és egy megtermett férfi összeveszett egy óriási sonkán. Én mondom, mindig ádáz küzdelem folyik az utolsó akciós darabokért. Végül a nő győzött és akkorát csapott a hússal ellenfele fejére, hogy az majdnem elájult. Tisztára mint az őskorban. Emlékszel? Akkor még te is fákon ugráltál.

A szellem egyáltalán nem akarta felidézni azokat az időket. Valentin helyet foglalt vendéglátója egyetlen karosszékében, aki fülön csípte és úgy hajította ki őt a kényelmes helyről, mint valami pihekönnyű taknyost.

– Ezt most miért kellett? – nyafogta a férfi a fülét dörzsölgetve. A nappali nem bővelkedett ülőhelyekben, ezért néhány másodpercbe telt, amíg kitalálta hova telepedjen le. Mint egy elegáns magasugró, könnyedén felszökellt a kandallópárkányra, és lustán végig nyújtózkodott rajta. Ömleni kezdett belőle a szó.

– Szóval arra akartam kilyukadni, hogy a karácsony már nem ugyanolyan nélküled. A város ki van plakátolva egy piros ruhás, hosszú szakállas alakkal, és hallottam, hogy a gyerekek azt mondják ő a Télapó. – Valentin felröhögött. – Ezek nem is tudják, hogy az igazi Télapó csontsovány, aki evés helyett is inkább dohányzik, hogy átférjen azokon a fránya kéményeken. Inkább evési zavar ellenes kampányarc lehetne.

A szellem köhintett, kíváncsi lett volna, hogy Valentin mióta használja azt a szóösszetételt, hogy “kampányarc”, de nem kérdezte meg, nem állt szándékában bátorítani őt. A vendéget egyáltalán nem zavarta az egyoldalú beszélgetés, láthatóan jól érezte magát.

– Bár ha belegondolok, a te képedet sem tenném ki sehova. A marketingesek évről évre egyre nagyobb reklámhullámot indítanak, melyek cunamiként mossák át az emberek agyát, hogy minél több pénzt költsenek olyan ajándékokra, amikre nincs is igazán szükségük. Becsomagolják a szerzeményeket, átadják egymásnak, úgy tesznek mintha örülnének neki, aztán egész évben fizetik az ünnepre felvett hiteleket. Ha már egy csöppnyi szeretet is előkerül, az szerencsés eset, de általában csak méricskélik kié a drágább ajándék és a szebb dekoráció az utcában. Ezek versenyt űznek az ünnepből!

Elhallgatott, és előhalászott egy színes cukorkát a zsebéből. Kicsomagolta, a szájába tömte az ehető részt, a papírt pedig lehajította a földre. A szellem egy ideig fixírozta a szemetet, remélve hogy vendége észreveszi magát. Valentin nem jött zavarba, cuppogva folytatta a beszédet.

– A Télapóé lett a legjobb munka: körülbelül két lakást kell meglátogatnia Szenteste, az év többi részében pedig manólányokkal masszíroztatja magát, és dézsaszámra önti le a torkán a forrócsokit. Néhány évtized és tényleg hasonlítani fog arra a pirospozsgás, kövér fazonra.

A szellem továbbra is néma maradt. Valentin egy kicsit óvatosabb hangnemre váltott.

– Azon tűnődtem, mi lenne ha vinnék abból a karácsonyi hangulatporból, és öntenék egy keveset az emberkékre, hogy ne csak ez a száraz ünnepecske jusson nekik. Tudom, ez a te feladatod lenne, de ilyen állapotban…

A szellem megrökönyödve felvonta a szemöldökét. A régi szép időkben, amikor még dolgozott, kétféle módszert használt a karácsonyi hangulat elterjesztéséhez. A lassabb, de biztosabb megoldás az volt, ha az emberkék fülébe súgott néhány varázsszót. Még most is látta maga előtt, ahogy az arcuk felragyogott az újdonsült érzéstől. De aztán egyre többen lettek – ráadásul az egész világon –, akik ünnepelni kezdték a karácsonyt. Szerencsére az égiek feltalálták a hangulatport, neki pedig más dolga sem volt, mint az anyagot nagy mennyiségben felcipelni egy magasabb ház tetejére, és marékszámra az utcai járókelők fejére szórni. Az öröm, amit az emberkék boldogsága láttán érzett, még a hátfájását is kompenzálta. De aztán jött ez a betegség, leeresztett, mint azok a lufik vagy mik, és képtelen volt elhagyni a lakását. Döntötte magába a teát és az égi mannát, de semmi javulást nem ért el vele.

A furcsa csend rángatta vissza a valóságba. Az apró férfi még mindig a válaszára várt. A szellem letörölte az arcáról a meglepettséget, és szigorú hangon szólt vissza.

– Majd elhiszem, hogy az emberkék jótevője leszel mi? Nem ejtettek a fejemre Valentin, te mámorra éhes pokolfajzat. Szerinted nem tudom, hogy milyen hatással van ránk az a por? Egy nagy bulit akarsz csapni a kollégákkal és azt hiszed, hogy ehhez asszisztálni fogok? Mindannyian betéptek, aztán engem rángatnak elő az égiek. Hát felejtsd el!

Esze ágában sem volt közölni a vendégével, hogy a kisszobában zsákszámra állt a hangulatpor. Örült, hogy bezárta a helyiséget még a betegsége kezdetén. Valentin megsértődött. Hegyes orrát magasra emelte, és úgy nézett le a szellemre mintha valami magasabbrendű istenség lenne.

– Hát lehet, hogy Szentiván, az a részeges fajankó becsapott téged, de én nem akartalak! – felült a párkányon, arca pedig olyan vörös lett, mint a mellényére varrt giccses szívecskék. – Engem csakis a jószándék vezérel!

Kari felhorkantott. Nem akarta elhinni, hogy már megint idiótának nézik.

– Például a rendes szomszédlány elvarázsolásával, mi? – vágott vissza élesen. Valentin leugrott a párkányról, és duzzogva elindult az ajtó felé. De aztán meggondolta magát, visszamasírozott a kisasztalhoz, és felmarkolta az összes bonbonos dobozt.

– Egy szemet sem hagyok itt neked, mert nem érdemled meg a kedvességet.

A szellem a szemét forgatta, de még mielőtt a férfi kinyomult volna az ajtón, fennhangon megszólalt.

– Ne aggódj, elhatároztam, hogy nyugdíjba vonulok. Akkor benyújthatod az életrajzod az égieknek, hátha megkapod az állást.

Valentin meglepődve visszanézett.

– Komolyan mondod? – kérdezte hitetlenkedve.

A szellem kikandikált a karosszék széle mellett és ünnepélyesen bólintott.

– Szervezhetek neked egy búcsúbulit? – kérdezte felderülve Valentin.

– Nem. – válaszolt a szellem, gyorsan rövidre zárva a kérdést. A férfi fújtatott egyet és durcásan becsapta maga mögött az ajtót.

A Kari megvonta a vállát, és mielőtt kényelmesen elhelyezkedett volna a székében, berúgta a szemetet az éppen csak pislákoló tűzbe. Amint elhúzott Valentin, azonnal jobban érezte magát. Tengerparti, pálmafás, verőfényes nyaralásról kezdett álmodozni. Maga mögött akarta hagyni a hideget, úgy érezte eljött a hosszantartó pihenésnek az ideje.

Felmondását mindenféle ellenvetés nélkül elfogadták az égiek. Az állásra nem akadt új jelentkező, ezért betöltetlen maradt az idők végezetéig. A legrosszabb az egészben, hogy az emberek észre sem vették.

Freya:

Szépen megírt, humorral átszőtt, tanulságos, mély mondanivalóval bíró, elgondolkodtató mű. Röplapon kéne terjeszteni, hátha lenne olyan hatása, mint annak a bizonyos hangulatpornak... Igazán nagyszerű alkotás, gratulálok!

Ev:

A novelládban az tetszett a legjobban, hogy más szemszögből láthattuk a karácsonyt. Nagyon jó történet.