Boldog karácsonyt!

Szeretnék mindenkinek nagyon boldog, békés karácsonyt kívánni sok szaloncukorral, mézeskalácssal, fenyőillattal, szeretettel, vidámsággal és nevetéssel!
Ajándékként pedig mi mással is lephetnélek meg Benneteket, ha nem az én karácsonyi történetemmel? :)

A karácsony idén érdeklődés hiányában elmarad?

Felszállok a buszra az iroda előtt, és szusszanok egyet. Végre. Ismét letudtam egy napot. Nem mintha nem imádnám a munkámat, sőt. De otthon a laptopom magányában hatékonyabban tudok dolgozni, mint az állandóan csacsogó kollégáim között. Mintha csak kávézgatásból, pletykálkodásból meg karácsonyi bulizgatásból állna az élet! Hát senki nem akar itt rajtam kívül előléptetést?

Egy idős asszony huppan le mellém az ülésre, megkönnyebbülten dobja le a tucatnyi szatyrát. De nem sokáig élvezheti a nyugalmat: egyszer csak fülsüketítő recsegéssel szólal meg egy mobiltelefon valamelyik csomagjában, és ő vérre menő küzdelembe fog, hogy még a borzalmas csörgés megszakadása előtt megtalálja a már régészeti leletnek számító hatalmas készüléket. Sajnos még időben rábukkan. Amit még jobban bánok, amikor minden szándékom ellenére meghallom, miről beszél. Azaz kiabál. Mintha a hívó nem a vonal másik végén, hanem legalábbis a Kilimandzsáró tetején lenne.

- Ó, igen, Erzsikém, képzeld, a harmadik játékboltban sikerült megvennem azt a beszélő babát, amelyet a Vivike kért. A lányom felírta egy cetlire a nevét, azt mutattam körbe az eladóknak. Azt mondták, ez még pisilni is tud! Hogy’ fog örülni a Vivike, ha meglátja a fa alatt! – sipítozott a vénasszony, és nevetve paskolta meg az egyik szatyrából kilógó pink dobozt.

Eszeveszett keresőakcióba kezdtem az iPodom után a táskámban.

- Jaj, és képzeld, Erzsikém, a Marcika ajándékát is megvettem! Nem, a Marcell a nagyobbik unokám. Ő valamilyen játékot kért a matchboxához. Fogalmam sincs, mi az, Erzsikém. Sosem láttam ilyet még a tévében sem. Várj csak, megnézem. Xbox. Nem tudom, Erzsikém, biztosan valamilyen újfajta matchbox, azokat gyűjtötte mindig a Marcika. De várj csak, még nem is meséltem, mit kap majd a Szandika...

Ó, megváltó Linkin Park! Ha kétszer olyan hangosan hallgatom, mint ahogyan egyébként szoktam, egész jól ki tudom szűrni a Szandika rózsaszín beszélő hajszárítójáról szóló információkat. Milyen jó, hogy nekem már nem kell többet foglalkoznom ilyen ostobaságokkal, mint az ajándékvadászat!

Kinézek az ablakon. Az utca mindkét oldalán üzletek, a kirakatokban karácsonyfák, csillagok, hópelyhek, elhízott angyalok, sörhasú Mikulások. És persze az elmaradhatatlan villódzó, színes fények. Nem okoznak ezek valamilyen maradandó látáskárosodást? De a pingvinek kihalását vagy globális felmelegedést eredményező fényszennyezést biztosan. Jobb, ha behunyom a szemem.

Végül csak elérkezünk az én megállómhoz, a laptoptáskámmal utat török magamnak az ajándéktasakok rengetegében és lekászálódok végre a buszról. Már csak a bevásárlást kell elintéznem, és otthon is leszek.

Elszántan a bolt ajtajára szegezve a tekintetemet, kikerülöm a rénszarvasos papírpohárból kávét szürcsölgető fiatal párt, az idióta Mikulás-sapkában a kisfia iskolatáskáját cipelő anyukát, és a Jingle Bells dallamára csörgő mobiltelefonját éppen felkapó, amúgy normális üzletemberfélének kinéző öltönyös fickót.

Vidám pillantást vetek az üzlet mellett fenyőfákat áruló férfira: épp heves szóváltásba keveredik egy nénivel, aki azzal próbálja lealkudni egy kisebb fácska árát, hogy úgyis ferdék az ágai. Na, nekem ilyen gondom sem lesz! Az kéne még, hogy egy ilyen szúrós zöld vacakot hurcoljak haza, amiért még fizettem is!

A bolt persze maga a pokol ilyentájt, egy nappal az ünnepek előtt. Óriási embertömeg hömpölyög a szaloncukor- és csokoládéhalmok között, és még azokat az izéket is kerülgetni kell, amelyeknek egyébként semmi keresnivalójuk nem lenne egy élelmiszerüzletben: girlandok, gömbök, műhóspray-k, arany angyalkafigurák, csillogó ajándékos zsákok – csupa-csupa giccs az orbitális méretű, celofánba rejtett, olcsó papírmasnival felékesített ajándékkosarak mellett. Mintha a kora esti órákban nem lenne amúgy is elég nagy kihívás megküzdeni a szűkös boltban a napi kenyérért és tejért!

A pénztárhoz érve megint meg kell állapítanom, hogy csak az én kosaramban nincs valami karácsonyi cucc, semmi olyan, amit ne lehetne az év normálisabb napjain is kapni. Ez felér egy kisebb győzelemmel, és amikor fizetés után a pénztáros kellemes ünnepeket kíván, megkönnyebbülten látom, hogy a figyelmét máris az utánam következő vásárló felé fordítja, így nem vár viszonzást a gépiesen eldarált, érzelemmentes jókívánságára.

Igaz, az én ünnepeim is kellemesek lesznek. Sőt, boldogok, vidámak. Csaknem két teljes hét, amíg nem kell bemennem az irodába, akár az ágyamban, egy bögre forró csoki társaságában is dolgozhatok. És böngészhetem az internetet mindenféle ünnepek közötti-utáni akciókat vadászva. Mert ha a karácsonyt a hátam közepére is kívánom, azért az előnyeit hadd hasznájam már ki, nem?

És ahogy hazafelé indulok kezemben a szerény kis szatyrommal, amely szégyenében elbújhatna az üzletből kifelé tartók pakkjai mellett, mosolyogva nézek körbe: én még hírből sem ismerem ezt az érzést, amely ilyentájt megszállja a birkanyájként a karácsonynak behódoló embereket: a gondterheltséget, a stresszt, az idegösszeroppanást. Nem írok ajándéklistát, mert nem veszek senkinek ajándékot. Nem kutatom tébolyodottan, hol a legolcsóbb a mák, mert nem sütök bejglit. Nem igyekszem egy rendezvényszervező babérjaira törni, amikor az időpontokkal zsonglőrködök a vendégségbe indulások és a vendégfogadások között, mert nem megyek vendégségbe, és nem is hívok meg senkit. Istenem, a legszívesebben kiállnék a tér közepére, és a megbolydult méhkas módjára futkosó tömegnek odakiáltanám a megoldást, amellyel egyszer s mindenkorra kiirthatnák az életükből ezt az átkozott, ünnepek előtti idegeskedést: felejtsék el végre a karácsonyt! Mondjanak le róla, töröljék ki a naptárukból!

Igaz, én magam is idén először próbálom ki ezt az elsőre talán kissé drasztikusnak tűnő, de higgyétek el, nagyon is felszabadító megoldást, már most bizton állíthatom: működik!

Emlékszem, egészen tavalyig én is azok közé tartoztam, akiket valósággal megőrjített az ünnepek közeledése. Ha most otthon lennék, valószínűleg épp az utca végi, behavazott buszmegállóban ácsorognék fagyoskodva, úgy, mint ezelőtt sok éven át, arra várva, hogy eljussak végre a közeli kisváros üzleteiig, amelyek közül egy sem veheti fel a versenyt az itteniekkel, sem a választék, sem a hangulat, sem a tömeg szempontjából. Vennék a szüleimnek, a testvéreimnek és a barátaimnak pár tökéletesen hasznavehetetlen ajándékot, ahogyan tőlük is csak a sokadik tusfürdőt, bonbont és sálat kapnám. De persze mindannyian örömet mímelnénk. Micsoda megkönnyebbülés, hogy idén ez a színjáték elmarad!

És a karácsony állítólag szép üzenete? A szeretet, a család, meg az effélék? Szerintem ez meg a felhajtás összetartozik, ha az egyiket kitöröljük, mennie kell a másiknak is, nincs mese. Mert azt el kell ismernem, hogy azért van a karácsonyban némi jó is, akadnak élvezhető pillanatok, de az nem működik, hogy a külsőségekről lemondok, és csak a boldog perceket tartom meg. Szerintem legalábbis nem. Úgyhogy a karácsonynak mennie kell fenyőfástól-bejglistől, még akkor is, ha nincsenek rémálmaim az otthoni karácsonyoktól, csak... egyszerűen kinőttem már belőlük, azt hiszem. Nincs ebben semmi rossz, mindössze elmúlt az ünnepek hatása.

Végre felkapaszkodok a negyedik emeletre, a lift természetesen megint, azaz még mindig nem működik. Körülöttem a lakások előtt ott ácsorognak kötözött sonkaként a fenyők, a legtöbb ablakban villogó díszek, sok ajtót színes fényfüzér keretez. A virágládákban örökzöld gallyak, az ajtókon kis koszorúk.

Ám én mégis akkor mosolyodok el, amikor két dísztelen ajtó elé érek. Itt nincs mozgó rénszarvas, kötélről aláereszkedő Mikulás, ablaktáblára fújt műhópehely, műfenyőgirland. Ez a két ajtó éppen olyan, mint az év többi napján. Az egyik az enyém, a másik pedig Péteré. Azaz Petié, pár napja összeismerkedtünk, amikor átjött köszönni, hogy most költözött be, én meg nevetve tettem hozzá, hogy hát, én is csak pár hónapja lakom itt. Jóképű, vicces, aranyos, hát persze.

Hamar kiderült, hogy sok közös van bennünk: mindketten vidékről kerültünk fel a nagyvárosba, életünk első munkahelyén dolgozzuk halálra magunkat, és alig ismerünk valakit a környéken. És az utóbbi napok tapasztalata alapján úgy tűnik, valami más is összeköt minket: mindkettőnket hidegen hagy a karácsony. Amikor nemrég átugrottam hozzá, hogy kölcsönkérjek egy kis kávét, nem láttam a lakásában semmi ünnepre utaló jelet: nemhogy adventi koszorút, de még egy árva szaloncukrot sem.

Már látom is magam előtt, ahogyan Szenteste pizzát sütünk és sörözünk, másnap pedig filmet nézünk, popcornt és csokit majszolunk és... na igen, majd meglátjuk. A lényeg, hogy közösen fogjuk kinevetni és bojkottálni a karácsonyt.

Miközben az arcomra ragasztott mosollyal keresem a zsebemben a kulcsomat, nyílik a szomszéd ajtó, és megjelenik Peti. Úgy öltözött fel, mintha legalább tíz fokkal hidegebb lenne, a vállán hatalmas sporttáska lóg. Bezárja maga mögött az ajtót. Ekkor vesz észre engem:

- Szia! Vége egy újabb dolgos napnak? – vigyorog.
- Szerencsére. És te merre indulsz? – vetek egy gyanakvó pillantást a jókora táskára.
- Hát, haza – feleli, mintha mi sem lenne természetesebb. – Megyek a szüleimhez, tudod, jön a karácsony - A tekintete valósággal ragyog. – Alig várom már, hogy lássam őket, meg a húgaimat. És persze a haverokkal is jó lesz meginni egy sört.
- Aha – nyögöm ki.
- Te is mész nemsokára, ugye?
- Aha – Nem tudok ennél többet kipréselni magamból.
- Te, figyelj, mi lenne, ha az ünnepek után mondjuk... megnéznénk egy filmet együtt? – Félve pislog rám, látom rajta, hogy nagyon nem biztos benne, milyen választ is várhat.
- Hogyne, persze – erőltetek magamra egy mosolyt. Vigaszdíj a közösen töltendő karácsonyhoz képest, de ez is valami.

Ahogy becsukódik mögöttem az ajtóm, és fáradtan nekidőlök, a fülemben visszhangzanak még Peti utolsó mondatai: „Boldog karácsonyt! Vigyázz magadra! És érezd jól magad otthon!”

Körülnézek az aprócska, üres lakásban. Minden olyan sivár, hideg. Nyilvánvaló, hogy Peti nem erre a helyre gondolt, amikor otthont mondott. Nem, sokkal inkább arra a barátságos házra, amely az utca végén, az erdő szélén áll, amelynek a kéményéből füst száll fel, amelybe belépve átölel egy meleg, puha, finom érzés. Ahol a konyhában anya átkozódik, hogy megint kifelejtette az ikrát a halászléből, ahol apa rémülten rohan a húgom szobájába, hogy csomagolja már be neki anya ajándékát, mert neki az ilyen nőies dolgok egyszerűen nem mennek, ahol az öcsém elszántan keresi az egyetlen kiégett izzót, amely miatt nem borulhat fényárba a karácsonyfa, ahova a nagymamám egy óriási tálca süteménnyel kopogtat be, és ahol a macska felugrik az asztalra, hogy belakmározzon a maradék mákos gubából. Illatos, édes, meleg otthon.

Ledobom a szatyromat, és előtúrom a telefonomat a táskámból. Pillanatok alatt tárcsázom az első számot. Meglepett, kíváncsi hang szól bele. Szükségem van pár másodpercre, amíg elcsukló hangon ugyan, de el tudom suttogni:

- Anya, ha most elindulok, ki tud elém jönni még apa?

Boldog nevetés a válasz. Önkéntelenül is elmosolyodok.

- Akkor indulok haza.