Diara Fancy: Amikor meghal a gyűlölet

Sűrű pelyhekben hullott a hó, még mindig, noha a tájat már így is vastag, hófehér dunna fedte. Az ablakból nézve gyönyörű volt, kimenni azonban nem volt kedvem. Nem rajongtam különösebben a decemberért. Kirázott tőle a hideg. Minden értelemben. Tudom, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, meg minden, de nekem jó ideje nem az, így még ez az egyébként bensőséges ünnep sem tudta megkedveltetni velem ezt az időszakot. A tél kapcsán egyetlen gondolatom volt csupán. Halál. És nem kizárólag a múltban történtek miatt. Hiszen mi történik ilyenkor? Minden megfagy. A vizek, a növények és egyéb, védtelen élőlények, még a levegő is. A fák, mintha csak helyeselni akartak volna, mélán bólogattak a jeges szélben. Az egyik ág, túlságosan közel hajolva az ablakhoz, csupasz ujjaival hátborzongató hangon karistolni kezdte az üveget. Mintha álomból ébredtem volna. Megrázkódtam, gyors mozdulattal visszarántottam a helyére a sötétítőt és a konyha felé vettem az irányt. Talán egy jó nagy bögre forralt bor majd felmelegít és megnyugtat.

Másnap reggel, miután nagy nehezen sikerült eltakarítanom a feljárón tornyosodó hórengeteget, kiálltam a garázsból, hogy eleget tegyek aktuális kötelességemnek. Szinte csigatempóban hajtottam. Nem csak az utakat borító jégpáncél miatti óvatosság késztetett lassúságra, hanem az uticél is. Odáztam a megérkezést, amennyire csak tudtam, de a végtelenségig nem nyújthattam az utat. Az otthon régi épülete zord ridegséggel emelkedett ki a domb mögül, és mikor elé értem, sötét óriásként magasodott fölém. Kellet néhány perc, és jó pár mély lélegzetvétel, mire képes voltam kiszállni az autóból. A remegés lassan eluralkodott a végtagjaim felett, majd végighaladva minden egyes porcikámon, megállapodott a gyomrom táján. Erőt vettem magamon és belöktem a hatalmas, tömör faajtót, mely vészjósló nyikorgással tárult fel előttem. Még a meleg sem esett jól, ami bentről megcsapott.

– Ms. Summer, már vártuk – harsant egy reszelős hang, majd hamarosan megpillantottam az ismerős, szálfaegyenes termetű női alakot is, amint kilépett a jobb oldalt sorakozó ajtók egyikén.

– Mrs. Martin. – Köszönésem korántsem szólt olyan erőteljesen, mint szerettem volna.

Figyeltem, ahogy az igazgatónő magabiztos léptekkel közeledik, és egyre kisebbnek éreztem magam. Mindig is feszélyezett. Úgy éreztem, belelát a lelkembe és a legmélyebb titkaimat is kikutatja egyetlen pillantásával. Ezúttal sem okozott csalódást. A szürke szempár szuggesztíven mélyedt az enyémbe.

– Az édesapja jelenleg a gyengélkedőben van, de ott is nyugodtan meglátogathatja.

– Köszönöm, Mrs. Martin, de ezúttal is csak a szokásos adminisztratív ügyintézés miatt jöttem. – Elfogadtam a felém nyújtott kezet, majd követtem az irodába.

– Sejtettem, de meg kellett próbálnom.

– Ahogy minden alkalommal – foglaltam el sóhajtva a vendégeknek rendszeresített székek egyikét.

– Nézze, én tudom, hogy nem könnyű... Szörnyű lehetett, amin keresztül kellett mennie, de annak már tíz éve... – kezdett bele a szokásos szentbeszédbe.

– Méltányolom, hogy ennyire a szívén viseli a bentlakók sorsát, de kérem, ne kezdjük elölről! – csattantam fel, kissé talán türelmetlenebbül, mint illett volna. – Nem vagyok hajlandó átgondolni a dolgot, és nem bocsájtok meg az apámnak. – Gyorsan aláírtam az előttem heverő papírokat és az ajtóhoz sétáltam. Már éppen a kilincsen volt a kezem, amikor megállított.

– Ms. Summer, az édesapja nagyon beteg.

– Ahogy az elmúlt tíz évben is... – közöltem fáradt hangon, majd lenyomtam a kilincset. – De ez most sem hat meg.

– Most nem a pszichés problémáira gondoltam, Ms. Summer. Az édesapja haldoklik. – A rekedtes hang szinte fülsiketítően hatott az iroda csendjében.

Fájdalom nyilallt a mellkasomba és összeszorult a szívem, de mindez csupán a másodperc törtrészéig tartott, mielőtt élesen sípolva újabb levegőadagot nem szívtam a tüdőmbe.

– Ez esetben örülhet – közöltem ridegen. – Az apám szenvedései hamarosan véget érnek.

Feltéptem az ajtót, és elhagytam az irodát.

A hazaúton végig a doktornő kijelentése járt a fejemben. Újra és újra lejátszottam magamban, mint valami magnófelvételt. A fájdalom ugyan nem jött vissza többet, de anélkül is érzések sokasága kavargott bennem. Megkönnyebbülés, zavar, szégyen, lelkiismeret-furdalás, és, ami a legjobban zavart, kétségek. Kételkedtem a tíz évvel ezelőtti döntésem helyességében, ahogy a ma tanúsított elutasító viselkedésemben is. De én nem akartam ezeket az érzéseket! Nem akartam kételkedni, és nem akartam bűnösnek, vagy rossznak érezni magam. Örülni akartam! Örülni, hogy az az ember, akit a jog az apámnak tart, és akiben én csak egy gyilkost látok, végre ténylegesen eltűnik az életemből. De az öröm volt az egyetlen érzés, ami elkerült.

Otthon, ismét forralt borral melengetve jéghideg ujjaimat, megrohantak az emlékek.

Hazaérve beléptem a nappaliba és a mosoly helyét, melyet csupán egy perce varázsolt az arcomra életem első csókja, a rettenet vette át. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, miközben botladozva megkerültem a kanapét. Anyám mellé érve az összes erő kifutott a lábamból. Térdre rogytam, akár egy rongybaba. Kezeim tétováztak a levegőben, majd remegve ölelték át, és húzták az ölembe az élettelen, vérben úszó testet. Zokogásom hangjai halk morajként jutottak el a tudatomig. A rázkódás hatására anyám barna haja kibomlott a már amúgy is meglazult kontyból, és legyezőként omlott alá az alvadásnak indult vértócsába. Nem tudom, meddig ültem ott a földön, anyámat ringatva, ahogy azt sem, honnan vettem végül az erőt, hogy mégis felálljak. Szinte önkívületi állapotban lépkedtem fel a lépcsőn. Bal – jobb – bal – jobb, raktam gépiesen egyik lábam a másik után. Az utamat álló ajtó előtt megtorpantam. Véres kezemet a kilincsre téve, fejemet a fának támasztva vártam, hátha felébredek, és rájövök, hogy ez csupán egy álom, de a megváltó ébredés csak nem akart jönni. Kitártam az ajtót, hogy aztán a kétségbeesés újult erővel ronthasson nekem. Öcsém kicsavarodott teste az ágyon hevert, vérbe fagyva, feje hátrahanyatlott, nyitott szemei mintha egyenesen rám bámultak volna.

A tudatom itt adta meg magát. A következő, amire emlékszem, a kórházi szoba volt, ahol magamhoz tértem, és a beszélgetés, amit talán soha nem leszek képes kiverni a fejemből.

– Hé, Lola, hallottad, mi történt? – ütötte meg a fülem a nem túl halk suttogás.

– Nem, csak most értem be. Mesélj! – A pletykaéhes hang hallatán felfordult a gyomrom, és legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy „Hé, én is itt vagyok, tűnés innen!”, de valami megakadályozott benne. A saját kíváncsiságom. Tudni akartam, mi történt a házunkban. Persze a rendőrök biztosabb forrásnak bizonyultak volna, de ők valószínűleg a saját kérdéseikre akartak volna választ kapni, nem pedig az enyémekre felelni. Kihasználtam hát, hogy azt hitték, még eszméletlen vagyok, és csendben hegyeztem a füleimet.

– Lemészárolták a családját! – jutott el hozzám az izgatott felelet. Az ujjaim önkéntelenül szorultak ökölbe, míg körmeim fájdalmas mélyedéseket nem vájtak a bőrömbe. – Csak annyit tudni, hogy az anyja és az öccse meghalt. Őt a kis Steve teste mellett találták meg. Képzeld, csupa vér volt. Az anyja vérével volt átitatva a ruhája, mindene. Az apja pedig eltűnt. Azt mondják, ő randevúzni volt – A „randevúzni” szót úgy ejtette, mintha a legsötétebb bűnök egyike lett volna. –, de szerintem ő és a barátja tette.

Kis híján félrenyeltem a levegőt. Én?! Azt hiszik, én öltem meg anyuékat?! Nem volt időm ezen töprengeni, mert egy harmadik hang is bekapcsolódott a társalgásba.

– Nem, biztos nem ő volt. Többen is látták a moziban a Raven fiúval. A rendőrség az apját gyanúsítja, mert eltűnt.

A telefonom dallamos jelzése rántott vissza a jelenbe. Kábán kutattam a készülék után, amit természetesen, végül a táskám legmélyén találtam meg.

– Igen, itt Evelyn Summer – szóltam bele, amikor végre sikerült előbányásznom.

– Evelyn! De jó, hogy elértelek! – hallottam meg egyetlen barátnőmet a vonal túlfeléről. – A segítségedre lenne szükségem... – Enyhe gyanakvás lett úrrá rajtam, amikor a hangja elbizonytalanodott.

– Na, mondd... – nyögtem tehetetlenül.

– El kell utaznom egy hétre Londonba, de még nem vettem ajándékot Susynak. – Uh, a félelmem beigazolódott. – Megtennéd, hogy valamelyik nap beugrasz a bevásárló központba és nézel neki valamit?

– Londonban nincsenek üzletek? – A gúnyolódás nálam egyfajta védekező mechanizmus, de Katy sajnos immunis volt rá.

– De, biztos vannak, de meló mellett nem lesz időm bevásárló körutat tenni. Kérlek! Ugye segítesz?

Tudtam, hogy tudja, óriási szívességet kér, ezért abban is biztos voltam, hogy nem tenné, ha nem lenne muszáj. Hétvégén karácsony. Mondhattam volna, hogy minek hagyta megint az utolsó pillanatra a vásárlást, de ismertem. Az időbeosztás nem volt az erőssége. Ráadásul nem vettem volna a lelkemre, ha Susy miattam meglepetés nélkül marad. Nagyot sóhajtottam, mielőtt rábólintottam, majd a mozdulat hiábavalóságán kuncogva szóban is megerősítettem a döntésemet. A véget nem érő hálálkodás-áradat megelőzése érdekében gyorsan elköszöntem és lélekben felkészültem a közelgő tortúrára.

Az üzletek tömve voltak, az emberek türelmetlenül, kapkodva rohangáltak fel-alá, mint a mérgezett egerek, és ha ez még nem lett volna elég, mindenhol ugyanaz a giccses, tiritarka dekoráció fogadott, a hangszórókból pedig bömbölt az ünnepi hangulatkeltésre hivatott muzsikaszó.

A hiperben először az ajándéknak szánt babaházat tettem a kosárba, majd, ha már itt vagyok alapon, végigverekedtem magam az egész üzleten, hogy feltöltsem az édesség készletemet, és a forralt borhoz is vettem néhány üveg finom vörösbort. Már visszafelé küzdöttem a pénztárak irányába, amikor hangos szóváltásra lettem figyelmes.

– Nem képzeli, hogy odaadom?! Én láttam meg először!

– Na, ne mondja! Én már tíz perccel ezelőtt idetettem a kosaram mellé, csak még mást is megnéztem! Mit gondol, miért volt nekitámasztva, hogy a kocsi fel ne boruljon?!

– Miért nem tette bele a kocsiba? Ami kint van, az eladó!

– Azért, maga barom, mert nem fér bele!

Közelebb érve a hangzavar okozóit is megpillanthattam, ahogy arra is rájöhettem, miről folyik a vita. Egy nő és egy férfi egy hatalmas dobozt rángatva kiabált egymással. Egy ugyanolyan babaházon veszekedtek, ami az én kocsim tetején is trónolt.

– Miért az kell magának, amit én kiválasztottam? Vegyen egy másikat és hagyjon engem békén!

– Hogy vegyek másikat, amikor ez az utolsó darab?!

Elképedve bámultam az orrom előtt zajló jelenetet. Ezt kellene szeretnem?! A világ szinte az őrületig felbolydul, és az emberek a szokásosnál is önzőbbé válnak. A szóváltás lassan tettlegességbe ment át, így inkább közbevetettem magam.

– Elnézést, talán én segíthetek...

– Hacsak nem tud egyből kettőt varázsolni, jobban tenné, ha nem avatkozna bele! – jött a nem éppen kedves felelet a küzdelem női tagjától.

– Nos, ami azt illeti... – Tétováztam, hogy megtegyem-e, de végül úgy döntöttem, miért ne, hiszen úgyse ezt tartottam a tökéletes ajándéknak. – Tessék uram – emeltem le a bevásárló kocsimról a jókora dobozt, és nyújtottam a férfi felé –, ez az öné lehet.

– Hé, miért pont neki adja?! Éppúgy lehetne az enyém is, ha már magának nem kell! – Csattant fel ismét a sápítozó nőszemély.

– Azért, mert maga még mindig a másikat szorongatja – adott választ helyettem az immár komolyan dühbe guruló pasas.

– De annak el van szakadva a doboza, ennek pedig nincsen!

– Szívesen. Óh, köszönöm, önöknek is boldog karácsonyt... – motyogtam magam elé, miközben lassan tovább sétáltam a feléledő veszekedés helyszínéről.

Fejcsóválva lépkedtem a sorok között, és azon igyekeztem, hogy kikerüljem a többi vásárlót, a földre szórt termékeket és a különböző akciókat hirdető táblákat, amikor váratlanul meghallottam a nevemet a hátam mögül.

– Evelyn! Evelyn Summer?!

Meglepetten fordultam a kellemes hang irányába, majd megrökönyödve mozdulatlanságba dermedtem.

– Én vagyok az...

– Robert Raven – tértem magamhoz a kábulatból, félbeszakítva a segítő szándékú bemutatkozást.

– Tehát emlékszel... – Mosolygott, de a szemei egyáltalán nem vidámságról árulkodtak.

Összeszorult a torkom, ahogy az emlékek újra megrohantak. A nagyszerű este, a bátortalan, de annál édesebb csók, és az azt követő rettenet.

– Ha akarnám, se tudnám elfelejteni azt az estét. – Szavaimat a járólaphoz intéztem, de még így is éreztem, hogy megfagy körülöttünk a levegő. – Kellemes ünnepeket, Robert – suttogtam magam elé, majd anélkül, hogy akárcsak egy pillantást vetettem volna rá, tovább toltam a kocsit.

Hogy eltereljem a gondolataimat, azon kezdtem törni a fejem, hogy vajon mit vegyek a ház helyett a kis Susynak. Épp rátaláltam a megfelelő ajándékra, egy szuper társasjátékra, amikor megcsörrent a mobilom. Azt hittem, Katy az, hogy a megbízás sikerességéről érdeklődjön, de tévedtem. A kijelzőn az ismeretlen hívó felirat villogott.

– Tessék, Evelyn Summer.

– Ms. Summer, Elisabeth Martin vagyok, az ideggyógyintézetből...

– Mrs. Martin – szakítottam félbe udvariatlanul –, remélem fontos. – Meg sem próbáltam szívélyességet tettetni.

– Az, Ms. Summer. Az édesapja ma reggel elhunyt. Ismét be kellene fáradnia, hogy megbeszéljük a temetés részleteit.

Bár az igazgatónő tovább beszélt, a szavak monoton zúgásként hatottak, majd az is megszűnt, amikor a telefon nagy csattanással landolt a kövön. Az agyam kikapcsolt, mintha valami lecsapta volna a biztosítékot. Csak álltam az üzlet közepén, sóbálvánnyá dermedve.

– Evelyn! Evelyn, minden rendben?!

A vállaimat megragadó kezek gyengéd rázogatása térített magamhoz. Robert zöld szemei kutatva vizslatták az arcomat.

– Apám meghalt – bukott ki belőlem önkéntelenül.

A saját hangom végleg felébresztett a furcsa révületből. Amint kimondtam, ismét önmagam voltam.

– Sajnálom...

– Ne tedd, én se teszem. – A hangom újra kemény és érzelemmentes volt. Egy könnyed mozdulattal leráztam magamról az erős kezeket, majd hátrébb léptem. – Már tíz éve meg kellett volna történnie, csak nem nem ágyban, párnák közt.

Rob annyira leblokkolt, hogy mozdulatlanul nézte végig, ahogy ismét elsétáltam, ügyet sem vetve a földön heverő telefonomra. Végre kimenekülhettem az emberforgatagból és a neonfényű giccsparádéból. Robert a kocsinál ért utol.

– Biztos, hogy tudsz most vezetni? Mégiscsak az apád volt...

Villámló tekintettel fordultam szembe vele. Nem tehettem róla, de szavai hallatán kitört belőlem az elmúlt évek összes keserűsége.

– Igen, valóban! Az apám, aki gondolkodás nélkül halálra verte az édesanyámat, majd egy ollóval leszúrta az öcsémet. Az apám, aki ezek után nyugodtan elment horgászni. Az apám, aki miatt az életem rombadőlt. Az apám, aki elérte, hogy a karácsony egyet jelentsen számomra a rémálmokkal, a fájdalommal és a magánnyal... – Ki tudja, meddig folytattam volna, ha nem zúdul a nyakamba egy adag jéghideg fehérség.

Értetlenül meredtem a közvetlenül előttem magasodó Robert arcába, a következő reakciómmal pedig még önmagamat is megleptem. Hangos zokogás kíséretében a nyakába borultam. Görcsös rázkódásom akkor sem csillapodott, amikor megéreztem az ölelő karokat. Körülöttünk autók dudáltak, emberek nevetgéltek, a hangszórókból itt is karácsonyi dallamok szálltak, de én csak szorítottam a barna kabátot, hogy még az ujjaim is belefehéredtek, és arcomat a vastag bársonyba fúrva igyekeztem talpon maradni a rám törő érzések súlya alatt.

Valójában magam sem tudom, miért sírtam. Nem az apám miatt, az biztos. Úgy éreztem, valaki kirántotta a lábam alól a talajt. Üres voltam, és ez megrémített. Tíz év hosszú idő, és ez alatt a tíz év alatt a gyűlöletemnek és a fájdalmamnak éltem. De mi lesz ezután? Már nincs kit gyűlölnöm. Csak a fájdalom maradt.

Rezignáltan tűrtem, hogy Robert előkotorja a kulcsomat, bepakolja a kosár tartalmát a kocsiba, beültessen az anyósülésre, ő maga pedig elfoglalja a vezető helyét. A sírógörcsöt fásult közömbösség váltotta fel. Már a nappaliban ültem, Rob pedig a konyhában ténykedett, amikor ezt is múlni éreztem, és valami furcsa kényszer uralkodott el rajtam. Megvártam, míg bejött, ujjaimat gyengéden egy forró bögre köré kulcsolta, és leült velem szemben, majd beszélni kezdtem. Mindent elmondtam, ami azon a tíz évvel ezelőtti estén történt, hogy mit éreztem, hogy mi zajlott le bennem akkor, az azóta eltelt évek során és most.

– Úgy érzem, apám halálával az életem értelmét vesztette. Csak zuhanok a semmibe. Mintha ugyanazon mágnes két pólusa lettünk volna, és most, hogy a negatív fél nincs többé, a pozitívat nincs ami megtartsa. Az iránta táplált gyűlöletem minden mást kiölt belőlem. Üres lettem – fejeztem be csüggedten.

– Ezt én mind megértem – szólalt meg pár percnyi hallgatást követően –, de nem értek vele egyet. És tudod miért? Mert amikor ma megláttalak a boltban, te éppen egy kislánynak kerestél ajándékot. – Közbe akartam szólni, hogy azt csak szívességből tettem, de leintett. – Utána a kínszenvedések árán kiválasztott babaházat feláldoztad, hogy másoknak segíts. Ha nem lenne benned más, mint gyűlölet, egyiket se tetted volna.

– Ha képes lennék egyéb érzésekre, akkor most az apámat siratnám, és nem magamat – hajtottam le szégyenkezve a fejemet.

– A tény, hogy így érzed, máris az ellenkezőjét bizonyítja...

– És akkor miért érzem magam ilyen üresnek?! – csattantam fel kétségbeesetten.

– Eddig kirekesztettél minden mást, és most újra meg kell tanulnod, hogyan engedd át magad az érzéseidnek, és az életnek. Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy elmész édesapád temetésére...

– Na, azt már nem – pattantam fel, kiborítva a kezemben tartott kamilla teát. – Nem fogok megbocsájtani neki...

– Azt nem is mondtam. Nem kell neki megbocsájtanod. Még. Egyszer talán arra is képes leszel, de most csak el kell temetned őt, és vele együtt az érzéseket, amik hozzá kötnek. Le kell zárnod a múltat, hogy helyet teremts valami újnak.

Két nap múlva Robert és Kathy között álltam, és figyeltem, ahogy az apám hamvait tartalmazó urnát a falba helyezik. Az arcomat sós könnyek marták. Egy kívülálló azt hihette, a temetett személyt gyászolom, de mi – én, és talán a mellettem álló két személy – tudtuk, hogy valójában az áldozatait – édesanyámat, öcsémet, és egy kicsit magamat – sirattam.

Bár nem hittem maradéktalanul Robert elképzelésében, másnap a konyhaasztal mellett ücsörögve mégis bizakodó voltam. Bíztam benne, hogy ez az utolsó karácsony, amit egyedül, csupán a könnyeim társaságában töltök el. Amikor az ajtóm előtt hirtelen felcsendült Kathy és Susy nevetése, majd megszólalt a bejárati csengő, a szám akaratlanul is mosolyra görbült. Talán már ez a mostani is jobb lesz.

Freya:
Igaz ugyan, hogy ez nem egy mézeskalács illatú, nevetéstől hangos karácsonyi történet, de nagyon ügyesen írtad meg, és tetszik, ahogyan a hősnő lelkiállapotát, érzelmeit ábrázoltad. Csodás lélekrajz!
Ev:
Mélyen megérintett a novellád.Nem egy tipikus mese habbal karácsonyi történet, de pont ezért tetszett.